Bodrogi Csongor

Mohai V. Lajos: Ültünk a hideg konyhában című versének értelmezése

Irtózom a hirtelen sötétülő őszi estétől, suttogta,
a repedezett ablakkeret sarkaiban légypiszok feketéllett.
Szél fújt, az üvegen homokszem korcogott,
a szürkület bevonta a kinti levegőt,
a mennyezeten árnyékfoltok rajzolódtak.
Az ablak felé nézett.
A házak körül kutyák ugattak,
óljaikból kicibálták az ócska ruhadarabokat,
amelyeket gazdáik vetettek oda a hideg ellen.
A nyirkos köd rátelepedett a földekre, az épületekre,
a poros kertek aljára;
a Hold odasütött a fehér murvára, megjelölve az utat a hazáig.
Ültünk a hideg konyhában, én, Anyám és Ingeborg Bachmann.

Verset sohasem csak egyszer olvas el az ember, de mindig van alkalom, amikor egy verset először olvas. Ez az első olvasás készteti aztán később arra, hogy újra meg újra nekifusson a szövegnek; vagy azért, mert tetszett neki, és szeretné a részleteit jobban bevésni magának, vagy azért, mert nem értette, és szeretne jobban elmélyedni benne; vagy egyszerűen csak azért, hogy fölülvizsgálja első, nyers ítéletét.

Az Ültünk a hideg konyhában című vers egy meglepő zárósorra, mondhatni csattanóra van kihegyezve. Egy hétköznapi, őszi életkép leírása végén megjelenik az utolsó sorban egy német költőnő neve, Ingeborg Bachmanné. Az addig jobbára reális leírás itt elemelkedik attól, ami a megfigyelt világban elképzelhető volna; a szöveg irreálissá, misztikussá, rejtelmessé válik. Az első olvasás utáni benyomás az, hogy itt valami egészen váratlan fordulat történik, mely az előzményekből nem következik. Újra és újra elolvasva a szöveget aztán egyre világosabbá válnak azok a jelzések, melyek a zárás fordulatát előkészítik. Azt lehet tehát mondani, hogy a vers szinte kikényszeríti önmaga újra és újra történő elolvasását, tudatosan úgy van szerkesztve, hogy az olvasó a végére érve ismét az elejét akarja olvasni majd. Mint Babits híres Örök folyosó című versében, melyről Karinthy írt emlékezetes paródiát, mintha itt is jelzést kapnánk a végén, hogy menjünk újra az elejére. Szeretnénk ugyanis megtudni, amit addig elképzelni sem tudtunk, hogy csakugyan ott van-e a hideg konyhában Ingeborg Bachmann, és ha igen, hogyhogy csak a legvégén vettünk róla tudomást.

Kezdjük el tehát megint elölről. Az első sor legsokatmondóbb szava a „suttogta”, ebből derül ki ugyanis, hogy a helyen, ahol a versbeszélő szól, más is van, nemcsak az én. Ez persze már a címből is kiderülhet, ám a címek viszonya a főszöveghez mindig megtévesztő is lehet. A „suttogta” szó azt jelenti, valaki ott van még, akivel a viszonyom ráadásul intim, bizalmas. Suttogni az szokott, aki csak nekünk akar elmondani valamit. Tulajdonképpen mellékes is, hogy mit. A suttogó hang egyébként személyes irtózásról beszél, erős érzelmi viszonyról, mely a „hirtelen sötétülő őszi estéhez” fűzi.

A térviszonyok a következő sorokban rajzolódnak ki. Van egy kint és egy bent. A bent nyilván a címben is megírt „konyha”; a kint a konyhából látható táj (talán kert?); a kettő között ablak van, melynek keretét légypiszok feketíti. A kint ijesztő és nyugtalanító, szél fúj, sötétedik; ehhez képest a bent – a klasszikus felosztás szerint – vélhetően biztonságot és melegséget sugall, ám ez inkább csak előítélet: valójában a konyha maga is „hideg” (ez a címből derül ki), a mennyezeten árnyékfoltok vannak, a baljóslatú homokszemek az ablakot támadják. Tehát van egy félelmetes és nyomasztó „kint”, amellyel szemben nincs egy melegséget sugárzó „bent”, ám a két tér ettől függetlenül világosan elhatárolódik egymástól, a határvonalon ablak van.

A hatodik sor megint a személyközi viszonyokról mond sokat, márpedig a visszaolvasást éppen ennek kérdőjelei motiválták legerősebben. Az ablak felé nézett. De ki? Nyilván az a másik, aki az első sorban suttogott. Márpedig ha ez így van, akkor az azt is jelenti, hogy tőlem el. Azaz, hogy nem rám. Illetve nem is együtt. Én nézek valahová, ő pedig néz kifelé. Ám mintha követnénk a tekintetét, mert ezután a kinti világ részletesebb leírása következik. Fölmerülhetne a kérdés, hogy perspektívaváltás történik-e, azaz nem lehetséges-e, hogy ettől a ponttól kezdve már nem is ugyanaz beszél, aki az elején. De ezt a feltevést a múlt idejű igealakok cáfolják. Vagyis a versbeszélő csakugyan követi a másik személy tekintetét. Ám ez mégsem ugyanaz, mintha együtt néznék a tájat. Inkább mintha megmutatná nekem, aki eddig a benti világ részleteivel voltam elfoglalva. A kinti világ leírása „bachmanni”. Anélkül hogy igazán belemélyednénk a XX. századi német költőnő művészetébe, egyes vonásait már a felületesebb Bachmann-olvasó is ott látja Mohai soraiban. Az ugató kutyák, az ólok, a köd, a sivárság, a hidegség, az idegenség: mind-mind jellegzetes Bachmann-motívumok.

Elképzelhető, hogy a másik személy maga Bachmann volna? Ő az, aki kinéz az ablakon, és mintegy „megmutatja” nekem a kinti világot? Elképzelhető, de akkor hol az Anya? Az utolsó sor három személyt említ, nem kettőt. Rövidesen válaszolok a kérdésre egy interpretációs kísérlettel, ám előbb hadd hívjam föl a figyelmet egy apró részletre.

Az utolsó előtti sorban azt olvassuk, hogy „a Hold odasütött a fehér murvára, megjelölve az utat a hazáig”. Vajon melyik itt a legfontosabb szó? Az én válaszom erre az, hogy az utolsó előtti, vagyis az „a” névelő. Ha nem lenne ott, a mondat merőben mást jelentene. Megjelölve az utat hazáig: ez azt jelentené, hogy az én otthonomig. A határozott névelő azonban azt a jelentést hordozza, hogy ez a haza nem az enyém, hanem vagy másé, vagy mindenkié. Az otthonosság, úgy fest, olyan vágyott helyként bukkan föl, amely nem a beszélő tulajdonaként manifesztálódik. A hazámig: ez talán patetikus lenne, önmagában is mintha a hiány érzetét erősítené föl. Hazáig: ez volna a semleges és természetes, ahogyan egy hazáját biztonságban tudó ember beszélne. A hazáig: ez azt jelenti, hogy ez egy tőlem idegen vagy absztrakt haza. A versbeszélő e finom distinkcióval érzékelteti, hogy a kép, melyről szól, csak közvetve az ő látomása. És akkor térjünk vissza a kérdésre, hogy kié. Vajon Bachmann a másik, aki suttogott, és aki az ablak felé nézett? Vagy az Anyám? Vagy a suttogó és a kinéző két külön személy? A legvalószínűbbnek tűnő értelmezés az, hogy a fizikai valóságban csak Anyám van ott, és Bachmann csak a megmutatott kép által, mintegy szellemidézésképpen idéződik föl. A kép, melyet az anya megmutat, annyira bachmanni, hogy a versbeszélő már szinte fizikailag is érzi a jelenlétét. Az az értelmezés is lehetséges, hogy az Anya és Bachmann alakja mintegy összeolvad, és elválaszthatlanok egymástól; aki suttog, az éppúgy lehet mindkettejük.

Ám talán mégis az a legérdekesebb, ha úgy képzeljük: mindhárom személy összeolvad, és amit olvasunk, annak első és harmadik személyű alakja is egyszerre az én, az Anya és Bachmann. Azt állítottam föntebb, hogy az a bizonyos „a” névelő distinkciót, távolságot jelez. Mintha nem az „én” látna és láttatna, hiszen nem a hazájáról, hanem a hazáról beszél, mely tőle távoli, idegen vagy absztrakt. Ezt a távolságtartást azonban máris megmagyarázza, ha maguk az elbeszélők is összeolvadnak, vagyis ha a tájat leíró személy például maga Bachmann. Hiszen akkor persze hogy nem a saját hazájáról beszél, hanem az „én” hazájáról, aki nem azonos vele. A képlet tehát így írható le: ülünk hárman, és látunk egy tájképet az ablakon át, ám ahogyan azt látjuk, az nem én, nem is az Anyám, és nem is Ingeborg Bachmann leírása, hanem egyszerre, elválaszthatatlanul, mindhármunké.

A kötetet itt tudjátok megvásárolni.