“an Tagen wie diesen wünscht man sich Unendlichkeit
an Tagen wie diesen haben wir noch ewig Zeit
in dieser Nacht der Nächte, die uns so viel verspricht
erleben wir das Beste, kein Ende ist in Sicht”
Nem volt könnyű velem tizenkét éves koromban, és nekem sem volt könnyű másokkal. Még ennyi év után is nehezemre esik, hogy arról a fekete lyukról meséljek, amelyben akkor éreztem magam. Az egyik gond a sok közül az volt, hogy a felnőttek mindig nagyon lelkesen rárepültek arra, mit nem tudok, mi hiányzik belőlem, mit csinálok rosszul, de arra, hogy ez hogyan és merre változzon, már nekik sem volt sok ötletük. Akkor még senki sem tudta, de hosszú távon a legnagyobb segítség az volt, hogy eljuthattam az általános iskolám által szervezett sítáborba.
Akkor először éreztem azt, amire szerencsére a későbbi életemben egyre több lett a példa: hogy megy, működik, sikerül, elsőre, ösztönösen is. Miközben a síoktató még a hegy tetején bajlódott azokkal, akik a sokadik napon sem éreztek rá a síelés örömére és helyes technikájára, én azok közé kerültem, akiket már felügyelet nélkül is előre mert küldeni. Mámorító volt, hogy a lécek gondolattal irányíthatók, hogy itt és most tényleg azt csinálja a testem, amit az elmém üzen, nem úgy, mint a tesiórán vagy a táncórán, és mindezt csak hatványozták a dicséretek is: hogy milyen gyorsan megtanultam párhuzamos léccel menni, a leggyorsabbak között suhanni, vagy hogy egy ködösebb napon rögtön ugratással indítottam egy buckán.
Talán nem akkora csoda, hogy az első pár évben a síelés teljesen elvette a józan ítélőképességemet. Csak az számított, hogy az agyam megkapja a dopamindózist, az már kevésbé, hogy mindeközben sem tájékozódni, sem a helyzeteket reálisan felmérni nem tudtam, a tizenévesen fejletlen homloklebenyemről nem is beszélve. Hatalmas szerencsémre még így is megúsztam az iskolai, majd családi síutakat komolyabb balesetek nélkül; soha semmi máshoz nem kötődött a fejemben a síelés, mint a csodához, a szabadsághoz, a repüléshez. Még ennyi év után is, amikor szerencsére már nem szűkölködik az életem dopaminforrásokban, elismerésben és jól működő emberi kapcsolatokban.
A Wilder Kaiser nevű sírégiót Tirolban a családommal fedeztem fel sok éve, de mind annyira megszerettük, hogy a mai napig együtt járunk oda. Illetve három éve nem tudtam menni, mert (a sors iróniája) egy korcsolyabaleset miatt épp csak összeforrt a könyököm. Két éve duplán örültem tehát, az utolsó hegyről lejőve még mondtam is, hogy milyen nagyszerű, teljes nap volt ez a mai. A próféta beszélt belőlem, hiszen pár napra rá kitört a koronavírus-járvány, a rákövetkező évben síelésről szó sem lehetett. Úgyhogy idén triplán azt akartam, hogy minél teljesebb legyen a hét és ezen belül is főleg az utolsó nap, pedig akkor még nem tudhattam, hogy most meg a háború fog kitörni alig pár nappal azután, hogy lekecmeregtem a pályáról.
Lehet, hogy öregszem, de a síelés még mindig a valóságtól menekülés, a pillanatban élés, a csodálatos felszabadultság szinonimája, ami azonnal véget ér, amint visszatérek a hétköznapokba. Ahol nemcsak járvány van meg háború, hanem klímaváltozás is, ami ráadásul előrevetíti a síelés végét. Amikor mesterképzős koromban egy másik tiroli sírégióban, a Pitztaler Gletschernél kutattam, ez volt a leggyakrabban visszatérő kérdés: mi lesz a tiroliakkal, ha nem lesz síelés? Etikus-e egyáltalán egy ennyire környezetkárosító iparra építeni a gazdaságukat? De milyen más lehetőségük lehetne még? Vajon etikus-e egyáltalán síelni, ha a környezetnek rosszat tesz, a helyieknek viszont egyelőre jót? És vajon mi lesz a sorsuk ezeknek az embereknek, ha valamikor a nem is távoli jövőben összeomlik a síturizmus?
Nyugtalanítanak ezek a kérdések, nincs rájuk jó válaszom. Csak azt tudom, hogy Tirolt nagyon szeretem, a helyi lakosokkal, a különleges dialektusukkal, szokásaikkal együtt. A Wilder Kaiser régióról most olvastam, hogy a név eredetére több magyarázat van. Az egyik a hegyek csipkés, koronás jellege, a másik meg az itt eltemetett császár legendája, aki egy napon majd felkel, hogy segítsen, és aki akár maga Nagy Károly is lehet(ne). A császár pedig egyébként nemcsak “vad”, hanem “szelíd” is, ugyanis a Wilder Kaiser melletti hegyeket Zahmer Kaisernek hívják.
Drága császárunk, ha tényleg ott vagy, lassacskán itt lenne az ideje előjönnöd. Nagyon rosszfelé tart a világ, láthatnád, ha kinéznél akár csak egy pillanatra is. Mi, akik itt és ma élünk, sose tudhatjuk, mikor lesz az utolsó igazán szabad, felhőtlen napunk – kinek sípályán, kinek máshol – tényleg a legeslegutolsó.
