2026. április 12-én véget ért a Fidesz 16 éven át tartó kormányzása. Egy nappal később meghalt az anyám[1].
A Fidesz leváltását az ország túlnyomó többsége ünnepnek élte meg, de volt több mint kétmillió ember, aki gyásznak. Lehet, hogy a kétmilliós szám valójában túlzó. Tölgyessy Péter a minap rendkívül gondolatgazdag, izgalmas interjút adott a Partizánnak. Ő úgy saccolja, hogy nagyjából másfél millió fideszes élhet még az országban, és nagyjából egymillió lehet azok száma, akik számára „Orbán az istencsászár”.
Anyukám a félmillió közé tartozott. A 92 éves szomszéd néni, aki – anyukámhoz hasonlóan egy rendkívüli, kivételesen nagylelkű ember – az egymillió közé.
A szomszéd néni mindig is kritikátlan rajongója volt a volt miniszterelnöknek. Még 90 fölött is eljárt a nagygyűlésekre és Fidesz-rendezvényekre, és minden esetben, amikor kétely merülhetett volna föl Orbán valamely intézkedésének helyes voltával kapcsolatosan, indulatosan, anyatigrisként védelmezte őt.
Anyu nem ilyen volt. Ő látta és tudta, hogy Orbán nem mindent csinál jól. A szófordulata az volt: „én mégis akkor vagyok nyugodt, ha az Orbán van”.
Teljesen érthető, hogy így gondolta. Merőben fölöslegesnek tartottam, hogy vitatkozzam vele, és ha ezt néha mégis megtettem, annak sohasem lett jó vége; egyszerűen csak veszekedni kezdtünk, amit aztán mindig megbántam. Már régen megtanultam, hogy politikáról semmi értelme vitázni, mert a nézetek és állásfoglalások sokkal mélyebben gyökereznek egy emberben, hogysem azokat bármely észérv egyszerűen fölülbírálhatná.
A mély gyökerek nyilvánvalóan a családból szívják nedveiket. Az én családom mind anyai, mind apai ágon erősen jobboldali volt. Ez azt jelenti, hogy az egész történelmet ezen a szemüvegen keresztül látjuk. Más, baloldali gyökérzetű családok hasonlóképpen: mindent teljesen másképpen látnak. A különbség ahhoz hasonlatos, ahogyan a románok és a magyarok látják Erdély történelmét. A magyarok úgy tekintenek Erdélyre, mint ami hagyományosan a magyar állam része. A románok pedig úgy, mint ami mindig egy soknemzetiségű terület volt, román többséggel, tehát jogos is, hogy most a román állam része. A két történet kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, akkor is, ha nyilván ma már a magyarok túlnyomó többsége elfogadja a status quót, és nem akarja visszacsinálni (hogyan is lehetne?), ami egyszer már elúszott.
A hagyományokat pedig a személyes élmények megerősítették. Ahogyan az országnak, a családunknak sem volt aranykora a Gyurcsány-időszak. Ahhoz képest a 2010-es évek föllélegzést, konszolidációt, viszonylagos nyugalmat és biztonságot hoztak. Miért gondolta volna úgy anyu, hogy az előbbi esetleges visszatérését kockáztatni kellene az utóbbi kárára?
Anyu egy kivételesen jó, rendkívül önzetlen ember volt. Napjait nem a szociális médián lógva töltötte, hanem valóságos emberek között, akik közül mindegyiknek, akinek csak tudott, rengeteget segített. (Haldoklásakor tudatosult bennem: sokkal jobb ember volt bárkinél, akit valaha megismerhettem.) A kerületünkben, ahol nagyon sok cigány él, nevetséges pénzekért vállalta cigány gyerekek korrepetálását, és ezt a munkát – hála kivételes türelmének, jóságának, szeretetének – rendkívüli sikerrel is végezte. Ez csak egyetlen példa a számtalan közül. Amikor haldokolt, akkor sem magával törődött. Mikor még tudott beszélni (az utolsó három héten ehhez már sem ereje, sem lehetősége nem volt), nem a maga állapota izgatta, hanem hogy mindenki, minden ismerősünk, családunk minden tagja jól van-e.
Amióta meghalt, valami egészen különleges dolgot érzek. Racionálisan alighanem megmagyarázhatatlant. Azt érzem, hogy ő létezik. Egyetlen pillanatra sem merül föl bennem a kétely, hogy ez nem így volna. Ő itt van. Még csak nem is Esterházy híres mondata szerint, hogy tudniillik az édesapám és az Isten között az volna a különbség, hogy édesapám, akár az Isten, mindenütt ott van, csak éppen édesapám itt nincs; anyu itt is itt van, folyamatosan velem van, állandóan érzékelem jóságos, segítő jelenlétét. Ez lehet talán a mennyország, amiről a keresztények beszélnek? Anyu most a mennyországban van, és onnan figyel? Azt hiszem, igen, erről lehet szó.
És amikor látom Magyar Pétert, amint fölényeskedően szégyeníti meg azokat, akik anyut a parlamentben képviselték (hogy jól-e vagy rosszul, az mellékes), arra gondolok, hogy itt valami nagy bűn történik, aminek nem lehet jó vége. Magyar Pétert egyetlen dolog érdekli: hogy megkapja a videóira a százezer lájkot. Ha megkapja, jól dolgozott. Hogy közben mi történik az emberek lelkében, az nem érdekli. Mert valójában az történik, hogy akik képviselőiknek tartják ezeket a megszégyenített embereket, azok saját magukat érzik ezáltal megalázva.
Legalább 36 éve egyetlen obligát válasz létezik erre a kritikára (magam is sokszor éltem vele): „de hát a másik oldal ugyanezt tette, sőt még durvábban”. És akkor ezzel el is van minden intézve. Hiszen ezek megérdemlik ezt (jobb esetben: megérdemlik egymást). A Fidesz 16 éven át alázta meg azokat az embereket (képviselőiken keresztül), akik nem rá szavaztak. Nehogy már őket sajnáljuk!
Az érvelés kikezdhetetlen, ettől azonban a jelenség nem lesz kevésbé káros. Mert olyan nincs, hogy a megalázottság csak úgy fölszívódjon. A jelenlegi közharagot éppen az okozza, hogy nagyon hosszú ideig, legalább 16 évig lappangania kellett, elfojtódott. Ne legyenek illúzióink: akiket most megaláznak, azok is vissza fogják majd adni ezt az első alkalommal, hogy lehetőséget kapnak rá.
Szóval én viszolyogva nézem ezeket a videókat (például az átadás-átvétel szertartását, vagy azt, hogy a köztársasági elnököt, gondoljunk bármit is róla, egyszerűen levágják a fényképekről, emberi méltóságát sértve meg), és nem arra gondolok, hogy itt valami igazságtétel történik, hanem arra, hogy még mindig nem értettünk meg semmit.
Mert mit kellene megérteni? Azt, hogy a politikai ellenfél mögött emberi arcok és emberi életek vannak. Naivak? Ostobák? Gyarlók? Tájékozatlanok? Teljesen mindegy. A tömegdemokráciának az a lényege, hogy mindenki szavazhat, nemcsak a professzorok. Akiben emberek megbíztak annyira, hogy beküldjék a parlamentbe, azt nem azért kell tisztelni, mert valami nagyszerűt tett az emberekért, hanem ezért a bizalomért. Ők képviselők. Tehát ha megsértjük őket, azokat sértjük meg, akiket képviselnek.
És ezt eddig nem így gondoltam? Eddig nem szóltam, amikor a Fidesz (különböző sajtómunkásai, sőt olykor politikusai) sértegettek, aláztak meg emberi méltóságukban olyanokat, akik másokat képviseltek? Eddig mindezt teljesen rendben lévőnek tartottam?
Szó sincs róla. Ezt a fajta kommunikációt mindig elvetemültnek, mélyen kártékonynak, undorítónak éreztem.
De most, hogy anyut, ezt a csodálatos embert támadják így, aki persze ezt szerencsére már nem láthatja, tudatosult bennem igazán, hogy miért. Azért, mert ha a képviselők maguk nem is emberiek, a mögöttük állók közül bizonyosan nagyon sokan azok. Márpedig a képviselő szó ezt jelenti: valakinek a nevében eljárni.
(Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy amennyiben valakiről kiderül, hogy visszaélve ezzel a különleges bizalommal bűncselekményeket követett el, azt ne kellene a lehető legszigorúbban megbüntetni. Ha viszont a Fideszt en bloc bűnszövetkezetnek tekintjük, akkor Magyar Pétert is börtönbe kéne küldeni, hiszen legalábbis 2024-ig mindenben vastagon bűnrészes volt, amit addig elkövetett ez a bűnszövetkezet.)
Mi a tanulság? Az, hogy anyu nem halt meg. A Fidesz-korszak meghalt, érdemes is sót hinteni rá. De hogy ami utána jön, egyáltalán jobb lesz-e nála, azt végülis az fogja eldönteni, tanulunk-e belőle valamit, vagy mindent ugyanott folytatunk, csak más logók alatt és más színezettel.
___________________________
