Ha szeretünk egy állatot, annak a halála ugyanakkora tragédia, pontosan ugyanolyan fájdalmat tép fel, ugyanabba a bénító ürességbe zuhanunk bele tőle, mintha egy általunk szeretett ember halt volna meg.
Na de ha egy állat nagyjából egyszerre hal meg egy emberrel? Akkor azért mégiscsak az ember halála kap nagyobb figyelmet. Ezért nem emlékeztem meg tavaly októberben Bonnie-ról és Gordonról. Az élethelyzet, amelyben akkor voltunk, és amelyet az egyik korábbi Táltosfogamban már elmeséltem, egyszerűen túl sok volt. Nem bírtam beszélni arról, hogyan veszítettünk el nemcsak egy, de egymás után három családtagot is. De mivel két hete volt a macskák világnapja, jövő héten pedig a kutyáké lesz, ebből az alkalomból, ha jó nagy késéssel is, de mesélek Bonnie-ról és Gordonról.
Bonnie és Gordon nem ismerték egymást, és nagyon különböző életeket éltek. Bonnie édesanyámék kutyája volt, Gordon a nagymamámék macskája. Bonnie-t tenyésztőtől vették, Gordont a telken találták a kertben. Bonnie barnás-fehéres volt, Gordon fekete. A saját fajukon belül mindketten nagytestűnek számítottak, de azért ha egyszer összekerültek volna, Gordon jelentéktelenül aprónak, Bonnie viszont ijesztően óriásinak tűnt volna fel a másikhoz képest. És milyen jó is, hogy nem kerültek össze, mert Bonnie kifejezetten agresszívan viselkedett a többi állattal, így a macskákkal és más kutyákkal szemben (leszámítva a bátyját, Leót, akivel együtt nőtt fel).
Gordon, a mém.
De talán a legnagyobb különbség: Gordon egészséges volt, Bonnie nem.
A kutya-epilepszia, mint az elmúlt pár évben megtudtam, iszonyatos állapot. Szerencsétlen állat nem érti, mi történik vele, miért veszíti el a kontrollt a teste felett újra meg újra, miért fáj a feje, miért érzi magát halálosan szomjasnak vagy éhesnek, miért megy neki a falnak vagy tárgyaknak, és miért érik ezáltal újra meg újra balesetek. Elmagyarázni persze nem lehet neki, csak ott lenni vele és szeretni. Az évek során Bonnie állapota egyre csak romlott. A rohamok száma és súlyossága nőttön-nőtt, a mellkasán a szőr folyamatosan csatakos volt a habtól és a nyáltól, és a feje gyakran vérzett, hiszen a rohamok során a padlóba vagy a kőre verte. Szellemileg is leépült: már nem tudta végrehajtani azokat az utasításokat, amelyek kisebb korában simán mentek neki.
Édesanyámék küzdöttek, ameddig csak bírták. Gyógyszerekkel, személyre szabott kezeléssel és sok figyelemmel. De persze így is tudták, egyszer majd eljön az a pont, amikor már nem érdemes küzdeni.
Bonnie, a drámaszereplő. Életem első, színpadon is bemutatott minidrámája egy epilepsziás kutyáról és gazdáiról szólt; az emberi szereplőket Christine Ingall és Lilian McGrath színésznők keltették életre.
Tavaly nyáron, amikor Magyarországon voltam a családnál, édesanyám kétszer mondta ki azt, hogy „meg fog halni”. Egyszer, az érkezésem éjszakáján Bonnie-ról, akinek olyan rohamsorozata lett, hogy tényleg nem hittük, ebből még fel lehet állni. Egyszer pedig a nagymamámról, miután megkapta a diagnózist az előrehaladott, gyógyíthatatlan, műthetetlen rákról.
Innentől édesanyám élete abból állt, hogy naponta többször elment ápolni az anyját, majd hazament ápolni a kutyát. Mindezt persze a munka, háztartás, mindenféle egyéb kötelességek mellett. Az egyik alkalommal a nagymamámnál feltűnt neki, hogy milyen levertnek tűnik Gordon. Nem eszik, nem iszik, gyenge, öklendezik, elbújik…
Ilyen nincs, gondolta, hogy a macska pontosan olyan tüneteket produkál, mint a gazdája! Vajon az állatoknál is létezik pszichoszomatizmus? Vagy neki is valami szervi baja van? Állatorvoshoz kellene vinni. Majd ha el lesz intézve az otthonápolás, a gyógyszerek, infúziók beszerzése, beadása… Aztán meg a hely a hospice-ban…
De végül nem Gordon miatt hívta a számot, hanem Bonnie miatt.
Elbúcsúzott szeretett kutyájától, és pár nappal később az édesanyjától is. Már a temetést intézte, amikor a nagymamám élettársa zokogva hívta fel: meghalt Gordon. Nem akart a gazdája nélkül élni. Igazi lélekmacska volt. Ezt még a nagymamám temetésén a halotti beszédbe is beleszőtte a szertartásvezető.
Három szerettemet veszítettem el tehát tavaly októberben. De azt hiszem, most már kezdi őket körbenőni a gyász. Most már meg tudtam írni mindezt.
