Ismét versajánló következik, ezúttal a decemberi Alföldé a főszerep. Tematikus szál most kevéssé lesz fellelhető, de három nagyszerű vers bemutatásával igyekszem érzékeltetni, milyen sokszínű lapszám született.

 

Gergely Ágnes Ab urbe condita című versével indul a lapszám. Egy 1954-es Illyés Gyula-előadás elevenedik meg a verssorokban, valamint egy pengeéles kérdés, amely nem csupán az előadást, de a teljes verset is áthatja: „ki a magyar?”. Illyés Gyula előadásában arról beszélt, hogy akinek az első szavai magyarul hangzanak el, aki magyar nyelven dalol, az magyar:

 

„magyarul szólal meg először,

ajkán magyarul szól a dal,

nemzetisége bármi légyen,

az a gyerek magyar.”

 

A következő versszakban az utcaképeket látjuk, a kijárási tilalom közepette rajzó rendőrök és a híd alá űzött „szabad szellem” is felbukkannak egy versszakban. Majd a borzongás, a bizonytalanság és a kételyek lesznek úrrá a lírai énen, miközben az is kirajzolódik, hogy egy új korszak veheti kezdetét, egy új alapkő letétele előtt állnak, egyénileg és kollektíven is, egy szimbolikus városalapítás előtt, amely hasonlóan jelentékeny lesz, mint Róma alapítása. A saját, a közös, az identitást meghatározó mozzanatok és értékek megóvása kerül a fókuszba.

„Mi lesz most?

Nincs több vérkülönbség, életkor, ízlés, hitvita.

– Két rómaiként alapítsunk várost!

Ab urbe condita!

 

Szavaid mögött, még nem érzem,

a halál szele átoson.

Itt van. Mostantól féltve féltjük

a városod. A városom.”

 

 

Szabados Attila tollából két vers is olvasható a friss Alföld-lapszámban, most Az érzés pontosítása címűt emelem ki. Istenes versről van szó, de egyúttal egyfajta önkeresés és önvizsgálat is fellelhető a verssorokban. A lírai én Istenhez való viszonyát igyekszik tisztázni, valamint azt, hogy miképp tartja be, vagy épp forgatja ki az isteni törvényeket a mindennapokban. Mégsem a szabályszegés miatti félelem dominál, a lírai én jól tudja, ismeri őt és a szabályok között válogatást Isten, a verssorokból az tükröződik, hogy nem pusztán ismeri, de szereti is – még a szabadságvágy által kiváltott engedetlenségben is:

 

„de úgyis tudod: válogatok csak

a nagy kosárból, nem tudom listába szedni,

mi mindent kell betartanom. Kiforgatom

törvényeid, mint egy pecsétes pólót,

ha nincs idő kimosni. Saját szabályaim

mégis rokonok a tieiddel. Jó ráfogni

a bizonytalanságra, hogy talán

ilyen vagy, talán olyan, jóságos, megértő,

és szégyellem magam, ha eszembe jutsz,

mikor túl nagy szabadságot

engedek magamnak.”

 

 Az Istent megszólító beszédmódban a hitbe némi kétség is vegyül, a láthatatlanságban a rejtőzködő Isten (Deus absconditus) motívuma is ott rejlik. A lírai én is próbál elrejtőzni olykor, hátha mégis sikerül elbújnia Isten tekintete elől a nehéz helyzetekben, ha viszont ez nem lehetséges, akkor hiábavaló minden bujkálás, a valóság bármiféle rejtegetése felesleges. Ez pedig felidéz a lírai énben egy korábbi történetet, amikor megpróbálta elhallgatni, hogy baleset érte. A valóság, az igazság, a következmények, saját maga és Isten tekintete elől nem menekülhet el az ember.

 

„Kellett néhány perc, mielőtt

bevallottam, majd autóba ültünk,

kórház, röntgen, és végül a gipsz. Aztán

újra megtanulni forgatni, ujjakat

nyújtani, szorítani, földet markolászni.

Jó volt addig, Uram, a kert végében

a kutyával készülni fel, úgy feküdtem

röntgen alá, hogy már biztos volt

az eredmény. Vagy akkor is előbb

tudtad – azért csaholtál annyira?”

 

Falcsik Mari Az emlékezés mechanizmusa című verse Térey Jánosnak állít emléket, felidézve egy közös, balatonfüredi élményt. Egy szezon utáni, novemberi reggel pillanatképeit látjuk, de a verssorok fókuszában a korai vonathoz siető Térey János áll. Jobban mondva a sietség, amely mindig jellemezte. Néhány verssoron át párhuzamosan futnak balatoni élmények töredékei, a kilátás a teraszról és Térey János visszaútja a Déli Pályaudvarra. Az elképzelt vonatút felidézte az odautat és azt, hogy Térey a Málnaföldek mindörökre című versét felolvasta:

 

„[…] talán ugyanaz a kupé

amiben hallgattuk idefelé

széles perspektívájú terveit amik

a „szakmára” kilőtt poénzáporban is

teljes nagyságukban bomlottak ki

előttünk – és eközben mint valami

savanya demizsonban a hazai lőre

előkerült a Málnaföldek mindörökre

ó Strawberry Fields! micsoda nagy

testkapocs ez a Beatles! – és ő a verset

előlegben a közös estre nekünk ott nyomban fölolvasta […]”

 

A felolvasás élénk sorsközösséget kovácsolt, ami azóta is kitart: a társaság még sokáig és bármikor hallgatná Téreyt. Csak ne volna az a sietség, ne kellett volna olyan korán elsietnie.

 

„[…] ott fönn a teraszon a szállodai nyerses kávé mellett

ezt folytattuk volna szívesen vele

mint máig is bárhol is de neki sietnie kellett”