Fotó: Frank Ivette Milyen volt Újvidéken egyetemre járni magyarszakosként? Milyen volt a város hangulata Jugoszlávia végnapjaiban?
Egy fiatalembernek, aki faluról származik, a város már önmagában élmény. Jóllehet Zombort, ami ott volt szülőfalum, Doroszló szomszédságában, jól ismertem, hiszen odajártam középiskolába, ám Zombor akkor is "csak" egy kisváros. Újvidék más volt. Annál is inkább, mert az egyetemi élet, a különélés, az albérlet, a függetlenedés első lépéseit is jelentette. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy maradandó, pozitív élménnyel gazdagítson. De valahogy mégsem jött össze. Ehhez nyilván köze volt annak a borongós, gazdasági-politikai válsághangulatnak is (a nyolcvanas évek végéről beszélünk), ami akkor már átitatta a jugoszláviai mindennapokat. Közhelyesen szólva, volt már valami a levegőben. Azok a bizonyos sötét fellegek. Mindenesetre Újvidék sosem lett a barátom. Sajnálom, nem is szívesen beszélek erről, nehogy megbántsam azokat, akiknek a város sokkal többet jelentett, mint nekem. Persze nagy élmény volt megismerkedni a korszak vajdasági magyar irodalmi/kulturális élet prominenseivel, látogatni az Újvidéki Színház bemutatóit, bejárni a Forum kiadó szerkesztőségébe, borozgatni a legendás Dominóban – ez egy vendéglő volt a város Telep nevű részén, ahova többnyire az újvidéki, illetve az ott tanuló, dolgozó magyar értelmiség járt múlatni az idejét. De összeségében nagyon idegennek éreztem a várost és ezt a közeget. És ez nem feltétlenül a város hibája volt, egyszerűen nem voltunk kompatibilisek egymással.

Milyen volt új életet kezdeni Magyarországon? Milyen volt az itthoni közeg?
Eleinte majdhogynem cseberből vödörbe. Aki még emlékszik a rendszerváltáskori Magyarországra, annak nem kell részleteznem, mire gondolok. Gazdasági depresszió, munkanélküliség, a rendszerváltozáshoz fűzött remények szertefoszlása. Az első egy-két év Szegeden az ismerkedésé volt, korábban, a "békeidőkben", talán egyszer jártam itt, akkor is csak fél napra, Budapesten jobban eligazodtam, mint Szegeden. 91-ben költöztünk át feleségemmel, nekem munkám sokáig nem volt, párom 93-ban felvételt nyert (az akkor induló első) PhD-évfolyamra a Szegedi Egyetem Bölcsészet Tudományi Karán, én általa, az ő új barátai, kollégai révén ismerkedtem meg Szegeddel, a helyi irodalmi élettel. 1995-ig, amikor is meghívást kaptam a Tiszatáj szerkesztőségébe, a partvonalról figyeltem az eseményeket. Ez most nem a reklám helye, de aki olvasta első regényemet, a Diogenész kertjét, az érti, mire gondolok. Hiába beszéltük a határ innenső és túlsó oldalán ugyanazt a nyelvet, hiába volt közös a régi történelmünk, a Kádár kori Magyarország itt, illetve a régi Jugoszlávia odaát más irányt szabott világlátásunknak. És ezt nem feltétlenül elítélően mondom. Mások voltunk. Sőt, ahhoz képest is mások voltunk, mi, vajdaságiak és akkori magyarországiak 1991-ben, mint akik mára lettünk. Ha egy mai húszévest időgéppel visszarepítenénk a '90-es évek elejének Magyarországára, el sem hinné, hogy ugyanabban az országban landolt. Nekünk, vajdasági magyaroknak hozzá kellett csiszolódnunk egy tőlünk egészen másképpen szocializálódott magyarsághoz, és vice versa, a majd' ötven év elzártsága után kiszabaduló magyar polgároknak (szellemieknek és nem szellemieknek egyaránt) szembesülniük kellett azzal, hogy tőlük különböző, másképpen gondolkodó, a világot sajátos módon látó és értelmező nemzettársaik is léteznek. Fogalmazzunk úgy, a kölcsönös egymásra csodálkozás évei voltak. És mégis, minden kezdeti döcögés és dadogás ellenére kezdtem ráérezni Szeged ízére. Sokkal jobban, mint anno Újvidékére. Persze igaz, ehhez ideát több idő is kijutott, de ebben a városban olyan remek embereket ismertem meg, akik – az ős-szegediek most bizonyára lekicsinylőn csóválják a fejüket – barátságának köszönhetően kezdem magam igazi szegedinek érezni. Bár szegedivé válásom sosem lesz teljes, mert abban a vitában, hogy a szegedi halászlé vagy a bácskai halpaprikás a finomabb, a szívem mindig is az utóbbihoz fog húzni

A Monarchia idealizált formában jelenik meg az írásaiban. Mi az, ami ennyire példamutató az aranykorból?
Valóban különös, hogy az ember nosztalgiát érez egy olyan világ után, amelyben nem élt, amelyiket nem ismerhetett meg személyesen. A Fábián-regények megjelenését követően az olvasói reakciókból, visszajelzésekből azt a következtetést vontam le, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Van a békebeli Monarchiának valami különös kisugárzása, ami ennyi évtized után is hatni képes ránk. És nem csupán arról van szó, hogy egy békés, háborúmentes korszakról beszélünk (ma sincs errefelé háború), és a korabeli jólét, prosperitás sem volt általános (gondoljunk csak a több ezer kivándorló hazánkfiára), az is biztos, hogy mindenkinek más okból kifolyólag vonzó a Monarchia letűnt világa. Ezért csak a magam nevében beszélhetek, engem elsősorban az emberléptékű idő ragadott meg. A Monarchia utolsó évtizedei, amikor a modern technika (telefon, autó, repülőgép) éppen csak bekacsintott az ember hétköznapjaiba, igazából még nem szólt bele, nem befolyásolta és nem határozta meg a mindennapjait. Persze, akkor is rohantak az emberek, nyilván folyton úgy érezték, lekésnek valamiről, de micsoda különbség, ha A pontból B pontba lóvontatta hintón jutottak el, a levelek soknapos átfutással fordultak meg, az újságok lapjain az előző hét világhírei is újdonságként hatottak, mennyivel kevesebb felesleges információ zúdult az emberekre! Mindennek megvolt a maga rendelt ideje, a napi étkezéseknek, a munkának, a vasárnapi sétáknak a parkban, az esti elcsendesedésnek – aminek a villanyvilágítás általánossá válásával egyszeriben vége szakadt. Volt idő gondolkodni, töprengeni, szemlélni a világot, akár egy fiáker ülésén ülve, vagy a vendéglők teraszáról, egy korsó sör mellett, a kimondott szónak ideje volt leülepedni, és a becsületnek tétje volt. Nyilván idealizálása ez a kornak, hiszen aljasságban, gonoszságban akkor sem volt hiány, Homérosztól tudjuk, hogy az ember évezredek óta nem változott. Ellenben a nagy különbség az akkori és a mi világunk között: a tisztesség társadalmi elvárás volt. Hogy sokan nem tartották be? Persze. De hogy az íratlan becsületkódex milyen többlettel járt? Újsághír: egy bankfiók pénztárnoka főbe lőtte magát, mert sikkasztáson kapták. Nem tudta elviselni, hogy a becsületén esett folttal kelljen tovább élnie. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy az öngyilkosság követendő példa, pusztán azt szeretném érzékeltetni, hogy egy ember társadalmi megítélésének, a tisztességnek és a becsületnek milyen súlya volt. Ahol a hölgyeket magázták, ahol még elvárás volt a lovagiasság, és nem volt szégyen úriembernek lenni. Pontosabbam, amikor még értették, mit is jelent ez a kifejezés. Számomra kihívást jelentett egy ilyen korban játszódó regényt írni. Mintha egy szmogtól bűzlő városból kikerültem volna az üde természetbe. Ahol a dolgok, emberek, eszmék és ideák határozott kontúrjait még nem homályosította el az etikát sutba vágó, mindent relativizáló szabados szócséplés. Ahol nem volt szégyen nőnek, hölgynek lenni, és ahol a férfias viselkedés gesztusait nem a fitnesztermek izzadtságszaga határozta meg.

A krimit szokás kicsit lenézni az elefántcsonttoronyból. Mi az, ami a krimiben, íróként az ön számára érdekes?
Való igaz, hogy az akadémiai olvasat hajlamos hierarchiába állítani a különböző zsánereket, ami botor dolog. Tény, hogy a zsáner-irodalom (krimi, sci-fi) 80%-a nem értékelhető irodalmi esztétikai mércékkel, de ezzel így van a "normál" irodalom is. A minőségi irodalom minőségi irodalom, ami meg nem, az nem. Zsánertől függetlenül. Eco Rózsa neve történelmi regény, történelmi krimi vagy csupán krimi? Margaret Atwood Vak bérgyilkosa mennyiben sci-fi, s amennyiben igen, levon-e bármit is a regény zsenialitásából? Én a zsánerek közötti szabad átjárásban hiszek, nem azok merev elkülönítésében. S mivel gyengém, hogy történeteimben többnyire szerepel valamilyen rejtély, a bűnügyi szál a Fábián-regényekben sem cél, hanem eszköz. Soha nem vallanám magamat krimiírónak, ahhoz túlságosan is tisztelem ezt a zsánert. Számomra kihívás volt, hogy egy századfordulós, a Monarchia hangulatát megidéző regényben fel tudom-e használni a krimi különféle eszközeit anélkül, hogy a történet veszítene valamit szociológiai, történelmi hátterének hitelességéből.


Fotó: Gurmai Beáta Milyen lehetőségek vannak egy történelmi krimiben?
A jó történelmi regény nem csupán szórakoztat, hanem tanít is. Ismereteket, tudást ad át. Még akkor is, ha nem ez az elsődleges szándéka. A krimi ebben az esetben mellékszereplő, izgalmassá teszi a művet, kíváncsivá az olvasót. Másrészt lehetőséget ad arra, hogy a bűnt, az emberi gyarlóságot egy másik kor emberének a perspektívájából is megvilágíthassuk. Innen pedig már egy lépés a szociográfia, a társadalomrajz, a szociológiai kérdések boncolgatása. Egy bűntény felderítése minderre kiváló apropó. Amire persze egy regénybe ágyazott krimi-szál nélkül is lehetőség van, ugyanakkor egyetlen műnek sem válik a kárára, ha megfűszerezik némi izgalommal, borzongással.

Milyen karakter Fábián Marcell? Van előképe? Készül a következő rész?
Számos interjúban említettem, hogy a századfordulós Zomborban játszódó regény legtöbb alakja a Bácska című helyi újság oldalairól, híreiből, cikkeiből lett kölcsönözve, ezért sokan kérdezték tőlem, hogy a valóságban is létezett-e Fábián Marcell? Jelentem, nem, őt én találtam ki. Még fikciós előképet is nehéz keresni hozzá, az övét megelőző korszakban talán egyedül Sherlock Holmes bukkan fel a krimi irodalomban, ám karakterében Fábián Marcell egészen más figura. Nem zseni, mint Holmes, nincsenek sajátos allűrjei, mint későbbi kollégájának, Poirot-nak. Mondhatni, hétköznapi figura, átlagos tulajdonságokkal. Sem kiemelkedő testi ereje, sem végzetes jobbegyenesei nincsenek. Még a műveltségével sem dicsekedhet, nem rajong a könyvekért, ez inkább irodalomkedvelő feleségére jellemző. Járja a várost, emberekkel találkozik, kérdéseket tesz föl, lát, hall, s általa mi magunk is bejárjuk a Monarchia peremvárosának utcáit, bekukkantunk a polgári, paraszti házak otthonába. Nem jár egy lépéssel előttünk, mint a legtöbb mesterdetektív, annyit tudunk, amennyit ő, s amikor őt váratlanul érik a felismerések, mi is osztozunk bennük. Ő a mi szemünk és fülünk a századforduló Zomborában. És igen, készül a harmadik Fábián-kötet, ami számomra legalább akkora kihívás, mint a második volt, hiszen korábban soha nem írtam folytatásos regényt. Még birkózunk, szöveg meg én, meglátjuk, melyikőnk kerül ki győztesként.

A künde című regény érdekes kísérlet a történelmi regény megújítására. Mi az érdekes ma a X. századi magyar történelemből?
A legtöbb író életében eljön a pillanat, amikor úgy érzi, itt az idő egy "nagy" regény megírására. A "nagy"-ot itt most mindenekelőtt terjedelmében értem, számomra ez a pillanat a második regényemet követően érkezett el. Elmondani egy hosszú történetet, ráérősen, nem sietve, kényelmesen szőni időt és teret, emberi sorsokat. Mindenképpen történelmi regényben gondolkodtam, a kérdés csupán az volt, mikor játszódjon? Megfordult a fejemben a hódoltság kora, azonban akkoriban jelent meg Szilágyi István Hollóidő című remek regénye a török időkről, éppen akkor még egyet minek…? A szegedi Somogyi Könyvtárban böngésztem a történelmi tárgyú kötetek között, téma/kor után kutatva, amikor is a kezembe került egy gyűjteményes kiadás a nyugati szerzetesek krónikabejegyzéseiről, amiket a korabeli honfoglaló magyarokról írtak. Köztük is az egyik, egy 904-es feljegyzés elsőre megragadott: Ungares in dolo ad Convivium a Baugauriis vocati, Chusdal dux eorum suique sequaces occisi sunt. Vagyis: a bajorok cselből lakomára hívták a magyarokat, s vezérüket, Chusdalt (azaz Kurszánt) és kíséretét orvul meggyilkolták. Ez már felhívás volt egy keringőre. A kettős fejedelemség egyik tagját, Kurszánt, a bajorok meggyilkolják, ezzel Árpád megszabadul riválisától, és onnantól egyedül uralkodhat a népén. Egy egész regény lehetősége benne rejtőzött egyetlen latin mondatban. De nem csupán emiatt választottam a regényidőnek a honfoglás korát: a hézagos történelmi ismereteink tág teret engedtek az írói fantáziának. Amennyit a korabeli honfoglaló őseinkről tudunk, beleértve a politikai környezetet, annyi éppen elég volt ahhoz, hogy a történet hitelességét szavatolja, közben a tudás-szigetek között hatalmas üres, hézagos területetek tátongtak, amikkel szabadon rendelkezhettem. Ugyanakkor a hármas narráció megháromszorozta a perspektívát, három különböző szemszögből ismerhetjük meg a történetet. Ám a lényeg, a konklúzió ugyanaz marad: a magyarság a X. században sem volt kevésbé megosztott, mint ma, vagy a miénket megelőző századokban. S az egyszeri halandó akkor is ki volt szolgáltatva a hatalmasok kénye kedvének, ahogy azt a regény főhőse, Stephanus (aki a pápa titkos követeként indult a pogány magyarok földjére) sorsa példázza: a gyökértelenségből jutott el a számkivetettségig. Sem a Nyugat, sem a Kelet nem fogadta be. Afféle komp-ember lett, előhírnöke országa későbbi sorsának, a komp-Magyarországnak.