Nehéz egy olyan könyvről írni recenziót, amelyik személyesen is üzen a recenzensnek. Nehéz olyan értelemben, ahogy egy papírlapot fölemelni is nehéz, ha ódzkodunk megmozdítani. Belső gátlások kezdik mozgatni a kezet: figyeljük magunkat, jól írunk-e, jól ragadjuk-e meg a témát, kellő távolságot tartunk-e, illetve, ami a lényeg: hogyan pozícionáljuk magunkat abban az irodalmi térben, melyet a szerző a sok kis miniesszéjével fölvázol.
Gerőcs Péter: Szembenézni a tehetetségtelenségünkkel című esszégyűjteménye az írás, mindenekelőtt a prózaírás csínjáról-bínjáról szól, azt járja körül, hogyan készülnek a könyvek. Írások az írásról az alcím, és az irodalmilag (legalábbis a nyugatos korszakban) kiművelt olvasó emlékezetében fölidéződik egy Kosztolányi-publicisztika címe is, mely többek között a Nyelv és lélek gyűjteményben is föllelhető: Írás az írásról. A Kosztolányira való rájátszás nemcsak az alcímben jelenik meg; az egész kötet mintegy újrafelvétele a párbeszédnek, melyet a nagy előd mintegy száz éve kezdett meg: tűnődés-sorozat arról, hogy milyen technikai fogásai vannak a jó szövegeknek, hogyan rajzolódik (és termelődik) ki az irodalmi élet, hogyan alakulnak a szövegek, hogyan lesz író az íróból.
Érdekes ez? Itt térek vissza e recenzió kezdő mondatára. Gerőcs elmondja ugyanis, milyen szerinte az „ideális kritika”:
„Az ideális kritika, amely tehát nem gyakori jelenség, kérdéseket tesz fel a műnek. Valamire kíváncsi. Eljárásmódja éppen ezért hasonló, mint az adott műé. Az ilyen kritika olvastán különös érzésünk támad: nem kell rettegnünk a következő mondat prejudikációjától, a kritikus hirtelen felindulásaitól. Az ideális kritika, fogalmazzon meg bármit is, nem elsősorban minősít, hanem valamit keres a mélyben. Jó esetben talál is. Az ilyen kritikát jó olvasni. Igazi kaland. Egy olyan túravezető, aki végig kalauzol minket rég hátrahagyott birtokunk tájain, és mesél az ott található természeti jelenségekről, melyekről talán nem is tudtunk.”
Természetesen nem muszáj egyetértenünk a szerzővel, de a magam részéről ez is egy olyan pontja volt a kötetnek, ahol valósággal fölujjongtam magamban: igen, igen, így van, jól mondja, egyetértek! Az ujjongás azonban rövid ideig tartott, mert eszembe jutott, hogy magam is kritikát készülök írni éppen erről a könyvről, és akkor hát íme, megvan a mérce, amelynek meg kellene felelnem. Vannak-e, lesznek-e kérdéseim? Illetve: mire vagyok e kötetre gondolva a legkíváncsibb?
Ezért tettem föl föntebb a kérdést. Érdekes ez? Érdekes, hogy hogyan készülnek a könyvek? Nem inkább valami szaftos regényt várnánk el egy írótól, netán meghökkentő novellákat?
A dramaturgiára fittyet hányva gyorsan le is lövöm a poént: érdekes.
Ahogyan a nagy tévécsatornák is rájöttek: az embereket igenis foglalkoztatja, mi hogyan készül. Talán a Discovery Channelen van egy ilyen sorozat. Hétköznapi tárgyakról mutatják be, hogyan történik a sorozatgyártásuk. Gerőcs könyve egy kicsit ehhez a sorozathoz hasonló. Megmutatja, hogyan történik a szövegek „sorozatgyártása”. Csak hát amennyivel bonyolultabb egy regény megírása, mint mondjuk a kulcsgyártás, annyival cizelláltabb a bemutatása is ennek a folyamatnak. Mert aki egyszer le tudott már gyártani egy kulcsot, az utána bármikor újra megteheti. A szövegek azonban mindig újra a semmiből keletkeznek, és igazi recept nincsen hozzájuk.
Éppen ezért a Szembenézés a tehetetségtelenségünkkel a legkevésbé sem receptkönyv, nem konkrét utasításokat ad, hogyan írjunk, hanem tűnődések, gondolatkísérletek, tapasztalatmegosztások gyűjteménye arról, miféle buktatók várhatnak arra a jólélekre, aki szöveggyártásra adja a fejét, avagy erre áldozza az életét.
A buktatók lehetnek külsők és belsők: az intézményrendszerből fakadók, illetve a szövegalkotás hétköznapi belső nehézségeiből támadók. Gerőcs (és ez különösen érdekessé, olykor pikánssá teszi a kötetét) mindkettőről szót ejt.
Mindkettő egyébként kifejezetten veszedelmes terep.
Az intézményrendszer „kritikája” (semlegesen értve itt a szót) azt a kockázatot rejti, hogy a szerző ellenségeket szerez magának. Ha valakiről jót mond, akkor féltékenységeket támaszthat; ha valakiről rosszat, akkor sértődést. Mégis sokkal jobb így, mintha tabusítanánk a kérdéseket: milyenek a kiadók, milyenek a könyvszerkesztők, mitől lesz sikeres egy író, cél-e a sikeresség, a népszerűség, illetve lehet-e cél ennek ellenkezője? Mindezek teljességgel nyitott kérdések, és nekem úgy tűnt, Gerőcs számára is azok. Helyenként ugyan föl-fölfakad a szerzőből némi visszafojtani igyekezett sértettség; de az alaptónus egyáltalán nem ez. Az alaptónus, mint Kosztolányinál vagy mint minden igazi esszéistánál, a csodálkozásé. Íme hát így mennek ezek a dolgok. Vannak jó szerkesztők és rossz szerkesztők; jó írók, akik népszerűek lesznek; gyenge írók, akik népszerűek lesznek; gyenge írók, akiket senki sem ismer; és jó írók, akiket senki sem ismer. Az irodalom világa már csak ilyen. Ezzel együtt kell élnie mindenkinek, aki írni kezd. Nem megsértődni, de nem is fölülni a legelső hullámra, mely nevünket a magasba emeli. Csak a munka számít, minden más esetleges.
De az írástechnika „kritikája” sem kevésbé veszélyes terep. Először is: ahhoz, hogy valaki belülről tudjon szólni a szövegkészítés dinamikájáról, elengedhetetlen az a magabiztosság, hogy tudja: megy neki ez. Gerőcs persze profi író, nyolc kötete jelent már meg, több regénye is. Művei, ha nem is hatalmas, mindenesetre visszhangot keltettek mind a szakmai, mind a „csak” olvasó közönségben. Műveiért sok elismerést is kapott. Senki számára sem lehet kérdés, hogy joga van írni az írásról. Másfelől: Gerőcs mégsem Kosztolányi. Nem olyan értelemben, hogy nem lehet az (a kanonizálás különféle gesztusai nem záródnak le sohasem), hanem az irodalmi térben betöltött szerep tekintetében. Kosztolányi a saját korában a legrangosabb irodalmi folyóirat legalábbis egyértelműen három legrangosabb szerzőjének egyike volt. Gerőcs mellett sok hasonlóan fontos szerző él. Amikor általános megállapításokat teszünk, abban mindig benne van a túlterjeszkedés veszedelme. Hogy a saját egyéni tapasztalatomat kiterjesztem olyanokra is, akik egészen másképpen fogják föl az irodalom működését. Pláne egy olyan korban, amelyik egyre képlékenyebbé teszi magas és populáris irodalom határvonalait. Az olvasói benyomásom az, hogy Gerőcs tisztában van ezzel a veszéllyel, ezért is van, hogy észleleteit rendre ironikus tónusban adja elő, és bár a miniesszékből egy egyértelmű irodalmi ízlés körvonalazódik (amely, nem mellesleg, e recenzió szerzőjéhez is közel áll), a „tukmálás” és preskripció, az „így kell, és nem lehet máshogy” zsarnoksága messzemenőkig távol áll e szövegektől. Ha az intézményrendszer kritikája kapcsán azt említettem, hogy helyenként – az alaptónust nem átszínezve, inkább kiegészítve – kibukik bizonyos sértettség a szerzőből, a szövegek belső dinamikájának elemzéseikor kritikus megjegyzésként talán azt tehetném, hogy időnként túl élessé válik „igazi” és zsánerirodalom különválasztása, jóllehet ezek gesztusai sokszor még a legnagyobb írók esetében is keveredni látszanak.
Egy recenzió célja természetesen nem lehet az, hogy vitatkozzon a szerző állításaival vagy gesztusaival. Azt viszont megjegyezheti, és meg is jegyzi most, hogy maga a vitára hívás, a vitathatóság megjelenítése alapgesztusa Gerőcs kötetének. Azaz: helyenként tudatosan kissé túlzó, elrajzolt, parodisztikus gesztusokkal él (nyilván sokszor a szépírói tárházból is merítve), hogy ezzel provokatívabb legyen a pro-vokáció szó eredeti értelmében is: válaszra, gondolkodásra, ellentmondásra serkentve. Ez a vonás kifejezetten élvezetessé teszi a szövegolvasást, mert az olvasó maga is bevonva érezheti magát egy olyan játékba, ahol nem lehet még ismerni a nyerteseket.
És ha már nyertesekről van szó. Amiért a könyv nem csupán az irodalom jelenségei iránt természetes módon érdeklődő „átlagos olvasónak”, hanem a szárnyaikat próbálgató íróknak és szövegalkotással amúgy is bíbelődő egyéb szereplőknek is érdekes lehet (az érdekes szó mindkét értelmében), az a pszichologizáló mozzanat, vagyis hogy Gerőcs sokat foglalkozik az íróember lelkével is, azzal, hogyan éli meg az első sikereket és (ami gyakoribb) kudarcokat, a visszautasításokat és a kiadói bizalmat; hogy mit gondoljon egy lehúzós vagy egy magasztaló kritikáról; hogy miként tudja hétköznapi életét, családi problémáit, ügyes-bajos dolgait az írás egészen másmilyen kihívásaival egyeztetni; hogy milyen az, amikor az agybilincs jelensége tör rá; vagy milyen az, amit a címadó esszé mesél el: amikor rájön az íróember, hogy tehetségének határai vannak, hogy sohasem lesz belőle Dosztojevszkij, és hogy mit kezdjen ezzel a felismeréssel.
Gerőcs Péter
Ebben a tekintetben ez a könyv nem csupán érdekfeszítőnek, de egyenesen hiánypótlónak is nevezhető. Itt-ott persze olvashatunk arról, hogy milyen nehéz boldogulni annak, aki vásárra viszi a bőrét, de ritka az olyan könyv, amely részletesen beszámolna azokról a terhekről, melyekkel minden író szükségképpen együtt él. A következtetés persze nem az, hogy ilyen feltételek mellett nem is érdemes belevágni; Gerőcs szemlélete inkább azt a derűt közvetíti, mely szerint a lelki terhekért az írás folyamatának öröme, a fantázia szárnyalása, a történetszövés izgalma, sőt maga a mondatalkotás, a prozódiai részletekkel való bíbelődés bőven kárpótol.
A Szembenézni a tehetségtelenségünkkel éppen ezért derűs, ironikusan fellengzős válasz a Csokonai által is már megfogalmazott gondolatra: az is bolond, aki poétává lesz (Magyarországon vagy akárhol). Olyan bolondság az írás, amelyre érdemes akár egy életet föltenni.
