Jégember vagyok. Valahogy úgy, ahogy a V’Moto-Rock megénekelte. Amikor ma reggel megláttam, hogy máris olvad odakint a hó, elnehezült a szívem (a jégszívem). Idén tíz éve, hogy kijött a Walt Disney egyik nagy dobása, a Frozen, és akkoriban sokan röhögtek rajtam, amiért vénségemre ennyire rajongok egy rajzfilm iránt. Pedig alapigazság, hogy minél archetipikusabbak a történetek, annál inkább valami pszichológiai igényt elégítenek ki: engem például lenyűgözött a nő szimbóluma, aki kontrollálatlanul árasztja magából a jeget, ezzel veszélyezteti a környezetét, és megoldásként azt találja ki, hogy visszahúzódik a társadalomtól egy jégpalotába valahol a hegyek között. A gyerekeknek ott a boldog vég, amely során a nő persze otthagyja a jégpalotát, megtanul kapcsolódni embertársaihoz, és a feltétel nélküli szeretet segítségével felolvasztja a jeget – az én felnőtt cinizmusom falát (jégfalát) ez már azért nem igazán üti át.
De vajon tényleg mindig az a cél, hogy felolvadjon a jég? Nem lehet, hogy abból a jégpalotából olyan perspektíva nyílik, amelyért mégis megéri odafenn maradni? (Lásd: visszavonulni a rendíthetetlen falak közé, hegyeinkbe.) Természetesen ezt most szimbolikusan értem, hiszen tudom, hogy aki télen a fagyhalált próbálja túlélni az utcán hajléktalanként, vagy elcsúszik az úton és a balesetin köt ki, annak nem elegáns azt magyaráznom, hogy milyen gyönyörű a jég. Mentségemre szóljon, én is estem már bele majdnem szakadékba a lefagyott sípályáról, és életem eddigi egyetlen csonttörését is a jégpályán szereztem – de ezektől semmivel sem szeretem kevésbé a jeget, sőt. Csak még jobban érzem, nem túlzott a Walt Disney, tényleg iszonyatos hatalma van. És hát mi, halandó emberek, ellentétben a rajzfilmhősökkel, ennek a hatalomnak abszolút ki vagyunk szolgáltatva. Kicsik, törékenyek, megsemmisíthetők vagyunk a jéghez képest.
(Oké, mindeközben meg mi olvasztjuk a sarkvidéki jégtáblákat, de ez pont nem az ember hatalmát, hanem még inkább a korlátoltságát bizonyítja: tönkreteszünk valamit, hogy ettől nekünk is rossz legyen.)
Mindegy, ne is kanyarodjunk tovább ilyen monumentális irányokba, hiszen a történet, amelynek megírása miatt most leültem ide, valójában apróság. Egy Edit nevű lány a főszereplője, aki a hatvanas évek elején élt Budapesten édesanyjával és idős nagyapjával. Egy kétszobás, gangosházi lakásban laktak, amely egyben a varrónőként dolgozó édesanya műhelye is volt. Edit már iskoláskorában is késő estig fennmaradt, hogy segítsen az anyjának varrni, ennek ellenére nagyon komolyan vette a tanulást, majd az érettségit is. Aztán rögtön el is kezdett dolgozni, de azért akadt ideje a szórakozásra, barátokra, fiúkra is. Közeledett a huszadik születésnapja.
Ha manapság mesélné a maga könnyed, magától értetődő stílusában, hogy „rengeteg fiúval jártam”, meg hogy „akkoriban egyszerre kettővel is”, a jóindulatú emberek valami hihetetlen emancipált nőt képzelnek el, a rosszindulatúak meg… szerintem mind tudjuk, hogy mit. Pedig Edit a monogám, konzervatív párkapcsolatok és a kontrollált, átlátható női szexualitás heves szószólója maradt mindhalálig; ha kétségek merültek fel, mindig hangsúlyozta, hogy ezek a fiúk tényleg csak sétálni vitték, meg cukrászdába, meg moziba. De a kezét egyik sem kérte meg, ő meg akkor már nemcsak kezet, hanem semmi mást nem kívánt odaadni.
Azon a bizonyos kora januári napon éppen a két „fiúja” közül az egyik állított fel az első emeleti lakásba, hogy közölje Edittel: sajnos nem tudja őt elvinni a Pilvaxba táncolni aznap este, ahogy megbeszélték, mert közbejött valami. Mi jött közbe, kérdezte Edit, mire a fiú lesütötte a szemét, és motyogott valamit arról, hogy beteg az anyja, otthon kell lennie. Vagy valami más hasonlót, amelyre a hatvanas években még sajnos nem ismerték a „bullshitel” szót. Mindenesetre Editnek addigra már feltűnt, hogy a srác táskájából kikandikál egy korcsolya. Épp csak annyira, hogy a bullshitelés ténye egészen nyilvánvaló legyen.
De vajon miért háborodott fel Edit ENNYIRE azon, hogy hazudott neki a fiú? Hát éppen azért, mert a korcsolyának akkoriban, főleg a fiatalság számára, többletjelentése volt. Nemcsak csúszkálni jártak a Műjégre, hanem ismerkedni is. Tehát Edit egyetlen élecske egyetlen kilógó sarkocskájából megértette, hogy őt éppen lapátra tették (hólapátra), ráadásul a fiú még annyira sem becsülte őt, hogy ezt őszintén megmondja. Miután figuratíve is elküldte a fiút a francba, és szó szerint is kizavarta a lakásból, Edit becsörtetett a szobába, és azt mondta az anyjának:
„Öltözz, anyukám, azért is menjünk el a Pilvaxba”.
Ott egy ismerős asztalához kerültek, akinek már más ismerősei is ültek ott. Egy Laci nevű fiú felkérte táncolni Editet. Aztán pár héttel később ott volt a születésnapi buliján. Nyáron eljegyezték egymást, ősszel összeházasodtak. Ők lettek a nagymamám és a nagypapám. Harmincplusz évvel később minden alkalommal ott álltak a hídon, a rácsnál vagy a melegedőben, és integettek nekem, amint botladozom a kis kétélű korcsolyámmal túltömött játékmackónak öltöztetve, majd rovom a köröket már egészen emberformájúan.
Pár napja kimentünk a temetőbe, megemlékezni arról, hogy Edit immár tizenhét éve nincs velünk. Ugyan a nagypapám fizetett a sírgondozóknak, nem bugyolálták be a sírkövet. A maga természetességében (már ha egy ember faragta márványlapról lehet ilyet mondani) hullott rá a hó, és a ráerősített virágvázában a pár hónapja itthagyott csokor alatt szép, átlátszó jégtömbbé fagyott meg a víz.