Ó, szép magyar fejek, ti drága-régik,
költők, az írás büszke bajnoki,
ifjan virágzók és ifjan-lehullók,
Ady, Csáth Géza, édes Cholnoky [...]

 

Kosztolányinak ezt a Bús férfi panaszaiban megjelent versét mindig is zseniális trollkodásnak éreztem. Igen, Kosztolányi gyakran igazi, fekete öves troll volt; nem is lepődnék meg, ha a mai világban olykor internetes kommentekkel cincálná szét szegény polgártársaink idegeit. Hiszen hát mit keres ott ebben a negyedik sorban Ady neve?

 

1924-ben, vagyis amikor a kötet (és benne ez a vers) megjelent, Ady Endre éppen a nemzet költője volt. Avagy inkább: A Nemzet Költője. Tekintélye mai fejjel elképzelhetetlen volt. Halála egyesítette a jobb- és baloldalt. Egyszerre volt a társadalmi forradalom és az ezeréves nemzeti hagyományok költője, egyszerre a dicső jövő és a mélységes mély múlt; szavait törvényszövegként dédelgették, miközben ifjú szívekben élt tovább. Kosztolányinak — tudjuk — megvolt a (nem túl pozitív) véleménye erről a kultuszról, és kritikája formájának ezt a finom kis odaszúrást választotta. Úgy dicsért, hogy közben azért el is helyezte A Nemzet Költőjét. Hova is?

 

Csáth Géza és Cholnoky Viktor mellé.

 

Milyen különös ez a három név így egymás mellett! Mennyire különböző volt ennek a három — egyébként kétségkívül zseniális — alkotónak a sorsa, mind életében, mind halálában.

 

Ady már életében fölment a mennybe, a Parnasszusra, elért mindent, amit magyar költő elérhetett. Utóélete azonban korántsem volt ilyen maradéktalan sikertörténet. A húszas évektől kialakult hatalmas és egységes kultusza egészen a hetvenes évekig tartott, ám utána, a posztmodern megjelenésével meghökkentő fordulat állt be megítélésében. Csak mostanság, hogy lecsengett a posztmodern, tudunk ismét új szemmel fordulni felé. Mindamellett helye a kánonban még legrosszabb éveiben sem volt kikezdhető.

 

Csáth sorsa merőben más volt. Fölöttébb biztató indulás után karrierje megtört. Hogy ennek pontosan mi volt az oka, azt az utókor csak találgathatja, mindenesetre Szajbély Mihály nagyszerű, "régimódi" monográfiája szerint a törés közvetlen oka nem is a kábítószerfüggés volt, hanem a pszichiátriai elméletek mélyebb megismerése, amely eltávolította Csáthot attól, hogy ösztönös alkotó maradhasson. Az ebből fakadó kudarcok lökték aztán egyre mélyebbre a kábítószerfüggésben. Akárhogy is: a húszas évekre a nagyjából Adyval egyidőben meghalt Csáthot már Kosztolányin kívül jóformán mindenki elfelejtette. Kultusza éppen akkor érkezett el, amikor Adyé lehanyatlóban volt: a század harmadik harmadában. Ám Csáth sohasem tudott igazán kanonizálttá válni; "helye" a magyar irodalom pantheonjában az "érdekes kívülállóé", akinek hatalmas rajongói vannak, de sose lett kötelező olvasmány. (Hogy ez utóbbit olyan nagyon bánná-e, ha élne, azt persze már sohasem fogjuk megtudni.)

 

 

Cholnoky Viktor

 

No és Cholnoky Viktor? Hát ő sose volt és sose lett kanonizált, sőt neki még olyan elszánt hívei sem támadtak, mint Csáthnak. Pedig... Pedig nem volt kisebb írásművész. 44 éves korában halt meg ez a szenvedélybeteg, alkoholfüggő, láncdohányos író, de rápillantva a fényképére, egy hatvan éves ember bámul vissza ránk. Nyilvánvaló, hogy nem érezhette magát túl jól abban a világban és társadalomban, amelyben teremtenie adatott. Élete és karrierje fölemésztődött a démonaival vívott harcban, műve pedig vékonyka maradt. Pár kötet novella. De milyen novellák!

 

Be kell vallanom valami egészen személyes dolgot. Egyetemi évfolyamtársaim és doktoris csoporttársaim között volt pár igen nagy rajongója ennek a korszaknak. Most is, hogy kicsit utánanéztem Cholnokynak, ébredtem rá, hogy a legalaposabb ismerője alighanem egy kedves évfolyamtársam, talán nevezhetem barátomnak is, Wirágh András, akine egész monográfiája jelent meg erről a kivételes alkotóról. Egyszer muszáj lesz elolvasnom, ez nem is kérdés. Egy másik, inkább "csáthista" évfolyamtársam véleménye az volt: úgy általában Csáth jobb, mint Cholnoky, de az Alerion-madár vére az jobb, mint bármelyik Csáth...

 

Mit mondhatnék? Igazából én jobb szeretem Cholnokyt Csáthnál. Hogy mekkora mágusa volt a magyar nyelvnek, azt bármelyik novellája megmutatja, csak lapozzunk szépen bele. A légkörük misztikus, fantasztikus, olyan libabőrözős. Így indul például a Szürke ember című novella, hát nem zseniális?

 

"A hazug hold fogyatkozóban volt, s a növekvés C betűjét mutogatva úszott le az ég kárpitján, amelyet nyugtalanul, apró hullámzással vert vissza a Vág siető vize. Ez az indulatos, ideges, neuraszténiás folyó úgy ömlik bele Komáromnál a Duna nyugalmas, lassú verésű, nyárspolgár folyásába, mint ahogy az idegbeteg megy a szanatóriumba, ahol vagy gyógyulást, vagy elnyugvást talál."

És tényleg csak találomra ütöttem föl a Trivulzio szeme című nagyszerű válogatást.

 

Kosztolányi dicsérete, bár trollkodás, őszinte is volt. Ő maga is sokat tanulhatott Cholnokytól, akinek boszorkányos, szecessziós novellái tovább élnek költészetében és novellisztikájában. A Bús férfi... pedig — hisz épp ez benne az izgalmas — nemcsak szúrni tud, ellágyulni is:

 

Áldott legyen az, aki átkozott itt
s gúny és tövis nő a pora felett.
Amerre jártak ők, ott a titok volt
és a Kelet, a százszor szent Kelet.