Milyen volt Bukarestben bölcsésznek lenni? Egyetemista szemmel milyen volt a város?
Későn érő típus voltam, végzős gimnazistaként inkább csak annyit tudtam, hogy ki akarok lépni szűkebb pátriámból, szabad és önálló akarok lenni – nyilván, a magam korlátaival együtt. A kolozsvári bölcsészkar és környéke, az egész kolozsvári (irodalmi) élet túl zajosnak, túl lüktetőnek tűnt számomra akkor, kissé talán riasztott. Bukarest pedig vonzott a maga laza balkanizmusával. És nem is csalódtam. Adott időt nekem magamra ismernem, eszmélkednem: a nagy bulik, találkozások, szerelmek éveit jelentette számomra Bukarest, megfelelési kényszerek nélkül, nonkonformizmussal, az egyetemen ugyanakkor jó tanárokkal, kellő mértékű fejtágítással. Ráérősség és szakmaiság: mindkettőt megtaláltam ott, s erre volt szükségem. Kolozsváron szerintem „elkallódtam” volna, Bukarestben volt időm lassan magamra találni (az írást például épp csak elkezdtem utolsó éves egyetemista koromban, míg pályatársaim egyik-másikának ekkor már kötete is volt).
És Kolozsvár? Milyen volt ott tanulni?
Kolozsvár számomra már felnőttes választás eredményeképpen jött be a képbe. Bukarest után négy évig középiskolai tanár voltam Székelyudvarhelyen, ekkoriban kezdtem komolyabban írni, megjelent az első könyvem, láttam, hogy szakmailag Kolozsvár mondhatni megkerülhetetlen, így esett, hogy doktori tanulmányokba fogva felköltöztem a kincses városba. Jó időszak volt: az Erdélyi Magyar Írók Ligája hőskora, a Bulgakov és a Bretter-kör csúcsidőszaka, ezek mellett számomra volt sok könyvtárazás a doktori munkám kapcsán, s természetesen szerkesztői munka a Krónika napilapnál. Pörgés ezerrel.
Mi az, ami érdekelni kezdte a néprajzban?
A néprajzban elsősorban a terepmunka vonzott, hogy megkeresed az alanyt, bekapcsolod a diktafont, s ha meg tudod teremteni a bizalmi légkört, ha jól kérdezel és értelmes hallgatóság vagy, jönnek a történetek. Nem titkolom, a néprajzosként gyűjtött történetekre olykor szépíróként is gondolok...
Íróként sokoldalú alkotó, megjelentek fordításai is, mi vonzza a lapszerkesztésben?
Elsősorban prózaíró vagyok, novellákban, regényben gondolkodom. Ugyanakkor, kritikus alkat lévén, szinte észrevétlenül belenőttem a recenzió/könyvkritika írásba, most már ez is alaptevékenységnek számít. A néprajzi kutatómunkával jobbára felhagytam, de az elmúlt években is írtam például néhány szociográfiát, ami szintén a néprajzosság egyfajta transzformációja. Ami a fordításokat illeti: egyetemi éveim után kihívásnak tűnt a fordítás, magyarítottam pl. Richard Wagner egy regényét (Kőomlás Bécsben címmel jelent meg a Pont Kiadónál), de egy jó ideje ezzel felhagytam. Tehát úgy vagyok, hogy a kezdeti sokoldalúság letisztult néhány – egymással rokon – tevékenységgé. A lapszerkesztés pedig valahogy végigkísér egész eddigi pályámon: voltam már szerkesztő napi- és hetilapnál is, a Székelyföld ilyen szempontból a legotthonosabb terep, hisz itt főként irodalommal foglalkozhatok.
A Székelyföld irodalmi lap, de csak részben. Miért van szükség erre a „másik” részre, ami nem irodalom?
A Székelyföld kulturális folyóiratként határozza meg önmagát, felületének közel felén közöl szépirodalmat, tanulmányt, kritikát, de nagyon fontos a történelem, az oral history, a néprajz, a színház, stb. Így lesz kerek a világ, ez a sokszínűség adja a Székelyföld sajátos arcélét. A legolvasottabb rovatunk egyébként oral history, az alulnézetből megjelenített történelem, de fontosak a portrébeszélgetéseink is – erdélyi tudósokkal, tanárokkal, a nemesi családok leszármazottaival, stb. Sikerült olyan lapstruktúrát kialakítani, amely egy szélesebb olvasóközönség számára is vonzó, ugyanakkor elitkultúrát képvisel.
Mit jelent a Székelyföld esetében a regionalizmus?
Úgy szeretnénk tükrözni a régió értékeit (is), hogy ne essünk a regionalizmus csapdájába. A lózungokon túl ez azt jelenti, hogy a különböző társadalomtudományi rovatainkban elsősorban a régiót közelebbről érintő témákkal foglalkozunk, az irodalom/irodalomtörténet/kritika rovatokban azonban igyekszünk minél nyitottabbak lenni, a magyar irodalom egészét képviselni, nem csupán székelyföldi, hanem a Kárpát-medence vagy a nagyvilág bármely táján élő szerzőket megszólítani. Konkrétabba: e rovatokban megjelenő szerzők kb. fele nem székelyföldi.
Sokan szeretik Budapest-központúnak látni a magyar irodalmat. Székelyföldről nézve mit gondol erről?
A „vidékiségnek” előnyei is vannak: innen, a keleti végről jól rálátunk mindenre, ami a magyar irodalomban történik Budapesten innen és túl. A Székelyföldet sikerült középre pozícionálni, egyaránt közölnek benne jobbról és balról, ha léteznek még ezek a kategóriák (irodalmi értelemben számunkra ezek nem relevánsak). Jó látni, hogy a szerzők olyan lapnak látják a Székelyföldet, ahol érdemes közölni világnézeti/esztétikai hovatartozásoktól és megfontolásoktól függetlenül. Míg Magyarországon hangsúlyos a szakadás, a Székelyföld mindig egységesítő, kiegyenlítő, s ekképp az értékek sokszínűségét felmutató lap kívánt lenni, ahol mindenki megfér mindenkivel, s egyetlen mérce van csupán, esztétikai. Az erdélyi irodalmi közbeszédnek ez a sajátja egyébként: itt is vannak „táborok”, területi, világnézeti, esztétikai, generációs alapon, de párbeszédben állnak, képesek szakmai együttműködésre, konszenzusra. Ennek a mentalitásnak megjelenítője a Székelyföld, hirdetője – Budapest felé is.
Mit adhat a Székelyföldnek a digitális megjelenés?
A Székelyföld a legnagyobb példányszámú kulturális havilap az egész magyar nyelvterületen: 1500 példányban jelenik meg és 1200 előfizetőnk van. Mi elsődlegesen továbbra is print lapban gondolkodunk, ugyanakkor látjuk az olvasói szokások átalakulását, érzékeljük, hogy a fiatalabbakat inkább csak digitális platformokon keresztül lehet megszólítani. De azt is fenntartjuk, hogy hosszú távon a digitális tartalmak sem lehetnek teljesen ingyenesek. Ezért tartjuk nagyon fontos kezdeményezésnek a Szófát, ezért lettünk partnerei ebben az – egyelőre – sziszifuszi küzdelemben. Elsősorban a magyarországi fiatal olvasók elérését reméljük a Szófa révén. Új dimenzió – a jövő itt van.
