Pár éve azt a felfedezést tettem, hogy fantasztikus élmény, amikor kortárs zeneszerzők elővesznek egy százéves némafilmet, és zenét írnak hozzá, amelyet aztán a zenekar a filmvetítés alatt élőben játszik. Először Varga Judittól, a Bécsben élő magyar zeneszerzőtől hallottam erről, akinek el is mentem a bemutatójára, sőt, azóta hallottam egy Az arany ember-feldolgozásról is, de azt sajnos még nem láttam-hallottam. Viszont amikor a coventryi ismerőseim megkérdezték, van-e kedvem elmenni egy élőzenés Jekyll & Hyde-vetítésre a katedrálisba, természetesen igent mondtam.
Más városban talán furcsán hatna, hogy behozzák a profán horrorfilmet a városközpontban lévő óriási templomba, de a Coventry Katedrális, történelmi örökségének megfelelően, nemcsak keresztény szent hely, hanem általánosabb szimbólum és közösségi központ is. Az, hogy ez nem mindenkinek tetszik, abból derül ki, hogy időnként feltűnik a környéken egyetlenegy idős néni, aki egy táblát tart “ne hagyjuk, hogy megszentségtelenítsék a katedrálist” vagy valami hasonló felirattal, de még soha nem láttam, hogy akár egyetlen másik ember is csatlakozott volna hozzá. Ami azért elég jól példázza, hogy Coventry lakossága, a hívők is (sőt, főleg ők), nagyon is érti és támogatja az épület jelenlegi kulturális szerepét.
Ettől függetlenül, mint kiderült, ennek az 1920-as Jekyll & Hyde-filmnek még keresztény vonatkozása is van. Az eredeti regénynél hangsúlyosabb benne Dr Jekyll vallásos világképe, az istenkeresés és az Istennel versengés ambivalenciája, így a széthasítandó jó és gonosz személyiség ötlete eleve kap egy szakrális többletjelentést. (Remélem, erről a táblás néninek is szóltak.) Engem leginkább azért nyűgözött le az előadás, mert a Stephen Horne-Meg Morley szerzőpáros zenéje tökéletesen illeszkedett a filmhez, hihetetlen érzelmi többletet adott hozzá, és ezáltal áthidalta a közönség és a mozgókép közötti százkét éves szakadékot.
Mert hát ez egy teljesen más korszakra, más befogadói igényekre szabott film, amelyet mai szemmel kifejezetten nehéz nézni. A színészek eszköztára drasztikusan másmilyen volt: a mimikának, gesztusoknak, mozdulatoknak kellett beszélnie a szavak helyett. Ha jól értelmeztem a körülöttem ülők reakcióját, a mai nézőket ez hol magával ragadta, hol kizökkentette. Egy-egy néző olyan jelenetekbe is belenevetett, amelyeket a készítők biztosan nem szántak viccesnek. Ráadásul a színészi játék mellett az egész látványvilágnak azt a célt kellett szolgálnia, hogy a korabeli néző igazán megértse, kinek mi a szerepe a történetben. Márpedig egy egyszerre túljátszott és “túldizájnolt” karakter akkortájt még lehetett komoly, ám a mi századunkban inkább groteszk.
Na és hogyan lehetett a húszas évekbeli nézőknek leginkább megmutatni, hogy Hyde nagyon, de nagyon gonosz? Adtak neki nyomott fejet, göcsörtös ujjakat, pengeszerű körmöket, nagy lófogakat, és egy olyan pillantást, ami már ekkor megidézte a filmvilág későbbi elmebeteg sorozatgyilkosait. Szerintem egy ilyen figura bőven elég lenne, hogy szívbajt kapjunk tőle, ha szembejönne az utcán – de a készítők nem álltak meg itt. Hyde mindemellett görbe hátú, kacsázó járású is, és ahogy egyre erősebb és gonoszabb lesz, ez a két tulajdonsága egyre látványosabb. Hm.
A film ahhoz túl gyorsan pörgött, hogy rendesen megfigyeljem, változtattak-e a kettős szerepben brillírozó John Barrymore arcán, azazhogy mennyire mások Dr Jekyll, mint Mr Hyde arcvonásai. Vajon csak a szemem káprázik, tűnődtem közben, vagy Hyde-nak tényleg görbébb az orra is? Ámde ott vannak a rajzolt filmplakátok, az is, amelyet a helyszínen vetítettek ki, és amelyet később találtam, és ezek nagyon is egyértelművé teszik a dolgot. Hm, hm.
Szóval a gonosz két fontos ismertetőjegye, hogy hajlott a háta és görbe az orra. Meg oké, nyomott a feje, ronda a körme, satöbbi. De mégis. A gonoszságnak a görbe hát, a kacsázó járás és a görbe orr ezek szerint olyan attribútuma, amelyet a filmkészítők semmiképpen sem tudtak kihagyni. Lehet, hogy már akkoriban is osztottak-szoroztak, felmérték a nézői igényeket, hideg fejjel próbálgatták-méricskélték a hatást, de lehet, hogy csak a saját megérzéseiket követték. Nem tudok túl sokat a filmgyártás kezdeteiről, és amúgy a jelenéről sem.
Mégis, Hyde figurája nyugtalanít, hiába tudom, hogy ez csak egyetlen film, és nem lehet belőle messzemenő következtetést levonni. Még csak azt sem állítom egyértelműen, hogy Hyde maga egy antiszemita sztereotípia – csak azt, hogy a film olyan elemeket is felhasznál a “gonosz” bemutatására, amelyeket ugyanebben a korszakban már bőven használtak a nácik (meg nemcsak ők) a saját ellenségképük ellenében. És persze az összes ilyen-olyan ellenségkép esetén örök kérdés, hogy a propaganda mennyiben táplálkozott a kollektív elképzelésekből, és mennyiben táplálta őket tovább. Ezen maximum végtelenül elmélkedni lehet, egzakt választ adni rá nem.
De ha tényleg létezik ilyen kollektív alaphiedelem, hogy a gonosz ember görbe hátú, és a görbe hátú ember gonosz… Hát akkor nem tudom, mit gondoljak. Mármint azon kívül, hogy fiatalabb koromban mégis gyógytornázni kellett volna.
