A kortárs magyar költők közül talán Lackfi János tartja a legközvetlenebb kapcsolatot az olvasóival. Facebook-oldalát nemcsak kötetmegjelenések és közönségtalálkozók bejelentésére használja, hanem a felület maga egy hatalmas, közvetlen, folyamatos találkozó vele. Izgalmasabbnál izgalmasabb ötletekkel áll elő, például a Versgyárral, amelynek alapja, hogy az olvasók által beküldött témaötletek alapján ír szöveget. A sztereotipikusan magányosnak tartott írói munka ezáltal igazi közösségi élménnyé válik, a passzív olvasóból aktív alkotótárs lesz. De persze találkozhatunk az éterben elszavalt, meganimált, megzenésített Lackfi-versekkel is, íróiskolájában pedig első kézből tanulhatjuk tőle azokat a verstani és stilisztikai fogásokat, amelyek miatt már jó pár évtizede dicséri és elismeri a szakma.

 

 

 

 

Amint a fülszövegből kiderül, a #jóéjtpuszi című legújabb kötet versei is a közösségi médiában jelentek meg eredetileg, és céljuk leginkább az volt, hogy a járvány idején lelket öntsenek az emberekbe. A kedvelések és kommentek számát nézve ezt a céljukat mindenképpen elérték, ez azonban több kérdést is felvet. Az ilyenkor szokásos “lehet-e jó művészet, ami népszerű” témát inkább átugranám - egyrészt nem szeretem a (szerintem) rosszul feltett kérdéseket és a hamis dilemmákat, másrészt nem gondolom, hogy bármiben közelebb vinne Lackfihoz, aki, mint említettem, köztudottan privilegizált helyzetben van: az irodalmi emberek és az olvasók is kedvelik. Az már érdekesebb kérdés, hogy az egyenként kiposztolt, üzenőfalpörgetés közbeni olvasásra szánt szövegek mennyire működnek jól töményen, egymás mellé nyomtatva egy kötetben. Van-e valami szervezőelv, felelnek-e egymásra a versek, felépül-e belőlük valami, vagy inkább szétesik az egész?

 

Egyrészt a kötetnek bizony van szervezőelve, másrészt nem biztos, hogy ez rá a megfelelő szó. Mert hát miről szólnak ezek a szövegek? Mindennapokról, amelyek a mi XXI. századi, földrajzilag európai, anyanyelvileg magyar valóságunkban telnek. A technológia körbefon minket, termékeket adunk és veszünk, ilyen-olyan kapcsolatba kerülünk embertársainkkal, látunk magunknál szerencsésebbet meg elesettebbet is, irigykedünk, sajnálkozunk, dühöngünk, és úgy általában rengeteget szorongunk. A klímaváltozás, a társadalmi változások, a járvány, a békétlenségek miatt, a szeretteink jólétéért, és persze magunkért: milyen élet vár ránk, megfelelően gazdálkodunk-e az időnkkel, elég jó emberek vagyunk-e.

 

Mind ismerjük ezeket a helyzeteket, érzéseket, és rögtön feltűnne, ha hiányozna valami az ábrázolásukból. Például ki akarna úgy tenni, amikor a XXI. századról ír, mintha nem létezne a benzinkút, a műanyag palack vagy akár az okostelefon? Hiteltelen és logikátlan lenne a kép nélkülük, eltűnnének kézenfekvő magyarázatok (távol vagytok, mégis beszéltetek egymással, hogy lehet ez?), következmények (milyen csodálatos beszélgetés volt!), keretek (így marad fenn egy emberi kapcsolat akár országhatárokon átívelve is). Na, hát pont ugyanennyire lennének hiányosak Lackfi mindennapjai, ha kivennénk belőlük Krisztust.

 

Szándékosan nem írom, hogy ezek egy “hívő keresztény versei”, vagy “versek a keresztény hitről”, mert éppen a Lackfi-szövegek képi és nyelvi világa cáfolja meg a leginkább az ezekhez tapadó sztereotípiákat (leglátványosabban a kötet első alegysége, amelynek sokatmondó címe: Ja, nem). Amíg “hívő kereszténynek” lenni olyan könnyű, hogy talán még egy populista politikusnak is sikerülhet, addig a Lackfi által bemutatott sejtszintű, minden mozdulatunkban, tettünkben, interakciónkban jelenlévő Krisztus és mi magunk Krisztusban… hát az nem megy mindenkinek. Nagyon nem. (Mert amúgy kibaszott nehéz, -már elnézést a profanitásért.)

 

Viszont pont azért, mert a kötet pont ezt a kibaszottnehézséget is a maga valójában adja át (persze gazdagabb nyelvezettel, mint most az enyém), engem teljesen meggyőzött. Tegyük a szívünkre a kezünket: hányan gondoltuk már magunk is, miután mindenhonnan ez ömlik ránk, hogy talán nem is érdemes próbálkozni ezzel a krisztuskövetéssel, hiszen nem vagyunk hozzá elég jók. Nem járunk templomba, vagy éppen járunk, de unjuk a szertartást, nem olvassuk héber-arámi-ógörög nyelven a Bibliát és vagyunk pengék az ilyen-olyan filológiai-teológiai értelmezésekben, meg úgy en bloc sem vagyunk elég okosak, sőt, az egész életünket is bután éljük, csak úgy tapogatózunk, és hülyébbnél hülyébb döntéseket hozunk az elvárt méltóságteljes feddhetetlenség helyett. Hát milyen keresztény az ilyen?! (Na, még egy kérdés, ami rosszul van feltéve.)

 

Pedig az igazi Krisztus-követés, avagy Krisztus-befogadás, Krisztus-élés pont ott kezdődik, ahol belátjuk, hogy talán mégsem az fontos, amit eddig gondoltunk, hanem valami más. És tényleg elkezdjük megélni. Úgy igazán. Mintha a Zsoltárok Könyvében emlegetett hangszerek max hangerőn zengenének bennünk folyamatosan. Mintha, mint Dávid király, fáradhatatlanul pörögnénk, ugrálnánk és ujjonganánk. Mintha állandóan részegek lennénk és összefüggéstelenül beszélnénk. Mintha terhesek lennénk az Úrral, és nonstop áradna belőlünk a Magnificat. És ami mindennek a teteje: mindezt valahogy úgy adjuk környezetünk tudtára, hogy azért mégse mondja senki, hogy "bolondokházában" vagy a társadalom peremén a helyünk, hanem csak úgy… éljünk. Mozduljunk, tegyük a dolgainkat, kapcsolódjunk másokhoz. Látszólag úgy, mint mindenki, de közben mégsem teljesen úgy.

 

Valami ilyesmiről szól a #jóéjtpuszi. Vagy mégsem teljesen erről? Ezt csak egy módon deríthetjük ki: vedd te is a kezedbe és fedezd fel, hogy neked mit üzen.

 

Hacsek Zsófia

 

--

 

A kötetet itt rendelhetik meg.