Az utolsó szeptemberi ajánló a Székelyföldé, három szerző tollából ajánlok két verset és két prózát.
Jancsó Ágnestől két megrázó, de szép vers is olvasható a friss Székelyföldben. Mindkét versben a veszteség és a hiány a domináns elem, ugyanakkor élettörténetek mozzanatai is feltárulnak. A Lehelet című vers főszereplője egy koldus, aki gyógyszerre gyűjtött pénzt, s rendszerint a lírai énnel utazott a buszon, miután „az orvos előtt” felszállt, majd a kisboltnál elhagyta a járművet. Őt szólítja meg ez a vers.
„a piszkos sáladra mutattál
a torkodra mutattál
tátogtál mint egy vízimadár
a csőrébe akadt horoggal
kitártad kötöttpulcsi-szárnyaidat
és az arcunkba nyomtad a foszladozó papírt
hogy aztán a kisboltnál leszállhass
hogy azt hidd pár órára
bármi megtörténhet
hogy elfelejts mindent
ami történt
mindig volt pár ember
aki túl fáradt volt ahhoz
hogy nemet mondjon
aki különbnek akarta érezni magát
és mire a busz végébe értél már csörgött
is a zsebed”
A buszon még külön helye is volt a koldulónak, akiről bár nem tudjuk meg még hozzávetőlegesen sem, hogy hány éves lehetett, ahogy a neméről sincs tudomásunk, csak a szokásait ismerjük meg, nem olyasvalakit látunk, aki zavart kelt, de nem marad láthatatlan sem, sőt, jelenléte – legalábbis a lírai én számára – lassacskán összeforrt a buszon utazással. Bár a lírai én úgy fogalmaz, hogy félt tőle, a sorokból feltárul az, hogy valójában a lelkiismerete szólalt meg, a másoktól való elfordulás társadalomtorzító erejétől való félelmet láthatjuk itt körvonalazódni.
Március utolsó péntekje viszont megtörte a megszokást és a buszút rendjét, a koldus nem bukkant fel, ám – mágikus realista elemként – a cetlije, amelyet a kollektíven kifújt levegő reptetni kezdett, bejárta a buszt.
„mintha felfúvódott volna a jármű a kollektív
levegővételünktől
egy sípolás hallatszott
ahogy kifújtuk
szél támadt a buszban
a cetlit felkapta
repülni kezdett
székről székre folytatva megszokott útvonalát
a sarokban landolt
mintha mi sem történt volna”
A Giccsparádé címmel publikált versben a lírai én egykori szerelmét szólítja meg, aki nemrég elhunyt. A lírai én a férfit felelőtlenséggel vádolja, mégpedig a saját, lehetséges jövője felé irányuló felelőtlenséggel. A verssorok elénk vetítik azt a boldogságot, amelyet az elhunyt férfi átélhetett volna. Az életről való lemondás viszont a potenciális boldogságról való lemondást is jelentette:
„azok között a friss rózsák között fogadtál volna meg mindent
annak a nőnek, aki megszülte volna a gyerekeidet,
akiknek lehetőségük lett volna,
hogy ne üres üvegekkel töltsék meg a puttonyukat,
mert ha minden üres üveg nálad van,
akkor baromi hangos lesz, amikor megérkezel oda,
erre nem gondoltál, ugye,
és ne gyere azzal, hogy azért kellett mindent meginni,
hogy a kiürült üvegekbe tölthesd az emlékeidet,
egyszerűen csak gyáva voltál az élethez,
azt akartad, hogy soha ne fájjon,
ezzel az erővel az akváriumban élő aranyhaladtól is kérhettél volna,
mégsem kértél, még egyet sem, nemhogy hármat, […]”
A férfi halála felett érzett szomorúság vádló dühöt ébreszt, s a lírai én hosszasan sorolja azt is, mennyi élőlényt, tárgyat, emléket hagyott hátra az elhunyt, mindezek fájdalommá alakulnak. Majd a düh lassacskán emlékek felidézésébe fordul át, s azt latolgatja a lírai én, hogy vajon megelőzhette volna-e a tragédiát, ha többet törődik egykori, szerelmével, egyáltalán van-e joga beleszólni egy olyan ember életébe, akivel nem kötötte össze a saját életét. A lírai ént nem hagyja aludni a gyász és a körülötte kavargó gondolatok, kisurran az alvó gyermeke mellől, és rágyújt egy cigarettára. Az éjszakában gomolygó füst, az egykori szerelme körül keringő gondolatai és a természet ereje olyan giccsbe hajló szépséget tárnak elé, amilyet csak a nemrég elhunyt, egykori szerelme tudott előidézni. A vers keretes szerkezetűvé válik, a túlvilágra vitt első csók emlékével zárul.
„[…] nagyot szívok a cigiből,
lassan engedem ki a füstöt,
nézem, hogy gomolyog az ég felé,
rácsodálkozom, mennyi csillag látszik,
aztán esni kezd a hó,
csak te tudtál ilyen giccsparádét varázsolni,
pont, mint amikor megszerezted a csókomat,
azt, amit most elvittél a túlvilágra.”
Kollár Dávid Szerelem és lapcsánka című prózája egy vidéki utazást örökít meg, a történet két főszereplője Leonárd és Mariann, akik egy párt alkotnak. Leonárd hirtelen megkérdezte a paradicsomszedésből visszatérő Mariannt, hogy szerinte mit jelent valójában a szerelem. Mariann válasza kitérő volt, a kérdést is elhessegette, ám a téma ezzel még nem zárult le véglegesen.
„Mariann a paradicsomot nézte, mintha a választ annak piros húsában kellene keresnie. ››Ez olyan kérdés, amit csak olyan emberek tesznek fel, akik túl sokat gondolkodnak. Mint amikor valaki a paradicsom molekuláris összetételét elemzi, miközben nem veszi észre, hogy mennyire finom.‹‹
››De te szeretsz gondolkodni‹‹, válaszolta Leonárd.
››Igen‹‹, mosolygott Mariann. ››És szeretek paradicsomot enni is. ‹‹”
Beszélgetésüket egy újabb, aznap a tizedik étkezés híre szakította félbe. Miután végigették a napot (legalábbis az aznapi étkezések humoros felsorolása erre enged következtetni), Leonárd igyekezett kitérni a meghívás elől, de Mariann udvariasságra intette.
Amikor vacsorához láttak volna, a házigazda, Endre rájött, hogy megfeledkezett a lapcsánkáról, holott nagyon jól illene a fogáshoz, így nyomban el is kezdte készíteni, fokhagymában meglehetősen gazdagon. A vendéglátókkal közös érkezés után Mariann és Leonárd kettesben töltik az este további részét, kezd körvonalazódni, mi köze van egymáshoz a címben szereplő lapcsánkának és a szerelemnek, de csak a másnapi hazaúton bontakozik ki az a szerelem-definíció, amely szerint még a másik fokhagymaszaga is elviselhető. Kollár Dávid prózája a hétköznapok terepén marad, humoros, könnyed, de mégis mély emberi megélésekről mesél.
Papp-Sebők Attila Decedat című prózájában az elbeszélő a saját személyiségének magvát kutatja. Önmagához, életről és halálról alkotott felfogásához a nagyapja alakján keresztül igyekszik közelebb kerülni. Egy régi fénykép jelenti számára kiindulási pontot, amelyen a nagyapa, akit az elbeszélő sosem ismert az elbeszélő, egy szökőkút peremén ül. Ezután felvillan még néhány gondolat a nagypapáról szóló újságcikkből, valamint a születési anyakönyvi kivonat, amelyen még Brassó régi, Sztálint éltető megnevezése szerepel. Mégis leginkább egy szó ragad meg az elbeszélő elméjében, így hangzik: Decedat (azaz elhunyt).
Az elbeszélő, vagyis levélíró, ugyanis az első, önreflexív sorokból kiderül, hogy ez az írás voltaképpen egy levél. („Miért írom ezt a levelet? Azok, akik nem akarják, úgysem értik meg.”)
Az elbeszélő tárgyi emlékekből, a nagymamától származó történetekből és a fantázia képeiből igyekszik felépíteni a nagypapa karakterét, elképzelni a személyiségét. Egy elhunyt személy élettörténetén keresztül fürkészi az elbeszélő a saját életét. Voltaképpen a halál felől ragadja meg az életet. Az ilyesféle emlékezés és emlékképekből építkezés, ha megcáfolni nem is tudja, képes megmutatni, hogy a halál nem legyőzhetetlen, bármilyen kérlelhetetlenül bukkan fel, szinte visszhangként az az egyetlen szó – Decedat.
