Sokan lebeszélnek róla, de én túl nehezen tudom megállni, hogy a nagy közösségi oldalakon a kommentfolyamba is belepillantsak. Nemcsak a néplélek tükre ez, mint egyesek gondolják: az egyének lelkének tükre is. Mindegyik kommentelő és így persze mindegyik kommentfolyam egy kicsit különböző, és sokszor kifejezetten érdekfeszítő társalgásokra bukkanhatunk így.

 

Az egyik ilyen társalgásban (egyébként a Szófa egyik alapítójának, Bánki Évának az oldalán) olvastam ábránd és vágy különbségéről. Egészen más a kettő. Az ábrándozás csak passzív álmodozás, képzelgés, tét nélküli fantáziálgatás. A vágyat viszont mindig tettek is követik. Amikor az ember vágyik valamire, akkor nemcsak képzeleg róla: elkezd gondolkodni a konkrét lépéseken is, melyek vágyát kielégíthetik. Gondoljunk valamire, amire vágyunk! Gondolataink róla nem állnak meg a kiszínezett ábrándoknál. Tervezni is elkezdünk vele.

 

Bennem világéletemben az az ábránd élt, hogy nagy író legyek. Töprengtem most a szón, csakugyan ott volt-e ábrándjaimban a „nagy” jelző is. De igen, igen, határozottan! Szóval nemcsak valaki, aki ír, de olyan valaki is, aki nagyszerű, elképesztő, csodálatos dolgokat ír. Úgy képzeltem, hogy nincs is ennél nagyobb hatalom és varázslat. A nagy író olyan, aki nem csupán egyetlen életet él le: életek sokaságát teremti meg, teljesen kinő saját korából, környezetéből, énje korlátaiból, és világok ezreit teremti meg, élő, lélegző, vágyó, születő és meghaló emberekkel. Aki ilyesmire képes, az a legtöbbet teszi, amit ember megtehet. Úgy képzeltem, hogy én is majd egyszer ilyen valaki leszek. Megjelennek majd szépen sorban a regényeim, melyeket olvasók milliói várnak és élveznek.

 

Az ábránd azonban csak ábránd. Olyan képzelgés, amelynek semmi tétje nincs. Egy fűszálat sem kell keresztbe tenni érte, hogy valóság legyen. Ki tudja? Talán nem is szeretnénk annyira. Talán félünk tőle. Talán fontosabb mégis az itt és most sok-sok biztonságos kötöttsége.

 

Az utóbbi néhány hétben azonban azt érzem, hogy több van már bennem, mint ábránd. Vágyom rá, hogy írjak.

Azt hiszem, köze van ennek legutóbbi olvasmányélményemhez. Gerőcs Péter könyve, melyről recenzióm is jelent meg a Szófán, csakugyan roppant inspiráló. Merthogy olyan konkrét lépésekről beszél, amelyek külön-külön mind nagyon is elképzelhető, napi rutinba illeszthető apróságok. Megírni egy regényt? Ki volna erre képes? De lejegyezni egy szituációt, elképzelni egy figurát, kigondolni egy sztorit: igen, ez esetleg csakugyan menne. Nincs nagyobb visszatartó erő egy-egy tett előtt, mintha figyelmünk folyton csak a végponton jár. Hiszen magát a műalkotást senki sem lenne képes megalkotni. Kosztolányi sokat ír erről (is). Ha kiadnák Tolsztojnak házi feladatként, hogy írja meg az Anna Kareninát, sohasem tudná megírni. De amint elkezdi írni, a regény maga segíteni kezd az írónak.

 

De hát alkalmas vagyok-e én ilyesmire?

 

Azt hiszem, ahhoz, hogy író legyen valaki, egy elég speciális lelkialkatra van szükség. Valahány jó írót láttam már, mindre igaz volt ez.

 

A legfontosabb jellemző egyfajta introvertáltság. Vannak persze „színész-írók”, extrovertált személyiségek, akik jó társalgók is. De ez egyrészt nagyon ritka, másrészt az ilyen „színész-írók” (Gerőcs kifejezése) valójában két életet élnek. Amikor írók, akkor nagyon is introvertáltak. Azaz: figyelnek, hallgatnak, folyamatosan egy adatfeldolgozó gép dolgozik bennük, amelyik az információkat megrágja és elrendezi. Csekély kivételtől eltekintve az írók utálnak szerepelni, jóllehet sokszor kényszerülnek erre, és megtanultak kénytelen-kelletlen alkalmazkodni hozzá.

 

A másik nagyon fontos tulajdonság az elfogulatlanság. A „toleranciának” egy sajátos válfaja ez. Aki igazán író, azaz nem egy másfajta szakma közegéből keveredett az írók közé, az nem nagyon tud semmit sem „elítélni”. Annyira zsigereiben van a megértésvágy, hogy az csírájában elfojtja az ítélkezés ösztönét. Aki nem ilyen, az nem tud írni. Gondoljunk bele, egy írónak a legkülönbözőbb szereplőket kell elhelyeznie a műveiben. Gyerekgyilkosokat, zsarnokokat, pszichopatákat is. Belülről is látnia kell őket, és el kell hitetnie az olvasóval, hogy valós, természetes motivációk mozgatják őket. Különben klisészerűvé, papírosalakokká válnak, akikről senki sem hiszi el, hogy valóban létez(het)nek. Hogy egy ember képes legyen így tekinteni bármire, amit lát, ahhoz persze kell bizonyos „edzettség” (aki sokat ír, az előbb-utóbb mindenképpen kioltja magában az ítélkezés szellemét), de alapvetően lelkialkat kérdése ez. Nagyon-nagyon kíváncsinak kell lenni.

 

Van mindamellett egy harmadik tulajdonság is, amely elengedhetetlen feltétele az íróságnak. Az érzékenység. Ez azt jelenti, hogy a legkisebb dolgok is érzelmeket váltanak ki az emberből. Látszólag ez ellentmond a második említett tulajdonságnak, valójában azonban éppen a kettő elegye adja a lényeget. Nem arról van szó, hogy a gyerekgyilkos tette hidegen hagyná az írót. Tudvalevő, hogy Flaubert valósággal megbetegedett, amikor meg kellett ölnie Bovarynét. A lényeg éppen az, hogy ezeket az érzelmeket az író azonnal vizsgálat alá vonja, megkettőzi, hogy ábrázolhassa. Azaz nem felejtkezik bele az érzelmekbe, hanem mindig egyszersmind használja is őket. Ez megint csak egy valójában meglehetősen ritka lelkialkatot igényel. Egyszerre kell a legérzékenyebbnek és a leghidegebbnek lennie. Lehet az ilyesmit tanulni, de sokkal jobb, ha valaki egyszerűen ilyen.

 

Amikor mindezen eltűnődtem, arra jutottam, hogy az Isten engem írónak teremtett. Én teljesen ilyen vagyok. Folyamatosan figyelek, mindent és mindenkit meg tudok érteni, ugyanakkor rendkívül érzékenyen élem meg a legkisebb bántásokat vagy dicséreteket is.

 

De van még valami. Valami nagyon fontos.

 

Föntebb is már ellentmondásokról írtam, de az írólét leghatalmasabb ellentmondása még hátra van, és azt hiszem, az egésznek itt jön a lényege, ami aztán eldönti, csakugyan író lesz-e valaki, vagy sem.

 

Az írónak ugyanis muszáj az élet vesztesévé válnia.

 

Nem szeretném, ha ezt a kedves olvasó félreértené.

 

Természetesen a vesztes kifejezés mindig relatív. Lehet valaki látszólag nagyon is sikeres az életben, és mégis vesztes. Arról van szó, hogy az írót – azt hiszem, mindig – a hiány élteti. Csak emiatt tud annyira kíváncsi és annyira érzékeny lenni. Teljesen mindegy, mi ennek a hiányérzetnek az oka. A lényeg, hogy aki az élettől teljes mértékben megkapja azt, amit elvárt tőle, az képtelen lesz írni róla. (Vagyis persze írhat róla: memoárokat, tudományos könyveket, naplókat, akármit – de nem szépirodalmat.)

 

A szépirodalom valahogy mindig egy hatalmas belső fájdalom talaján virágzik ki teljes valójában.

 

Ugye, emlékszünk a jelenetre a Tonio Krögerből, amikor egy tábornok fölolvassa éppen elkészült versét. A címszereplő elcsodálkozik. Egy tábornok? Az élet legnagyobb győztese? Ő minek ír? Persze nem is tud írni, csak úgy tesz, mintha írna. Ez a különbség szépirodalom és nemszép-irodalom között (nevezzük utóbbit akárhogy is). A szépirodalom belső tüzét valami mély hiány, elégedetlenség, veszteség, tragédia táplálja.

 

Akiben ez ott van, az nem csupán ábrándozni fog róla, hogy író legyen, hanem az is lesz.

 

Miért?

 

Mert csak ettől várhatja, hogy betölti a hiányt.

 

Minek írjon az más életekről, aki okkal várhatja a beteljesülést — a sajátjától?