Chemnitz, november 7., reggel

 

Azért van ebben az egészben valami groteszk, valami sírnivalóan röhejes, valami komoran szimbolikus. Mármint abban, hogy itt állok egy tizenhárom méter magas, negyven tonnás Karl Marx-fej mellett, és elképzelem, hogyan tölthette be ezt a teret 2018 nyarán az a több ezer menekültellenes és szélsőjobboldali tüntető. A keletnémet történelem a szó legszorosabb értelmében vetette az árnyékát ezekre a dühöngő emberekre, akik nagyon meg akarták mutatni aznap, mennyire elegük van.

 

Már hogyne lenne elegük. Chemnitznek, az egykori Karl-Marx-Stadtnak, bár erről akkor nem volt ildomos beszélni, nem sok jót hozott az olyannyira várt rendszerváltás és újraegyesítés. Hiába várták a helyiek, hogy majd a kapitalizmus gyógyír lesz minden bajra, hogy majd ők is “nyugati” módon élhetnek, csak teltek az évek, és ők még mindig küszködtek. Generációk nőttek itt fel azzal az alapélménnyel, hogy az ő problémáikra nem figyel oda senki, hogy ők örökké kiszorulnak a peremre, és mindig mindenből rosszabbul jönnek ki. Hát ebből fakad az elementáris düh, abból pedig az erőszak. Értem őket – de megbocsátani így sem tudok nekik. Mert ezt az erőszakot a lehető legrosszabb helyre csatornázzák.

 

Coventry, egy héttel korábban

 

Megint itt vannak a németek. Ezúttal a drezdai egyetemistákból álló, TUDORS nevű színjátszókör tagjai jöttek el hozzánk, akik stílusos módon a VIII. Henrik Iskola színpadán lépnek fel a Last Stop: Clausnitz című előadásukkal. Marc Lalonde író-rendező olyan emberek visszaemlékezéseit gyűjtötte össze és gyúrta színdarabbá, akik 2015 körül különböző kelet-németországi városokban folyamodtak menekültstátuszért. Chemnitz is köztük volt. Az itt játszódó jelenetben az egyik afgán menekült meg is kérdezi a Marx-fejről: “Ő valami ősi német király volt?” Némi aktatologatás után aztán az a döntés született, hogy az embereket összegyűjtik busszal, és kihelyezik egy Drezda melletti kis faluba egy újonnan nyílt menekültszállásra.

 

Igen ám, csakhogy amikor begördült velük a busz, már ott várták őket az idegenellenes tüntetők üvöltözve, fenyegetőzve. Aki szembeszállt velük, azt megverték. Aki meg nem mert leszállni a buszról, azt a rendőrök rángatták le, mert hirtelen nem találtak ennél jobb megoldást. Marc Lalonde az incidens után még évekig járt vissza, hogy kérdezgesse ezeket az embereket, milyen körülmények közül érkeztek Németországba, ahol aztán így fogadták őket. Volt köztük kisbabás család, akik elszöktek Iránból, mielőtt bárki rájöhetett volna, hogy keresztény hitre tértek, meg afgánok, akiknek a gyerekük fülét ellőtte egy bomba, és azóta is hallókészülékkel él, meg egy szír apuka, aki az egyik kislányával előrejött, hogy később a család is követhesse, meg egy afgán pár, akiknek a tiltott szerelméből gyermek fogant, és a nő nagy pocakkal reszketett odabent a buszban. És ez csak az a néhány történet, amelyek bekerültek a darabba.

 

Miért nem értik a tüntetők és a buszborogatók, hogy ezek az emberek nem az ellenségeik?

 

Chemnitz, november 7., reggel

 

Persze van, amit így sem lehet kimagyarázni, akárhogy csűrjük-csavarjuk.

 

A Marx-fejtől lesétálok a Zentralhaltestelle felé, és lövök pár fotót abban az utcában, ahol a tüntetők 2018-ban rátámadtak pár “külföldinek kinéző” emberre. Aztán rákanyarodom a Brückenstraßéra, és jön a legszomorúbb rész. Daniel H. emléktáblája. 2018 nyarán, a városi fesztivál egyik éjszakáján összeszólalkozott pár ismeretlennel, valami egészen pitiáner dolgon, talán hogy kinek van öngyújtója vagy cigarettája. A fiataloknál kés volt, több embert megsebesítettek, akik közül Daniel H. később bele is halt a sérüléseibe.

 

Daniel H. egyébként harcos antifasiszta volt, félig kubai, asztalos, egy gyermek apja. Életében mélyen megvetette azokat a szélsőjobboldaliakat, akik halála után a zászlójukra tűzték. Hiszen ő “a mi hazánk fia, akit megöltek az idegenek”. Mindezt csak azért, mert a gyilkosai menekültstátusszal tartózkodtak Németországban. Persze, lehet magyarázni, hogy amilyen körülmények közül a menekültek jönnek, inkább az a csoda, ha van olyan köztük, aki nem idegroncs… de minek. Hiszen csak ugyanoda jutunk, mint fentebb: hogy én őket is értem, de nekik sem tudok megbocsátani azért, amit tettek.

 

Hát ezért kezdtek el randalírozni a tüntetők Chemnitz belvárosában 2018 nyarán.

 

Chemnitz, két nappal korábban

 

Jó reggelt, hogy tetszik lenni?, kérdezem a bácsitól, amint az egyetemi épület felé tartunk. Az én fejem még zsong a konferenciamegnyitó emlékétől: a szervezők elvillamosoztattak bennünket Thalheim faluba, ahol a helyi polgármester, fúvószenekar és kórus várt minket vacsorával és muzsikával. Én már attól felvillanyozódtam (haha), hogy itt villamos köti össze a várost és a falut, és az embereket is jó volt látni: lelkesen hallgattam a történeteket az Érchegységről, és énekeltem velük a bányászdalaikat, amelyeknek örökségét olyan büszkén és lelkesen ápolják. Visszafelé már csak két villamos ment késő este, én az elsőre kerültem.

 

Ez a bácsi, akivel tegnap este egy asztalnál álltuk végig a programot, most gondterhelten ráncolja a homlokát, nehezen talál szavakat arra, ami történt. Amikor a szálloda felé mentünk tegnap este – mondja ki végül –, jött egy férfi, és rasszista dolgokat ordibált nekünk. Látszott, hogy legszívesebben nekünk esne, csak azért nem tette, mert mi voltunk többen.

 

Hát most képzeljük el egy pillanatra, hogy ez a barna bőrű, dél-ázsiainak kinéző bácsi egyedül is lakhatott volna a szállodában, és a férfi járhatott volna arra csapatostul…

 

Megfagy a vér. Nemcsak az enyém, a szervezőké is. Délelőtt workshopot tartok, alig mondok pár mondatot, bejön egy szervező, és azt magyarázza a hallgatóságom egyik tagjának, hogy ő most megy a rendőrségre, feljelenti a tegnap esti zaklatót. Később egy másik szervező is bejön, ő hozza a hivatalos tájékoztatást a sajnálatos eseményekről, meg a hírt, hogy megkérték a barátaikat, kísérgessenek majd minket a városban az egyetemre meg az esti programokra. A workshopom, “Hogyan készüljünk fel szélsőjobboldali tüntetésekre és hogyan védjük ki őket?”, nagy sikert arat. Utána sem engednek el, egy professzorral, egy politikussal és egy aktivistával végigbeszélgetjük az ebédszünetet.

 

Vécére sincs időm menni, úgy rohanok a városnéző túrás csoport után, majdnem le is késem a buszt. Csak amikor leszállunk, tudjuk meg, hogy ez történelmi városnézés lesz, a múlt négy állomását kelti majd életre egy helyi bácsi, bizonyos Peter az egyik háztömb körül. És tényleg megmutatja, melyik házban lakott Hermann Fürstenheim, akit a pincéjében meggyilkoltak a nácik, hol állt a chemnitzi zsinagóga, amelynek porrá égését végignézették a zsidó közösséggel, melyik épületben székelt a város börtöne, és ki volt Friedrich Äubricht, aki merényletet tervezett Hitler ellen, de végül őt ölték meg.

 

A belvárosba nem megyünk be?, veti fel egy lány. Az egyik szervező kipattan középre, és mindenkit figyelmeztet, hogy lehetőleg most NE menjünk be a belvárosba, mert szélsőjobboldali tüntetés van a kormány ellen. A kutatói érdeklődésem sajnos nem áll a helyzet magaslatán, ugyanis csak az jár a fejemben, hogy hosszú volt ez a városnézés, és nekem nagyon vécére kellene mennem. Visszaindulunk az egyetemre.

 

Odasodródik mellém egy srác, és mutatja, milyen videót vett fel tegnap a telefonjával: vonattal tartott ide, és Zwickaunál a biztonsági emberek nem engedtek felszállni pár ijesztő figurát, akik valószínűleg pont ide tartottak, hogy részt vegyenek ezen a tüntetésen. A videóján jól látszik, ahogy a hoppon maradt emberek kővel dobálják és ököllel ütik a vonat ablakát.

 

Epilógus

 

A konferenciát egyébként így hívták: Build Peace.

 

Békét építettünk Chemnitzben. Vagy legalábbis megpróbáltuk.