M. Árpád napok óta cefetül aludt és fáradtan ébredt. Általában kíváncsisággal és izgalommal várta, hogy megismerhesse az újonnan érkezett írásokat. Szerette, hogy a szövegek ismeretlen tájakra viszik, soha nem látott vagy éppen ismerős alakokkal találkozhat általuk, az pedig különösen kedvére volt, ha bravúros stiláris játék részese lehetett. Ma reggel azonban mintha kíváncsisága nem ébredt volna vele együtt. Sőt, kíváncsisága kifejezetten kimerült lehetett, mert magára húzta a tyúklábmintás takarót, és a fal felé fordulva gátlástalanul visszaaludt. Nem úgy, mint M. Árpád, aki nyikorgó ízületekkel feltápászkodott, kiment vizelni, majd kitárta a nagyszoba ablakát és megivott egy pohár hűs vizet. Mindig ezzel kezdte a napot, évtizedek óta, megszokásból. Ha jól hívta vissza, egy tudományos szövegben olvasta még az egyetemi éveiben a büfében – ahol egyébként az egyetemi évek javát töltötte a barátaival –, hogy az első dolog, amit “meg kell mutatni” a szervezetnek reggel, alvás után, az nem más, mint egy pohár víz. A hűs kifejezés ugyan nem szerepelt a szövegben, de M. Árpád már akkor is javította az írásokat, legyen az tudományos publikáció vagy éppen színházi kritika. Polírozta, pontosította a szövegeket, még ha fejben is, a büfé asztaltársasága számára jobbára észrevétlenül.
Három cigaretta, két száraz pogácsa és egy kávé elfogyasztása után M. Árpád álmoskásan ült asztalhoz és kelletlenül látott neki a munkának. Közben Kormos, Árpád fekete macskája három kört írt le szorosan a lábához dörgölőzve, majd lustán elnyúlt az asztal alatt.
A korrektúrára várakozó történet egy szobában játszódott. A helyszín bemutatása aprólékosra sikeredett, ráadásul M. Árpádnak ismerősnek tűnt a tér. Az író nem fukarkodott a szavakkal, a leírás bőbeszédűre sikeredett, feszesítésre volt szükség. Arról nem beszélve, a tányér szó már harmadjára szerepelt két mondaton belül. Kihúzta. A biztonság kedvéért mind a hármat.
M. Árpád hátradőlt a széken és néhány pillanat erejéig furcsa érzés kerítette hatalmába. Aztán pihenésképp és hogy némi vérbőséget érjen el az agyában, elrágcsálta az asztalon árválkodó almát. Az almacsutkát a papírkosárba akarta dobni, amikor eszébe jutott, hogy azt bizony kinn felejtette az előszobában. Sebaj, gondolta, az a kis virágos tányér is megteszi átmeneti szemetesként, ami mindig az asztalán díszelgett. Emlékezett a pillanatra, amikor évekkel ezelőtt az egyik lomtalanításnál hosszú, keserédes kutakodás után rálelt. Ám bárhogy is kereste a tányért, most nem találta. Különös, állapította meg: a lomtalanításkor sikerült, most meg nem, de többet nem foglalkozott vele, végtére ennyire mégsem fontos. Zsebébe nyúlt, ahonnan kivett egy papír zsebkendőt, és az almacsutkát belecsomagolta, majd az asztal szélére helyezte az alaktalan fehér csomót. Folytatta a korrektúrát. A helyesírási hibák száma elenyésző, a szöveg eddig jó ritmusban halad. Csak ezek az állandó szóismétlések ne lennének. A cica az ágyon hevert...., a cicus összehúzta magát, …vizet öntött a cica tányérjába... Azzal a kis döggel kapcsolatos részek semmit sem adnak a történethez, ezért kihúzta a cicát tartalmazó mondatokat. Mármint az összeset. Ráadásul cica, morfondírozott el M. Árpád. Ha még macska lenne, de cica, cicus és társai… Ekkor, valami megmozdult az asztal alatt. M. Árpád lenézett, és legnagyobb meglepetésére csupán Kormos hűlt helyét találta. Bizonyára a kanapén döglik, gondolta, de nem hagyta nyugodni a dolog, ezért felállt, és körülnézett a szobában. Majd az egész lakásban. A macska sehol. Na, ennyi elég, nem Kormos körül forog a világ, valahol meghúzódott, majd előkerül, követték egymást a gondolatok M. Árpád fejében, majd erőt vett magán és tovább olvasott. A nyitott ablakon a közeli kiserdő madarainak dalát hozza a lassan fel-feltámadó májusi szellő. Mégis milyen ablakon hozná be a szellő a madarak dalát, ha nem nyitott ablakon? Megnyomta a delete gombot a klaviatúrán. Brrr… kezd hűvös lenni, állapította meg M. Árpád és ismét felállt, hogy becsukja az ablakot. Fel se nézett, és már nyúlt is a keze, hogy behajtsa a szárnyakat, de az ablak zárva volt. Pedig határozottan emlékezett, hogy vizelés után és a hűs pohár víz lehajtása előtt, betartva a megfelelő sorrendet, kinyitotta az ablakot. De akkor honnan jön ez az éktelen madárzaj? Különösképpen most, amikor az énekes madarak jó része elköltözött, a maradék pedig visszahúzódott az erdőbe. Mogorván visszaült, majd kihúzta a madárdalos részt, elég oda a májusi szellő, amely éppen fel-fel támad, ráadásul lassan és biztosan támad fel-fel, mint a nagy októberi. A törlés mozdulatával szinte egy időben a madarak éneke is elhalkult. Mit elhalkult, megszűnt, mintha sohasem lett volna.
M. Árpád visszaült az asztalhoz a monitor elé, és újra követte a főhőst a történetben. Amikor a macskátlanított főhős olvasni kezdett a lengedező tavaszi szélben, M. Árpád egy mozdulattal megszabadította a könyvétől (valamiféle lektűr volt az egyik századelőről), és helyette – összhangban a májusi szellő könnyed fel-fel támadásával – a Sátántangót tette a főhős elé. Mindeközben a világ összes kincséért se vette volna le a szemét a Tarr filmmel híressé vált Krasznahorkai kötetről, amelyet gondosan a dohányzóasztalra készített előző este, mondván, ha már Nobel-díj, akkor ideje újraolvasni. Ha nem is az egészet, de néhány hosszabb mondatot. Már nem lepődött meg, amikor a Sátántangó egyik pillanatról a másikra felszívódott. Sőt, inkább megnyugvással konstatálta a Krasznahorkait érintő újabb csodát.
Ezt követően M. Árpád sportot űzött abból, hogy a lehető legváratlanabb dolgot, fogalmat, jelzőt vagy éppen sorok közötti mondandót törölt a novellából, figyelve a hatást. Mindaddig, amíg a szöveg roncsaiból egyszer csak felocsúdva felemelte a tekintetét, egy hosszan benn tartott mély levegővel óvatosan körbekémlelt, majd arra gondolt, hogy talán eljött az ideje, sőt, mikor máskor, ha nem ezen a mogorva reggelen, igen, miért is halogatná tovább, hogy a főhőst, szóval, ha őt magát is… és M. Árpád a törlés gomb felé nyúlt.
