A tizenegyedik hónap tizenegyedik napján, tizenegy óra tizenegy perckor trombitaszó harsan. Az emberek, akárhol vannak, akármit csinálnak, megdermednek, és mozdulatlanul, néma csendben állnak. A két perc leteltét is trombita jelzi.


Idén a katedrálisban állok az Emlékezés Napján. Körülöttem barátok, régi és új ismerősök, ismeretlenek. Mind a RISING résztvevői, amely egy háromnapos, hatalmas békefórum. Nem véletlenül zajlik éppen ekkor, éppen ezen a helyen.


Mindenkin piros pipacsos kitűző. John McCrae 1915-ben vetette papírra a verssort: Flandria földjén pipacs nő. Így búcsúztatta egy barátját, aki elesett a belga harctéren, ma pedig ezzel a költői képpel emlékeznek az Egyesült Királyság és a Nemzetközösség országaiban az elesett katonákra. Pedig az első világháború végén ez még egy pöffeszkedő ünnep volt, annak a fegyverszünetnek a napja, amikor az utolsó ellenség, Németország is letérdelt végre az antant előtt. Kellett hozzá egy második világháború is, hogy elrévedő, csendes, magunkba forduló Emlékezés Napja legyen belőle.


A trombita és a kétperces némaság megismétlődik az Emlékezés Napjához legközelebb eső vasárnapon az anglikán templomokban. A kórussal itt is pipacsot viselünk, és egy másik katona-költő megzenésített versét énekeljük. Ők már az időn kívülre kerültek, írta 1914-ben Laurence Binyon.


Idén az Emlékezés Vasárnapja pont november 14-re esett. Kísérteties egybecsúszása ez két idősíknak. Laurence Binyon és John McCrae sorai, a pipacsok, a ki nem hunyó csillagok az első világháború halottaihoz szólnak. A második világháborúnak pedig ez volt az a napja, amikor megjelent a város fölött a német Luftwaffe, és eltüntette Coventryt a föld színéről.


Ki is mondta, hogy a versailles-i béke csak egy húszéves fegyverszünet? (A kereső a barátom: Ferdinand Foch marsall.) Hát igen, visszajöttek a németek, és revansot vettek mindenért, ami az első világháborúban megesett, pláne azért, ami Compiègne-ben és Versailles-ban.


Másnap, azazhogy 1940. november 15-én pedig valami egészen furcsa dolog történt. Előjöttek ugyebár az emberek a menedékekből, látták a füstöt és a port, a középkori katedrális hűlt helyét, az embermagasságú romokat. Előjött a katedrális prépostja is. Végignézett mindenen, és annyit mondott: Atyám, bocsáss meg. Majd a körülötte állókhoz fordult és azt mondta: “Coventry mostantól a béke és a megbocsátás városa”. Hogy a többiek mit gondoltak? Valószínűleg azt, hogy a tiszteletes úr meghibbant. Háború kellős közepén ilyesmivel jönni, hát hol él ez?! Márpedig a prépost komolyan gondolta és kőkeményen ehhez tartotta magát, hiába volt még – ma már tudjuk – öt év hátra a háborúból.


Az utolsó évben, amikor már elvileg minden mindegy volt, a britek revansot vettek mindenért, ami a második világháborúban megesett, pláne azért, ami Coventryben. Hosszan, szándékosan, élvezettel nézték odafentről, ahogy Drezda porrá ég, és a romok beisszák huszonötezer civil vérét.


Na, vajon kinek lett igaza? A prépostnak vagy a légierő parancsnokának?


A választ úgy hívják, Coventry-Drezda Barátság Fesztivál, és végigkíséri ezt az egész hónapot. Hatodikán tartjuk az első rendezvényt, huszonhetedikén az utolsót.


Eljönnek a németek, akik pár hónapja a helyiekkel együttműködve lefordították egy brit költő, Antony Owen verseskötetét, és felváltva felolvasnak belőle a katedrálisban, ahol megint csak ott ülök. A kötet címe: Főnix.


Nézünk korabeli felvételekből összevágott dokumentumfilmet arról, hogyan delegált Anglia önkénteseket, akik segítettek visszaépíteni Drezdát. Persze szövődött szerelem, kötődött házasság, az életre szóló barátságokról nem is beszélve. Ezeket egy idős néni meséli el a film végén, aki annak idején ott volt. A film címe: Mérföldeken átívelő híd.


Elmegyünk egy pap, Andrew March könyvbemutatójára, akinek brit volt a nagyapja és német a nagyanyja, és sokévi kutatás után családregényként írta meg a történetüket. A kötet címe: Ellenséget szeretni.


Olyan filmet is nézünk, amelyben nagyapa és unokája folytat költői dialógust urdu nyelven a háborúról és az emlékezésről. Aki bemutatja, az öregnek lánya, a fiatalnak nagynénje. Az én őseim is vérüket adták ezért az országért, mondja keserűen, apám ott harcolt a délkelet-ázsiai frontokon. Mégis lemaradtunk az összes háborús emlékműről, falra vésett névlistáról, kimaradtunk a piros pipacsból. Ebben van valami, jó későn kaptak az agyukhoz a britek – de tény, hogy ma már egyre többen tűznek a koszorúkba fehér pipacsot is. A film címe egyébként: Kibogozás.


A hónap utolsó hétvégéjére pedig egy világzenét játszó zenekar repül ide Drezdából, a Banda Comunale. Német zenekarként emlegetjük őket, de valójában van benne mindenféle náció: lengyel, olasz, szír, skót, orosz, iraki, izraeli, brazil. Két koncertet adnak, és a zenéjükben benne van minden, amiről eddig írtam itt, meg még milliószor több is.


Coventry igazi novemberi város: egész évben lassú, tompa színű, dermedt. Májusban is, amikor ragyog a nap, júniusban is, amikor este tízig tart a nappali világosság. Amikor pedig ténylegesen beköszönt a november, azt hiszem, egy kicsit mindannyian, akik itt lakunk, más tudatállapotba kerülünk.


Mircea Eliade talán azt mondaná: ennek a városnak a november a szent ideje.