Szilveszter délutánján megszámoltam, hogy olvasónaplómban már csak tizenhét könyvnek maradt hely. Vagyis hamarosan be kell szereznem egy másikat. Az nem opció, hogy ha ez a könyvecske betelik, akkor ne folytassam máshol, de az sem, hogy ez a “máshol” bármilyen random füzetben, pláne gépelt dokumentumban legyen. Nekem kifejezetten erre a célra szerkesztett, nyomtatott kiadvány kell, és kész. (Ne keressetek ebben logikát, mert nincs.)
Amikor pár éve a nagybátyámtól megkaptam karácsonyra az olvasónaplót, az első gondolatom az volt, hogy minek ez nekem, annyiszor próbálkoztam ilyesmivel, és sose lett belőle hosszú távon semmi. De ez a könyvecske más. Konkrét kereteket ad: minden kötet kapcsán ugyanahhoz a négy kérdéshez ugyanaz a néhány üres sor tartozik, amelyeket, mint kiderült, szeretek megtölteni tartalommal. Illetve minden oldal alján van egy kis karika, mellette felirat: “Újraolvasandó”. Talán abból látszik leginkább, hogy sikerült ezt a tömeggyártott terméket a saját képemre formálnom, hogy ezt a rubrikát minden teleírt oldalamon következetesen beikszeltem, és továbbra is be fogom.
Amióta írom a naplót, most először esett meg, hogy éppen az év utolsó napján fejeztem be könyvet. A naplóírás előtti időből persze semmilyen dátumra nem emlékszem, csak körülbelül az évekre, nagy kedvencek esetén a hónapokra is. Mivel más feljegyzéseket is csak sporadikusan készítettem, a könyvek tartalma és rám gyakorolt hatása kapcsán pláne a saját emlékezetemre kell hagyatkoznom – ami ugyebár elég képlékeny, változékony, mulandó.
Szóval befejeztem egy olvasmányt, kitöltöttem egy újabb oldalt a naplóban, és már kerestem is a következőt. Mindenképpen a polcról akartam levenni egy papírkönyvet, hogy a Magyarországon tartott könyvtárammal is haladjak, és mindenképpen olyat, amelyet el tudok olvasni hat nap alatt, hogy a szabadságom után ne kelljen elhoznom Angliába. (Igen, néha még a világnézetet megrengető irodalmi élmények mögött is ilyen lelombozóan praktikus okok állnak.) Így esett a választásom Jean Delumeau A Paradicsom története – A gyönyörök kertje című könyvére, amely szintén réges-régi karácsonyi ajándék volt (de vajon melyik karácsonyon?), és amelyből bár szemezgettem az elmúlt években, de elejétől végéig még nem olvastam el. Íme, eljött az ideje.
A könyv harmadik fejezetében szóba került János pap országa, amelyről azonnal beugrott Umberto Eco Baudolino című regénye. A “beugrott” kicsit talán enyhe kifejezés: olyan idült Baudolino-elvonási tüneteket mutattam, mint egy rendes függő. Mikor is olvastam? Több mint négy éve, még Bécsben. Egyszerre rohant meg ezernyi emlék az akkori életemről, arról, ahogyan befogadtam a Baudolinót, és magáról a Baudolinóról, mind-mind elválaszthatatlanul. Azonnal elő kellett keresnem a könyvet, átmenetileg félretéve A Paradicsom történetét.
Az emlékeim a szöveget látva egyre élesebbek lettek. Igen, a Baudolinóban többször is előkerült nemcsak János pap országa, de az asszasszinok is, meg valami hozzájuk köthető zöld hallucinogén trutyi, amivel a nem asszasszin szereplők is éltek. Emlékszem, akkortájt sokat gondolkodtam ezen a témán. Az azóta szinte használhatatlanná avult tabletemen most is ott van egy félkész asszasszin-novellám, talán folytatni kéne. Majd egyszer csak megint derengeni kezdett valami. Hol olvastam még az asszasszinokról pont ugyanabban az évben? Ráadásul valami teljesen más fénytörésben, mint a Baudolinóé… És ekkor szintén “beugrott”, azazhogy inkább lesből rám vetette magát Julian Rathbone könyve, az Albion királyai.
Rögtön előhalásztam, és sebesen lapozgattam, kerestem benne az asszasszinokra való utalást. Elsőre nem is találtam. Teljesen kétségbeestem, hogy talán keverem valamivel, ami már sosem fog eszembe jutni…? Jaj, de hülye voltam, miért nem írtam már akkor is olvasónaplót! Ám egy idő után már nem is az asszasszinos részt kerestem, mert elragadott az a rengeteg más apró részlet, amelyek annak idején megszerettették velem ezt a könyvet, és amelyekből immár alig emlékszem bármire.
A legjobban az a felismerés ütött szíven, hogy mennyire mást jelent ez a szöveg most, hogy jó ideje Angliában élek, mennyire más dimenziója lett így egynémely kultúrtörténeti és transztextuális utalásnak. (Például amikor az Uma nevű szereplő Coventryben kiszabadul az éppen ott székelő király börtönéből, és távoztában megátkozza a várost, hogy pusztuljon el. “És tudtam, hogy egy napon porig fog égni.” Kösz, Uma, ezt inkább megspóroltuk volna.)
Semmi kétség, elejétől végéig újra kell olvasnom az Albion királyait, meg a Baudolinót is.
De hát minden régi könyv, amelyet csak azért veszek elő, hogy az egykori emlékeimet és érzéseimet felülírjam frissebbekkel, azok elől fogja elvenni az időt, amelyeket még nem olvastam. Márpedig mindig végtelenül hosszú a listája a könyveknek, amelyeket be akarok fogadni, az ismereteknek, amelyeket meg kell szereznem a világról, és a friss, erős érzelmeknek, amelyeket csak egy új szöveg nyújthat. Úgyhogy némi tépelődés után a két régi kedvencet félretettem, és belekezdtem a mostani karácsonyra kapott csodába. Egy új korszak hajnala Ken Follett-től. Ki hitte volna szintén négy éve, hogy még lesz alkalmam visszarepülni a katedrálisos sorozat világába? Erre tessék, itt a legújabb rész, egy előtörténet.
És amikor eljutottam benne ahhoz az információmorzsához, hogy a kilencszázas években a keresztény férfiak még simán “elbocsáthatták” a feleségüket, amely gyakorlatot az egyházi vezetés a papok nősüléséhez hasonlóan egyre rosszabb szemmel nézett, egyszerre rájöttem, hogy pont erről olvastam két éve Georges Duby A lovag, a nő és a pap című könyvében jó hosszan és részletesen. És erről már az olvasónaplóba is írtam! De nem eleget, hát persze, mire lenne elég az a két-három sor!
Úgyhogy semmi kétség, elő kell keresnem…
