Azon már talán nem lepődnek meg a soraimat olvasók, hogy 2005 óta, tehát immár több mint húsz éve, a gondolataim jelentős része a francia forradalom alatt kivégzett királyi pár és a hozzájuk közel álló emberek körül forognak. Azt viszont, ami ennek az írásnak a témája, ennyire nyíltan még sosem tettem szóvá (bár implicite igen, például itt a Táltosfog rovatban is, valamint itt és itt). Ez pedig az, hogy nem szeretem a Marie-Antoinette nevet, sem kimondani, sem leírni.

 

Ez, valljuk be, eléggé nehézkessé teszi a róla való kommunikációt, pláne, hogy számomra mennyire fontos, hogy beszélhessek róla, megmutathassam a nagyközönségnek a hiteles forrásokhoz közelebb álló arcát, eloszlathassam a vele kapcsolatos masszív tévhiteket. Erre most bedobom ezt, hogy nem szeretem kimondani a nevét. Hát ez elég nagy hülyeségnek hangzik, nem? Remélhetőleg ez az írás rávilágít majd arra, hogy ebben az őrült beszédben is van azért rendszer.

 

Először is kezdjük azzal a konfliktussal, ami miatt egyáltalán ráébredtem, hogy itt az ideje összeírnom az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Nemrég egy kiadvány szerkesztése kapcsán egy elég méltatlan vitába keveredtem valakivel abban a témában, hogy kötőjellel írandó-e a név (Marie-Antoinette) vagy kötőjel nélkül (Marie Antoinette). Én amellett érveltem, hogy ezek közül mindkettőnek helyesnek kellene lennie: a kötőjel nélküli forma az angolszász eredetű forrásokból terjedt el, a kötőjeles forma viszont a mai francia helyesírásnak felel meg. Vitapartnerem viszont addig nem nyugodott, amíg elő nem halászta a magyar helyesírás valamelyik aktuális szabálykönyvéből, hogy magyarul a név állítólag helyes írásmódja a kötőjel nélküli.

 

Nem érdekelte ennek az egésznek az igen speciális kontextusa (merthogy igen, az van neki), ahogy az sem, hogy egyáltalán ki az az ember, akinek a nevéről vitatkozunk – csak az, hogy legyen betartva a szabály. A Nagybetűs Szabály. Amit gyaníthatóan szintén olyan emberek találtak ki, akiket nem érdekel mélységében ez a téma. Úgyhogy álljanak itt az érveim, hátha akad olyan olvasó is, aki nyitottabban viszonyul hozzájuk.

 

A Marie-Antoinette ugyebár francia név. Viselője 1770-ben kapta meg hivatalosan, amikor átlépte az akkori osztrák-francia határt (bizony, volt ilyen), és nemcsak új ruhákat, kíséretet és nyelvet kapott, hanem nevet is: az osztrák főhercegnő Maria Antoniából a francia trónörökös jegyese, Marie-Antoinette lett. Tény, hogy a XVIII. században nem létezett egységes helyesírás, és az a szokás sem, hogy a kettős neveket kötőjellel írják. Így a trónörökösi pár házassági szerződésén (amelyet a fiatal lány érkezése után nem sokkal, 1770. május 16-án kötöttek meg) az összes kettős név úgy szerepel, hogy Louis Auguste, Marie Antoinette, Charles Philippe, és így tovább. Mára azonban egységesült a francia helyesírás, és azt írjuk: Marie-Antoinette, Louis-Auguste, Charles-Philippe.

 

Lajos Ágost trónörökös és Mária Antónia főhercegnő házassági szerződése.

 

Ha megvizsgáljuk ennek a két fiatal házasnak a nevét, furcsa ellentmondásokra jutunk. A trónörökös Louis-Auguste néhány évvel később Louis XVI (magyarul XVI. Lajos) néven trónra lépett, és az, hogy valaha az Auguste keresztnevet is használta, feledésbe merült: királyként már csak Louis néven írt alá, ahogy előtte a nagyapja, azelőtt pedig annak dédapja is tették. Marie-Antoinette viszont soha nem használta a Marie nevet. Azon ritka alkalmakkor, amikor elengedhette a kettős nevet, akkor Antoinette volt, illetve ennek mindenféle becenevei (Tonerl, Antoine), amelyek leginkább a gyerekkorához, illetve felnőttként a legközelebbi bizalmasaihoz kötődtek.

 

Ebből ugyebár az is következik, hogy ha bármilyen cikkben vagy akár könyvben azt látod, hogy Marie-Antoinette-re „Marie”-két hivatkoznak, akkor tudhatod, hogy az illető nem ásta bele magát eléggé a témába. Ugyanis az egyik első dolog, aminek fel kell tűnnie, ha valakit érdekel ez a történelmi alak, hogy az anyja Maria Theresia (magyarul Mária Terézia) német-római császárné, magyar és cseh királynő volt, a nővéreinek pedig szintén a Maria volt az első neve. Ha csak azokat listázzuk, akik megérték legalább a tízéves kort, ezt kapjuk: Maria Anna, Maria Christina, Maria Elisabeth, Maria Amalia, Maria Johanna, Maria Josepha és Maria Carolina. Értelemszerűen egyikük sem használta ezt a közös nevet, amely csupán arra utalt, hogy mindannyiukat Szűz Mária oltalmába helyezték a szüleik; „igazi” keresztnevük a második volt.

 

Ezeket a neveket, függetlenül attól, hogy mi lett a viselőjük sorsa (uralkodónék lettek, zárdába vonultak, vagy még tizenévesen meghaltak) a magyar hagyomány szerint így írjuk: Mária Krisztina, Mária Erzsébet, és így tovább. Na de ki ismeri manapság Mária Karolina nevét, aki nápoly-szicíliai királynéként bátran szembeszállt Napóleonnal, olyannyira, hogy még az ősellenség tiszteletét is sikerült kivívnia? Ki hallott Mária Amáliáról, aki pármai hercegnéként gyakorlatilag a férje helyett uralkodott és vezette az udvart? Ők, akik természetes halált haltak, lábjegyzetek lettek a történelemkönyvben, vagy még azok sem – akárcsak az a sok száz uralkodóné, akikről ma már alig tudunk valamit. És akik közül egyébként elég sokat hívtak Mária Antóniának, az egyiküket (1669-1692) például annak kapcsán emlegetik manapság, hogy ő volt a Habsburg-ház leginkább „beltenyésztett” tagja. (Azért, gondolom, ő se örülne, ha tudná, hogy erről jegyezték meg, nem pedig arról, hogy a spanyol Habsburgok utolsó örököse volt, és ha nem hal meg gyermekágyi lázban, valószínűleg sosem tör ki a spanyol örökösödési háború.)

 

Akárcsak megannyi névrokonát, a „mi” Mária Antóniánkat (1755-1793) is pontosan így kellene hívni. Hiszen semmi logika nincs abban, hogy Mária Terézia és Ferenc István lánya, II. József és II. Lipót húga, XVI. Lajos felesége, Mária Terézia, Lajos József, Lajos Károly és Zsófia Ilona anyja, Marie-Antoinette. Ha az összes többi nevet magyarul írjuk, akkor az övét miért nem? Hiszen még a dédunokahúgát, Mária Lujzát, Napóleon feleségét sem nevezzük Marie-Louise-nak…

 

Na és itt kezdődik az én problémám. Ugyanis a Marie-Antoinette név valami egészen mást jelent, mint a Mária Antónia (vagy akár a Maria Antonia). Marie-Antoinette az, akit lefejeztek, akinek a párizsi tömeg szeme láttára spriccelt a vér a nyakából, és valljuk be, az egész története visszamenőleg emiatt lett érdekes az utókor számára. Sem a forradalom előtti élete, sem a személyisége nem volt különlegesebb, mint a nővéreié, Amáliáé és Karolináé, vagy bármelyik korabeli uralkodónéé. Ha nem fröcsög a vére, akkor ma már őrá is csak pár lelkes történész emlékezne. Így viszont a Marie-Antoinette névhez egy jelenség tapadt. Ráadásul, és ez zavar engem, ezért kell ennyit beszélni erről ma is, egy olyan jelenség, amelynek nem sok köze van az emberhez, aki a nevet viselte.

 

Marie-Antoinette egy fényűző udvarban élt – de ha nem fröcsög a vére, akkor ma senki sem agyalna azon, hogy mennyi pénzt költött és mire, ugyanis semmivel sem költekezett többet, mint bárki más ugyanabban az udvarban. Nem lenne „divatkirályné”, „tinikirályné”, „botránykirályné”, semmiféle popkulturális menőséghez nem kapcsolódna. Nem vélné mindenki tudni, hogy milyen volt a szexuális élete, nem rágalmaznák úton-útfélen a férjét azzal, hogy impotens és érdektelen volt, és nem akarnának „szegény boldogtalan, kielégületlen asszonynak” mindenáron szerelmi történetet szőni. (Alexandre Dumas idevágó regénysorozatának idején még nem létezett az az elmélet, miszerint a Varennes-i szökést szervező Fersen nevű diplomata a királyné szeretője volt, ezért ő egész egyszerűen írt neki egy fiktív szeretőt. Mert a sztori az kell.)

 

Néha elgondolkodom azon, hogy Marie-Antoinette vagy Louis-Auguste járt-e rosszabbul. Hiszen az előbbiről bár általában légből kapott baromságokat beszélnek, de emögött mégiscsak valamiféle popkulturális csodálat, majdhogynem szimpátia van. „Olyan sztár volt, mint Paris Hilton!” Ezért készülnek róla azok a borzalmas filmek és sorozatok is, amelyekben az (általában hiteltelen) cselekmény csak ürügy arra, hogy ruhákat, pezsgőt, tortát és szexet mutathassanak. Louis-Auguste viszont még mindig az impotens, slampos, érdektelen XVI. Lajos, aki nyilván egy lúzer volt, hiszen elvesztette a trónját, és akiről nem valami popkulturális csemege jut eszébe az embereknek, hanem hogy milyen unalmas volt róla az érettségire tanulni. Róla alig esik szó. Pedig ő volt az az ember, akiért Marie-Antoinette az életét adta: ő maga háborodna fel a legjobban, ha látná, hogyan bánik az utókor az ő királyával és férjével, akinek ő büszkén volt „a legelső alattvalója”, és akinek „a lábainál” akart meghalni. (Ha nem is szó szerint, de végül is ez összejött.)

 

Szóval ezért szeretném én, ha XVI. Lajos és Mária Antónia lenne az, akikről beszélünk, nem XVI. Lajos és Marie-Antoinette. De ha már mindenáron ragaszkodunk ehhez a névhez, akkor én továbbra is kötőjellel írom, hiába tudtam meg a fent említett vitából, hogy a magyar szabályok nem ezt írják elő. Mert ezt kívánja a kortárs francia helyesírás (ami egyébként a román és így közvetve az erdélyi magyar nevekre is kihat, Barabási Albert-László nevét szerintem majdnem mindenki hallotta már), és mert ez egyértelműen jelzi, hogy ez kettős név, tehát a „Marie” forma helytelen. (Nem csodálkoznék, ha lennének emberek, akik azt hinnék, hogy az „Antoinette” egy vezetéknév, valahogy úgy, ahogy Jézusnak meg a „Krisztus”…)

 

És azt hiszem, most, hogy mindezt így leírtam, a következő logikus lépés az lesz, hogy lassacskán megalkossam Louis-Auguste-öt, a popkulturális ikont. A rettenetes gyerekkorú, magányos és melankolikus, visszahúzódó és rejtélyes férfit, aki egész életében azt várta, mikor omlik a fejére a világ, de amikor ez megtörtént, hirtelen ráébredt, hogy hiszen tud ő küzdeni azért, ami fontos neki… Ha valaki, hát egy ilyen izgalmas ember megérdemli, hogy ne mindig csak egy seggfej mellékszereplő legyen a „menő divatkirályné” ilyen-olyan történeteiben.

 

Megjegyzés: eme írás címe egy 2009-es novellámhoz kapcsolódik, amelyet Laborfalvi Rózáról írtam, és amely A királyné és a kokárda címet viseli. Aki megtalálja a Marie-Antoinette-utalást, amelyet már a megírás idején is direkt rejtettem el benne, azt meghívom valami finomra.