A pontos termékleírása alapján Beatrice matt bársony luxus kinyitható szófa, tengerészkék színben. De azért mi csak úgy emlegettük, hogy a kék szófa, amikor tavaly májusban leadtuk rá a rendelést, átvettük, majd összeraktuk.

 

Bár ez a többes szám lehetne akár harmadik személy is az első helyett. A kék szófát annak idején hárman néztük meg a boltban, de a rendelést ezek közül konkrétan édesanyám adta le (aki nem sokkal az új házba költözésem után meglátogatott, segített berendezkedni, és néhány bútorom megvásárlásának terhét levette a vállamról). Majd miután megérkezett a nagy papírdoboz, nem én vettem ki belőle és raktam össze a kék szófát, hanem a párom (aki a közösségimédia-mitológiánkban Godot fedőnéven szerepel).

 

Persze ott voltam én is, szurkoltam, segítettem, de azért kétségtelenül megnyugtatott a gondolat, hogy olyasvalaki szereli össze a kék szófát, aki ért is az ilyesmihez. Miután már ott állt a helyén, hanyatt vágtam magam rajta, Godot lőtt rólam egy fényképet, nekem pedig első dolgom volt elküldeni ezt anyai nagymamámnak, Erzsi mamának.

„Ezen fogtok aludni! (Persze kinyitott állapotban ☺️)” Hamarosan meg is jött a válasz: „Hűha nagyon klafa  alig várom puszika nyuszika”.

 

Édesanyám legközelebb nyáron látogatott meg, a születésnapom hetén, ezúttal a férjével. Kinyitották a kék szófát, leszedték a matracról a védőműanyagot, tettek rá helyette lepedőt, ágyneműt, és állítólag egész kényelmesen aludtak rajta ahhoz képest, hogy ez csak amolyan vendégágy. Különösen nagyra értékelték azt az aspektust, hogy a fenti vendégszobával ellentétben a nappaliból simán kisétálhat az ember a kék szófától csak pár méterre eső vécére éjjel, nem kell lejönnie emiatt a meredek lépcsőn, ami ugye nagyobb távolság is, de leginkább balesetveszélyes. Főleg, ha a vendég már elmúlt hatvan, mint a szüleim és a nevelőapám, pláne nyolcvan, mint a nagyszüleim.

 

Arra a hétre Erzsi mamára bízták a házat meg a kutyákat. Pesten borzasztó meleg volt, Angliában sokkal elviselhetőbb, Erzsi mama mondogatta is, mint minden nyáron, hogy mennyivel szívesebben lenne valahol máshol, mert hát ő rosszul van ettől a döglesztő hőségtől. Semmihez nincs erőm, mondta a telefonba, valami borzalmasan gyenge vagyok. Magára csukta az egyik légkondicionált szoba ajtaját, jó hidegre tekerte a klímát, lehevert, és Leó kutyával az ágy lábánál várta, hogy jobban legyen.

 

Nem lett jobban.

 

Rossz előérzetem van, mondta édesanyám, amikor már a sokadik telefonbeszélgetést folytatta le Angliából az anyjával, és mindegyikből az derült ki, hogy Erzsi mama rosszul van, gyenge, megmozdulni is alig bír, nemhogy járkálni vagy enni, bár étvágya amúgy sincs sok. Ha hazamegyek, elviszem egy alapos kivizsgálásra.

 

Erre augusztusban került sor, akkor került be Erzsi mama a négy kórház közül az elsőbe. Ez még egészen barátságos volt, mint valami apartman, ággyal, teakonyhával, tévével, itt végezték el a vizsgálatokat. Hamar meg is lett a diagnózis: vastagbélrák. Minden energia, amit Erzsi mama bevitt a szervezetébe, nem őt táplálta már, hanem azt a hatalmas daganatot ott a bélrendszerben. Napról napra tűnt el a testéből az anyag, az izom, a zsír, a folyadék. A második kórház, ahová nagy nehezen még eltántorgott az autótól, az onkológia volt, de innen vizsgálat nélkül hazaküldték, annyira visszariadtak az állapotától még az orvosok is. A harmadik a sürgősségi volt, ahol még kikezeltek valami szörnyű gyulladást a hasüregéből, de mindenki tudta, ő maga is, hogy most már a negyedik hely következik. A hospice.

 

Október 26-án halt meg.

 

Néhány nappal később M. barátomék látogattak meg. Véletlenül alakult így, régen megbeszéltük már, hogy pont ekkor jönnek, de így talán még többet jelentett, hogy ebben a pár napban végig lesz itt valaki, el leszek foglalva, elterelődik a figyelmem. Késő este érkeztek az első napon, hamar le akarták tudni az ilyenkor szokásos készülődést, és talán így eshetett, hogy túl gyorsan, túl erősen, vagy talán nem a megfelelő mozdulattal nyitották ki a kék szófát – ami egy nagy reccsenéssel eltört, és visszacsukni még csak-csak lehetett, de kinyitni többé soha. Persze lehet, hogy nem is csináltak semmit rosszul, hanem a szerkezettel volt valami gond, és eddig bírta. Ezt már sosem fogjuk megtudni.

 

Jelentettem a dolgot az ügyfélszolgálatnak, akik kiküldtek egy szerelőt, vizsgálja meg alaposan a szófát. Ő még valami alkatrészcserét ígérgetett, de másnap mégis azt írták, sajnos ilyen alkatrészt mégse tudnak küldeni, adjak meg inkább egy időpontot, jönnek majd a szállítók, elviszik a töröttet és hoznak helyette egy ugyanilyet. Ám legyen. Pontosan érkezett a kamion, gyorsan és ügyesen dolgozott a két férfi. Egy gurulós szerkezettel kitolták a kék szófát az utcára, majd hosszasan próbálták ugyanerre ráügyeskedni a papírdobozba csomagolt újat. Nehezebb dolguk volt ezzel az ormótlan téglalappal, elbíbelődtek vele pár percig.

 

Éppen esett az eső. Figyeltem az ablakból, ahogy az új szófát rendezgetik, miközben a régi ott áll az aszfalton, védtelenül a ráhulló víztől, a párnái nélkül, mert azokat külön vitték ki a szállítók, pont a törött részt tárva az ég felé, mintha meztelen lenne. Fájt, hogy elviszik, fájt, hogy csak ennyi jutott nekünk.

 

A nagy papírtéglalapot bizalmatlanul kerülgettem, de aznap este már arra értem haza, hogy Godot ezt is pikk-pakk összerakta, amíg én a szokásos dolgaim után jártam.

 

Olyan most a nappali, mintha semmi sem változott volna benne. Ez is egy Beatrice matt bársony luxus kinyitható szófa, tengerészkék színben. Sokkal kényelmesebb rajta ülni, mint az előzőn, amikor már törött volt. Meg úgy egyáltalán, jó érzés volt újra az elejéről kezdve bejáratni ezeket a kemény párnákat, megtanítani nekik, hogyan görbüljenek a különféle fenekeink formájára.

 

De valójában nem ezért örülök, hogy ez a szófa már nem az a szófa. Hanem amiatt a néhány szó miatt, amelyek most már egészen addig fenn lesznek valahol a Meta szerverén, amíg Meta van, szerver van, áramszolgáltatás van.

 

Ezen fogtok aludni!

 

Alig várom.