A feleségem története, Füst Milán világhírű regénye, a párját ritkítóan „idegesítő” olvasmányélményeim közé tartozik. Az elbeszélő, Störr hajóskapitány azt képzeli, hogy a felesége megcsalja őt, de sohasem tudjuk meg, valójában így van-e. A regény folyamatos bizonytalanságban tartja az olvasót, a „minden lehetséges” állapotában, együtt lebegünk Störr kapitánnyal egy kiszámíthatatlan, a megtébolyodásig zavaros világban, ahol éppen csak a legalapvetőbb kérdésekről nem tudunk semmit: szeretnek-e engem, és én szeretek-e.
Amikor megtudtam, hogy Enyedi lldikó, a Testről és lélekről című Arany Medve-díjas, Oscarra jelölt film rendezője megfilmesítette Füst regényét, kíváncsiság és döbbenet érzései játszottak bennem: nem tudtam volna elképzelni, hogy vászonra vihető ez a zavaros, megfoghatatlan vergődés. Hiszen mit tudunk meg Lizzyről a regényben? Jóformán semmit. És mit a kapitányról? Róla se sokkal többet. Amit megtudunk (de az nagyon nem kevés), az rajtuk kívül van: hogy milyen a szerelem működése, milyen a féltékenység, milyen elveszni a világban, milyen az, amikor meg akarunk valamit ragadni, de az mindig éppen az utolsó pillanatban siklik ki a kezünkből.
A feleségem története, Enyedi Ildikó csaknem három órás, párját ritkítóan gyönyörűen fényképezett, kosztümös filmjét beválasztották a cannes-i filmfesztivál programjába, és a vetítés végén az ottani, fölöttébb igényes közönség öt percen át felállva tapsolta. Vannak pletykák róla, hogy el is nyerte volna az Arany Pálmát (ami szakmailag alighanem többet is ér, mint az Oscar), ha nem érkeznek lesújtó kritikák az óceán túloldaláról, melyekben a „metoo” világ szempontjait kérték számon ezen a bizonyos értelemben valóban nagyon is konzervatív emberképpel dolgozó műalkotáson.
Störr kapitány archetipikusan férfi. Megtermett, erős, húsos, szőrös ember, aki nagy erővel kormányoz hatalmas hajókat a veszedelmes óceánon. Egész férfisereget irányít, kevés szóval, bölcsen, bátran, gondoskodón. Élete majdnem teljes lenne önmagában is, de a szervezete jelez, hogy valami nincs rendben. Evés után mintha egy kő lenne a gyomrában. Amikor megkérdi szakácsát, hogy őt hogyhogy nem sanyargatja a matrózbetegség, az így felel: „mert nekem van feleségem”. Störr kapitány tehát elhatározza, hogy megházasodik. És úgy lát hozzá, ahogyan a hajó kormányzását is végzi: határozottan és egyszerűen. Fogadást köt szélhámos ismerősével: a vendéglőbe először belépő nőt fogja elvenni. Így is történik. Odasétál egy gyönyörű nőhöz, aki egyedül ül az asztalánál, és azonnal meg is kéri a kezét. Az pedig — mert ennek így kell lennie — igent mond.
A jelenet Enyedi Ildikó kongeniális leleménye. Téved, aki azt hiszi, Störr később jobban megismert jelleméből úgymond „nem következik” ez a határozottság. Störr itt még a kételyeket nem ismerő kapitány. Ami ezután következik — a szerelem — mélyen átalakítja őt, pontosabban olyan mélységeit ismerteti meg vele saját lényének, hogy azok után ez a jelenet már csakugyan érthetetlennek hat. De hát éppen ez a lényeg: ahogyan belegabalyodunk egy viszonyba, egyre érthetetlenebbnek tűnik föl egész életünk.
Lizzy (Léa Seydoux) is archetipikusan nő. A „végzet asszonya”. Döbbenetesen bájos, kacér, titokzatos. Szerb Antal írja egy helyt: azok a férfiak, akik nem ismerik a nőket, tartják a nőt titokzatosnak, és ugyanez igaz fordítva is: a férfi csak a férfiakat nem ismerő nőknek titokzatos. Ez persze igaz, hozzá kell azonban tennünk, hogy voltaképpen senki sem ismerhet egyetlen férfit és egyetlen nőt sem igazán. Mit csinál Lizzy, amikor a kapitány a világ túlfelén hajózik? Egyáltalán mit gondol a világról? Honnan származik (azon túl, hogy francia)? Továbbmegyek: mi a neve? Semmit sem tudunk. Ami azt jelenti: Störr semmit sem tud (hiszen az ő nézőpontjából látunk mindent).
A hajózás metaforája, akár a regényben, a filmben is telitalálat. Éppen ez az odüsszeuszi helyzet teszi az egészet racionális énünk számára is elfogadhatóvá. Igen, persze, Störr nem „ezen a földön” él, persze, hogy olyan megfoghatatlan ez az egész párkapcsolat. Ha lehorgonyozna, talán „szabályosnak” tűnne föl az egész.
De semmi sem szabályos. Szeretetnek és elidegenedésnek nincsenek körvonalazható okai. Ami van, az legfeljebb a vágy ilyen okok találására. Más szóval a féltékenység.
A Störrt játszó holland színész, Gijs Naber, azt mondta egy interjúban, hogy ez a történet nem a féltékenységről szól. Azt hiszem, igaza van. A féltékenység csak tünete valami hatalmasabbnak. A szerelem irracionalitását, az ember hétköznapi lényét totálisan leigázó voltát egy racionálisan gondolkodni próbáló egyén megpróbálja keretek közé szorítani, és a féltékenység csak az egyik ilyen keret a sok közül. Störr kapitány hét stáción megy végig, és ennek a hét stációnak (vagy ahogyan az alcím nevezi: leckének) a határait külön feliratok is jelzik a filmben. Csak az egyik stáció „az igazság keresése”. A hat másik lecke más-más arcát tárja föl a szerelemnek: a kontroll elvesztését, az érzékiséget és hasonlókat.
Mindez a lebegő, a néző türelmét olykor ki is kezdő szenvedő és szenvedélyes vergődés (mámor és fájdalom között csapongva) gyönyörű és nagyon is tiszta, kontúros képi világra vetítődik rá. A képek annyira szépek, hogy egy-egy tengeri naplemente vagy nagyvárosi alkonyat már-már a giccsesség határán egyensúlyoz; de sohasem lépi azt át. Megmarad a metafizikai sugárzásuk, de nem válnak öncélúan „csak széppé”. A legtündöklőbb jelenetekre is rárakódik valami nyomasztó súlyosság. És ez bizonyára nemcsak a rendező, de a fotográfus Rév Marcell érdeme is, akinek nevét aligha szabad a filmről szólva említetlenül hagynunk.
És megtudunk végül valamit, „tanulunk” is, vagy csak körbe-körbe járunk egy leírhatatlan útvesztőben? A „leckék” azt sugallják, és a néző érzése is az, amikor legördül a stáblista, hogy igen. Talán valami olyasmi lenne ez, hogy „mégiscsak érdemes volt”. A hajó zárt, macsós világában Störr talán sohasem tudott volna meg ennyi mindent önmagáról. Az elviselhetetlen kínlódás vége nem „happy end” (és talán nem is csodálkozunk annyira, hogy Hollywoodban nem igazán értették ezt a filmet), sokkal több annál: katarzis.
Miért nem adok tíz pontot? Amiért a regénynek sem adnék. Egyszerűen utálom a vidámparkban is a hullámvasutat, nem bírja a szervezetem ezt a megterhelést. (9/10)
