Moaré. Vajon mit jelent ez a szó? Tudja valaki? Persze bárki megtudhatja, aki utánanéz, rákeres, rágugliz. Hullámos mintázatú selyemszövet, a képernyőn ugráló zavaró csíkok, avagy leheletnyi elmozdulás egy fényképen, amelytől azonban az egész teljesen összezavarodik. Aki esetleg lusta lenne, a fülszöveg is, Csehy Zoltáné, eligazítja. De aligha elrugaszkodott feltételezés, hogy ez a különös, idegen hangzású szó, mely kabai lóránt legújabb kötetének címe, eleve úgy lett kiválasztva, hogy jóformán senki se értse azonnal. Legyen valamelyest titokzatos, érezzük egy kissé idegennek, szóljon ránk finoman, hogy lassan a testtel, amikor hozzáérünk.
Ez az artisztikusság, mely irodalomtörténeti előzményeit tekintve talán leginkább Stefan George művészetére rímel, korántsem csak a kötet címében jelentkezik. Már eleve a kötet külső kinézete, formája (mely tökéletes négyzet), már eleve a borítókép(ek) szimbolikája, és még megannyi apróság, melyre kitérni talán nem is egy recenzió feladata, azt sugallja, hogy a moaré korántsem csupán egy versgyűjtemény, hanem valami több annál: összművészet. És hát miért is neveznénk versgyűjteménynek, ha legalább annyi fénykép van benne, mint költemény? A 100 oldalas, 2500 forintba kerülő, négyzet alakú kötet (figyelünk a számokra?) 40 verset és 44 fotót tartalmaz. A kötet végén találunk 77 nevet (vajon miért éppen 77-et?), akik úgymond „segítették, támogatták,inspirálták, szerették” a szerzőt, de a számmisztikai játékoknak ezzel természetesen nincsen végük; talán egyáltalán nem is lehet végük, a könyv ugyanis egy misztikus labirintusba vezet minket, amelyben egyre több és több rejtett értelem nyílik meg, ahogyan a szövegekbe hatolunk, és egyre nehezebb ebből a labirintusból kitalálunk (ha lehet egyáltalán). A számok pedig jelzések ezen a kanyargós úton, hasonlóképp a minden (verses) oldalon szintúgy látható morzejelekhez, avagy a tartalomjegyzékhez, amely eleve fölborítja a szövegek lineáris rendjét, amennyiben a szövegek benne természetesen nem oldalszámok szerint követik egymást. (A szerző egyik barátja és igen fontos szerzőtársa, akinek egy versére a kötet kezdő szövege is rájátszik, Nyilas Atilla, megjelentetett pár éve egy hasonló szerkezetű kötetet, Az Egynek álmai címmel, ahol a labirintus egyik álomból a másikba vezetett, és sorrendjük szintén különbözőképpen volt összeállítható. A rájátszás erre a szerkezetre önmagában is intertextuális játék, és azt jelzi, hogy a labirintus nemcsak a kötetből, de a szerző életművéből is kivezet, és végeláthatatlan hálózatot alkot.)
Nem sok ez a játék? Annak sok, aki föl akarja fejteni. (Ezt senkinek nem is ajánlom.) A lényeg benne sokkal inkább az elveszettség életérzése. Ez pedig igencsak szoros szimbiózisban van a szövegek „tartalmával”, megmutatva, hogy a kötetpoétika kabai esetében (de a moaré kötet esetében mindenképp) elválaszthatatlan az egyes szövegek értelmezésétől. A versek persze különállóan is olvashatók (mondjuk akkor nincs címük, csak megvastagított kezdő szavaik), de valódi élményt akkor kínálnak, ha kontextust teremtünk hozzájuk – legalább a kötetből. Vagyis ha elolvasunk egy-egy vers mellé egy-két-három másikat, avagy elolvassuk egymás mellett az azonos ciklushoz tartozókat, vagy elolvassuk mind a negyvenet egyszerre. És közben lapozunk, és összevetjük a verseket a képekkel, és megpróbálunk valamiféle kapcsolatot látni fotók és szövegek között. Ez egy különös játék maga is; az olvasó nem tud nem játszani, amint a kötet a kezébe kerül.
Ha már a fotók szóba kerültek. Ezek természetesen szintén mind a versek szerzőjének munkái; Tellinger András nevét azonban lehetetlenség (már majdnem képtelenséget írtam, de e kötet közelében vigyázni kell az ilyen áthallásos szavakkal) említetlenül hagyni. Ő volt az, aki a képek sorrendjéről döntött. A fényképek és versek egymáshoz való viszonya e kötetben külön tanulmányt érdemelne (valaki majd bizonyára meg is írja). Ez a viszony olykor illusztratívnak hat, olykor szimbolikusnak, olykor metonimikusnak – de sohasem egészen egyértelműnek. Mindig van egyfajta elcsúszás. Olyan apró, mint a moaré. De a befogadóban valamiféle termékeny zavart kelt. Mire összeillesztené magában a képet és a verset, az egyik éppen kicsúszik a megfeleltethetőség lehetősége alól, és tovább űz minket a labirintusban új értelmek után keresve.
A keresés egyébként is témája a kötetnek. Ha úgy tetszik, naplófeljegyzések ezek. A lírai én egy (vagy több) nagyváros utcáin bolyong, és leírja reflexióit arról, amit lát. Két város egészen világosan felismerhető (már csak a képek miatt is): Budapest és Pozsony. E két hely viszonya nem egyértelmű, még az sem, hogy melyik van otthon, és melyik idegenben. De az, hogy a verseket elbeszélő én megy, vagy ha úgy tetszik, folyamatosan úton van, és ha célt talán nem is, valamiféle értelmet mégiscsak keres, az elég határozottan kiérződik a versszövegekből.
Bizonyára észrevette olvasóm, hogy ez utóbbira (azaz a versszövegekre) még nem fókuszáltam rá. Ez szükségszerű is. A versszövegek nem különálló fák, saját gyökerekkel, saját ágakkal és levelekkel. Inkább olyanok, mint a hínárok vagy a gombák: végeláthatatlan hálózatot alkotnak, és ha egyet ki szeretnénk emelni, jönne vele a többi is. Persze a szövegek végén pont van (esetleg kérdőjel), és lezárt egésznek is fölfoghatók; formájuk többnyire négyszöghöz hasonló (strófák nincsenek, a verssorok többé-kevésbé egyforma hosszúak), ami szintén a lezártság, hermetikusság képzetét erősítheti; ám miként a kötet egésze esetében is csalóka a négyzetes formáról zárt műre következtetni, úgy igaz ez az egyes versek esetében is. A szövegek szinte kivétel nélkül kapcsolatban állnak valamelyik másikkal, mely másik szöveg vagy a kötetben magában, vagy a szerző egy másik kötetében van, vagy pedig egy másik szerző valamelyik kötetében. De a nyílt intertextualitás sem ritka, a belső idézet, van Kosztolányi-, Ady-, József Attila-szókapcsolat is a kötetben (meg még sok minden más is).
Ha mégis valamiféle karakterét szeretnénk kiemelni e szövegeknek, akkor nem hagyhatjuk említetlenül az etikai hátteret, egyfajta etikai világkép működését, mely valóban inkább láthatatlan háttérként működik, semmint hogy a szöveg felszínén azonnal láthatóvá válna. A felszínen leginkább a depresszió, az élet kudarcossága, a külső világ nyomasztó volta, kínossága, romlottsága, kellemetlensége mutatkozik meg. Mindez azonban egy „jobb élet” lehetőségének feltételezésével állítódhat csak, és a jobb élet persze szükségképpen jobb cselekvést, jobb érzületet is magában foglal; „lassan sikerül belátnom, mire volt jó / ennyi év – meglett férfiként sem biccentek buta fejemmel, / és ugyanúgy tudom, talán minden egyes szó a csenden ejtett / makula, mégis beszélnem kell, már hiszem: nem felesleges.” (Egyik példája e részlet annak is, ahogyan József Attila szavai szervesülnek ebben a szövegáramlásban, de annak is, hogy a labirintusban bolyongás kabainál mindig valamiképp etikai problémák mentén van elgondolva, a „hogyan lehetne jobban?” kérdés köré szerveződik.)
A moaré legalapvetőbb trükkje az, hogy amit látszólag felmutat a maga zárt formáival, azt folyamatosan fölbontja. Zártsága folyamatosan kinyílik, művészisége folyamatosan művészietlen beszédbe csúszik, látszólagos felépítettségét folyamatosan dekonstruálja. Pontosan az történik vele, mint a Moirè -effektus során: „A Moirè-effektus akkor következik be, amikor két különböző szögben elrendezett vagy különböző méretű vonalrács interferenciáját észleljük. Más szavakkal, akkor fordul elő, amikor két különböző vonal- vagy alakminta átfedi egymást, nem kívánt vizuális effektust alkot, amelyet sajnos lehetetlen megszüntetni.” Termékeny vibrálás ez. Ami ugyanis a hétköznapi fotókon makula, hiba és zavaró hullámzás, az a művészetben rávilágítás arra, hogy a valóság korántsem olyan makulátlan, mint a „tökéletes” fotók mutatnák. Elég, ha egy pici elcsúszás van két látszólag azonos valóságelem között – a legapróbb különbségtől az egész kizökken, hullámozni kezd, és megmutatja, megérteti önmaga (hamis) megcsináltságát.
