Melyik kontinens
(részletek)
A világmindenség ura egy pasas, aki anyámnak udvarol, de még nem lakunk vele. Lassan sétál, és öreg. Anyánál mindenki öregebb, kivéve engem. Hosszú fekete szakállában van egy fehér csík. Tök süket, hangosan artikulál, felváltva beszél angolul és magyarul. Édesjó, így hívom anyámat, ezt szórakoztatónak tartja. Nem szabad bácsinak hívni, sokáig sehogy nem hívom. Inkább magáról beszél, mint másokról. A fekete szakálla és bajsza olyan sötét, mintha filccel színeztem volna ki. Két hete ugyanazt a pár cipőt hordja.
Nincs másik cipője, kérdem. Messze lakik innen, az óceánon túl. Nem tud hazamenni cipőt cserélni, mondja anya. A Vörösmarty térről sétálunk a Felszab tér felé. Ferenciek terének hívják. Anya hívja Felszab térnek. Nem tudja rendesen a tér nevét. A Ferenciek tere felé sétálunk. Legalább olyan messzinek tűnik, mint az óceán, ami nagyon messze van. Elhaladunk több cipőbolt és egy színház mellett. Egyik macskakőről próbálok a másikra ugrani úgy, hogy a galambokat elijesszem. A szakállas ilyenkor észre sem veszi, hogy mit csinálok, nagyokat nevet és vicceket mond, amiket nem értek. A babámat szorongatom, ami negyedakkora, mint én vagyok. Felnézek az égre, sötétedik.
Kérsz fagyit, kérdi édesjó. Igen! Mikor megyünk haza, kérdezem, mert fáj a lábam. Ha megeszed a fagyit, ott marad a tölcsér. A tölcsér nem finom, az a maradék. Kötelező megenni, apa szerint nem dobunk ki ételt. A fagyi nem étel, mert nem ehetjük vacsorára. Anya viszont kidobta apát. A fagylalt a jutalom, vanília és csokoládé. Séta közben alig tudom úgy enni a fagyit, hogy ne kelljen a tölcsérbe harapni. Muszáj megenni a tölcsért is, el kell titkolni, hogy nem szeretem.
Egy héttel később már nincs velünk a világmindenség ura, de küld nekem egy Barbie babát. Sose értettem azokat a gyerekeket, akiket ajándékkal meg lehet venni. Engem nem lehet. Ettől függetlenül még soha nem volt ilyen szép babám. Hercegnőnek van öltöztetve. Két füzetet telerajzolok hercegnős képekkel, mindegyiket ez a baba ihlette. A Barbie ruhája válltöméses, a kilencvenes években mindenkinek válltömése van. A rajzomról kihagyom a válltömést. Anya meséli, hogy Amerikába fogunk költözni. Nagymamámnál vagyunk, akit Gyertyának hívok. Sétálok fel-le a színteltolásos lakásban, tetszenek a lépcsők. Gyertya a kedvenc ételemet akarta főzni. Telefonon meséltem el, hogy mi a kedvenc ételem. A telefon tárcsája olyan, mint a körhinta, körbetekeredik, mire a számokat megtalálod rajta. Amikor a hatoshoz érek, mindig a Vidámparkra gondolok, apával voltunk ott. Gyertyával lehet beszélgetni, de két dolgot nem szabad kiejteni előtte, apám és a nagyapám nevét, ezektől nagyon ideges lesz.
Apa megtanította a hidak nevét, mesélem, azt is mondta, hogy a Lánchidat betolják éjszakára az Alagútba. Hogy fér be? Apád nem mondott igazat, feleli Gyertya. Azóta utálja apát, amióta apa egyszer kölcsönvette az autóját, és nem hozta vissza. Neked melyik a kedvenc hidad? A Lánchíd, feleli. Amerikában sok híd van? Nagyon sok, de egyél, mert kihűl az étel.
A tányéromra nézek. A rakott krumpli le van öntve sóskával. Elkezdeném enni, de mindig arra neveltek, hogy illedelmesen egyek. Tavaly Olaszországban nyaraltunk. Étteremben ebédeltünk, egy órát ültünk ott feleslegesen. Mindenki tányérját elvitték már a pincérek, csak az enyémet nem. Először azt hittem, azért, mert gyerek vagyok, és a gyerekek tányérját külföldön nem viszik el, ahhoz felnőttnek kell lenni. Szerettem volna már indulni a strandra, de nem állhattunk fel az asztaltól, amíg mindenki be nem fejezi. Hiába mondtam, hogy már befejeztem, nem vitték el a tányéromat, a felnőttek pedig csak nevettek. Nem olaszul mondtam. Meg akartak viccelni, de szerintem nem volt vicces. Homokvárat szerettem volna építeni a strandon, mert abban nem segít senki, a felnőttek csak sörözni akarnak a napernyő alatt. Édesjó se jön bele a vízbe soha. Ha sokáig vagyunk még itt, nem tudom befejezni a homokvárat, a nagyobb gyerekek pedig eltapossák. Duzzogok. A nagymamám úrinő.
Nézz körbe, hogy mit csinálnak a többiek, mondja. Nézem a tányéromat, aztán összehasonlítom a szomszéd asztalon lévő tányérral. A kést és a villát egymás mellé kell fektetni, akkor elviszi a pincér. Egymás mellé teszem, el is viszik a tányéromat. Miért nem mondtad hamarabb? Nem kérdezted.
Már nagyon éhes vagyok, de a biztonság kedvéért inkább megkérdezem tőle, hogyan kell sóskát enni rakott krumplival. Gyertya, szerinted kanállal kell ezt enni, vagy villával? Amivel szeretnéd.
Szeretek itt lenni. De nem értem, miért haragszik apára. A nagymamám autója piros, ezüst oroszlán van rajta, ez apának is tetszik, gyakran használja az autót. Anya mondta régebben, hogy mindig azokkal a gyerekekkel érdemes barátkozni, akik hasonló dolgokat szeretnek. Az óvodai évzárón én szerettem volna lenni a piros pillangó, de volt egy másik lány, aki átvette a helyemet, amikor lebetegedtem. Mikor visszamentem az oviba, a Luca volt a piros pillangó, mert én nem voltam ott. Elmeséltem neki, hogy kórházban voltam, de nem érdekelte. Gyertya is ezért haragudhat apára, mindketten szeretik az ezüst oroszlánt, nem tudnak megegyezni.
A reptéren készül egy utolsó közös fotó apával, az utolsó azelőtt, hogy kiköltözünk az USA-ba. Anya szerint beleegyezett. A reptérre külön megyünk, ez nekem nem tűnik fel, mert anya a PanAm-nek dolgozik, vagy a Deltának. Sokat jár reptérre, nem tudtam, hogy most nem munkába kísérjük. Gyanús volt, az autóban nem ülhettem hátul, hanem az anyósülésnél lévő lábrésznél kuporogtam. Hivatalosan talán apa mégse engedte meg, hogy elköltözzünk. Nem értettem, hogy ez miért jó.
Apa itt van, de nagyon nem tud búcsúzni, valamelyik rokon lefényképez minket, apa, anya, a babám és én. Sárga zakó van rajtam, fehér blúz, piros szoknya. Anya feltupírozta a haját, azt gondolta, hogy divatos. A mai napig mosolygunk azon a frizurán.
A repülőgépről integetek, anya szerint így illik. Sokszor megkérdezik tőlem, hogy kerültem Amerikába. Emlékszem a repülőútra és arra, hogy már ott vagyok. A kilencvenes években lehet dohányozni a repülőn. Nyolc óra utazás után pont olyan szag van, mint az Üllői úti kocsmában. Nem látom apát, szerintem rég elment, nem érdekelte a felhajtás. Amint a gép felszáll, zúgni kezd a fülem. Fáj. Két perc sem telik el, kapok egy csomag sós mogyorót. Kinézek az ablakon. Akkor a legizgalmasabb repülőgépen ülni, amikor látni a felhőket. Egyszer a Természettudományi Múzeumban láttunk egy dokumentumfilmet az Antarktiszról. Egészen hasonlít a felhőkre, mondom.
