Bodrogi Csongor múlt heti írása elindította rovatunk legújabb tematikus blokkját, amelyben azt a kérdést járjuk körül, hogy mit jelent számunkra a jelenlegi magyar társadalmi légkör kontextusában a változás fogalma. Csongor írásában bár sok mindenről esett szó, különösen hangsúlyos szerepet kapott a gyász – a lehető legszomorúbb apropóból, anyukája elvesztése kapcsán.

 

Ugyanitt veszem fel én is ezt a fonalat, még ha aztán másfelé gombolyítom is: hiszen mindannyian gyászolunk most. A Fidesz szavazói azt, hogy vége annak a rendszernek, amelynek keretei között komfortosan és biztonságban érezték magukat. A hozzám hasonlók, akik már 2010-ben sem szimpatizáltak a Fidesszel, pedig azt, amit ez a tizenhat év elvett tőlünk. Éppen a gyász érzésén keresztül tudnánk egymáshoz kapcsolódni, ha nem az történne már megint, ami már oly sokszor a történelemben, miszerint az „ő” gyászuk tökéletes ellentéte a „mi” gyászunknak, hiszen mi afelett örvendezünk és ünneplünk, amit ők gyászolnak, és vica versa.

 

Próbálom felidézni, mit éreztem akkor, két elmúltnyolcévvel ezelőtt, amikor néztem a tévében a tökéletesen narancssárgára változó térképet. A mostani Tisza-győzelem még nagyobb is, mint az akkori Fidesz-győzelem volt. A választási adatokat lehet számszerűsíteni; a gyász mélységét, mértékét, burjánzását nem. Ahhoz kvalitatív módszertan kell, és talán még az sem elég…

 

A kvalitatív módszertanhoz történetek kellenek. Úgyhogy lássuk most az én történetemet attól a pillanattól kezdve, hogy nézem azt a bizonyos narancssárga térképet, és a gyász érzése növekszik bennem.

 

Szóval: kétezertíz. A választásokkal nagyjából egy időben megkapom a német nyelvvizsgám eredményét, és néhány héttel később leérettségizem. A Fidesz pont fél éve van hatalmon, amikor végre megélhetem a sok éve magamban hordozott álmomat: Bécsbe költözöm, megkezdem az egyetemi tanulmányaimat, és egyben addigi életem legboldogabb időszakát. Rendszeresen megkapom a kérdést: „Tanulni mentél ki?” Nem, élni. „Ha meglesz a diplomád, hazaköltözöl?” Nem, semmi motivációm nincs erre. A tulajdonképpen véletlen egybeesés, miszerint az érettségim ugyanakkor történt, mint a Fidesz hatalomra kerülése, és én a közoktatásból kikerülvén rögtön el is húztam az épphogy megcsontosodó rendszerből, a következő években a diák házibulik visszatérő standup-poénja lesz.

 

Kétezertizennégy. Kézhez kapom az első alapképzéses diplomámat, elkezdem a mesterképzést, mellette folytatom a másik alapképzést, majd pár hónappal később buszra szállok, és Magyarországra utazom szavazni. A választási vereség megint lesújtó, de az életemre látszólag kevés hatása van. Egy szóbeli vizsgám után üzenetet kapok egy oktatómtól: nagyon tetszett neki, amiket mondtam, lennék-e egy éppen formálódó projektben az asszisztense, és szeretném-e őt témavezetőmnek. Egy másik szemináriumvezető Tirolba hív kutatni, fantasztikus napokat töltök ott. Pezsgek, boldog vagyok, és úgy érzem, sínen van az életem. Ekkor még nem tudom, hogy ezek a pillérek, a szakmai lehetőségektől a stabilnak gondolt párkapcsolatig, hamarosan össze fognak omlani. De kétezertizenhét kitárgyalása nem ehhez az íráshoz tartozik; akkor nem volt választás.

 

Kétezertizennyolc. Januárban felém nyúl egy kéz, kiránt a gödör legmélyéről, én pedig a következő hónapokban felszámolom az addigi életemet. Új ország, új kezdet. Az Ügyfélkapun megadom az AirBNB címét, ahol összesen két hetet töltök angliai életem első napjaiban, de abba pont beleesik a választás. Meg is jön a levélszavazatom, feladom, semmi jelentősége, megint marad a Fidesz. Frissítem az Ügyfélkaput a második lakcímemmel, itt már kemény másfél hónapot lakom, de még itt ér, hogy Orbán Viktor kedélyes hangú levélben köszönje meg nekem a támogatásomat, és még arról is biztosítson, hogy együtt megállítjuk majd a migránsokat. Mindenesetre az új munkámat nagyon szeretem, inspiráló intellektuális közeg vesz körül, és egyre otthonosabban érzem magam.

 

Kétezerhuszonkettő. Amikor Oroszország megtámadja Ukrajnát, hetekig masszív rosszullét kerülget, és ha nem lenne róla fotó, már nem is emlékeznék, hogy amúgy szavaztam is. Március 15-én, stílusosan. Megint pusztába kiáltott szó lesz az angol postaládába dobott szavazat, minden marad a régiben, én pedig lassacskán visszatérek abba az életbe, amelytől két évig elzárt a járvány. Rengeteg időt töltök más emberekkel, szórakozunk, játszunk, alkotunk, próbáljuk bepótolni az elveszett időt, és elfeledni azt a sok borzalmat a világban, amire mintha semmi hatásunk nem lehetne. Elkezdem az adatgyűjtést a doktori projektemhez, ami még több ember megismerésével jár. A baráti körömből egy bizonyos férfi eleinte homályos körvonalai egyre élesebbé válnak.

 

Kétezerhuszonhat. A saját házamban élek Angliában, megvan az időpontom a brit állampolgársági ceremóniára, egy brit férfi jegygyűrűjét viselem, előléptetnek a munkahelyemen, megszerzem a doktori fokozatot – és megbukik a Fidesz.

 

Nemsokára harmincöt éves leszek. Ha az első Orbán-kormányt is beleszámoljuk, akkor az életemnek nagyobb része telt Fidesz-kormányzás alatt, mint amennyi nem. Ha csak a 2010 utáni időszakot, akkor is tizenhat év áll szemben tizenkilenccel; az is majdnem az életem fele. Ahogy tizenhat év külföldi lét áll szemben a Magyarországon töltött tizenkilenc évemmel is.

 

A különbség csak annyi, hogy a Fidesz remélhetőleg már nem jön vissza, így az általuk meghatározott tizenhat avagy húsz év immár lezártnak tekinthető. Külföldi életem éveinek száma viszont jelen állás szerint tovább fog nőni, eléri a tizenkilencet, ami után már több ideje leszek külföldi magyar, mint nem, és aztán csak nő és nő és nő még tovább. Ebben a tizenhat évben olyan erős lett a külföldi magyar identitásom, amit még én magam sem gondoltam volna, amikor először pakoltam ki a kis háztartásomat a bécsi lakásban a bolgár lakótársaim mellett. Akárhogy erőltetem meg a képzelőerőmet, akármennyire tudom még a saját tapasztalatomból is, hogy váratlan fordulatok bármikor bekövetkezhetnek, egyszerűen nem tudom magam másnak látni, mint külföldi magyarnak.

 

Az biztos, hogy ha Magyarországon töltöttem volna ezt a tizenhat évet Orbánék cefreszagú nacionalizmusában, akkor jóval kevésbé lenne erős a magyar identitásom. Így viszont olyan emlékek villannak fel, hogy egy bécsi buli hajnali óráiban beteszem a többieknek a Ha az életbent; hogy a titokban készülő regényemről egyetlen vadidegen osztráknak merek csak beszélni, akivel egy kocsmában találkozunk egy közös ismerősünk születésnapján, majd soha többé nem látjuk egymást; hogy kikérem magamnak, amikor egy dél-amerikai származású diáktársam Orbánék valamelyik húzása után kiírja a facebookra, hogy FUCK HUNGARY, és dühös levelekben magyarázom neki, hogy a Fidesz nem azonos az országgal; amikor körözöttet keverek, császármorzsát pirítok az angol és német barátaimnak; amikor kokárdát tűzök, matyómintás pólót veszek, és tetszik nekik; amikor József Attila verseit mondom olyanoknak, akik elvileg egy szót sem érthetnek belőlük, de közben meg úgy érzem, hogy mégis…

 

Nekem már az lesz a sorsom, hogy ezt a mélyen, forrón és fájdalmasan megélt magyarságot vigyem magammal mindenhová, ahol idegen nyelveken mondhatom el, honnan származom, és ahonnan, áldassék az internet, akár minden egyes napon küldhetek valamit haza magyar nyelven. Kisprózát, verset, cikket, tanulmányt, facebook-posztot, vagy most éppen ezt a tárcát.

 

Azok, akik kifejezetten a Fidesz ámokfutása miatt mentek külföldre, kényszerből, elüldözve, és akik boldogtalanok, gyökértelenek máshol, azoknak én is azt mondanám, mint Magyar Péter, hogy menjenek haza. Rájuk egyértelműen Magyarországon van szükség.

 

Rám meg itt.