– Változóban van a magyar irodalom Erdély-képe. Hogyan járult hozzá a Látó ehhez a változáshoz?
– Nehéz ezt pontosan meghatározni. Az biztos, hogy a Látó mindig igyekezett egy szabad, nagyvonalú, görcseitől eloldódott Erdélyt felmutatni, már amennyire tehette, hiszen nem tudott, nem is akart cenzúrázni senkit. De ha olyan számokra gondolunk, mint amilyen az, amely a „hogyan írjuk meg a romániai magyar irodalom történetét?” kérdés köré csoportosul (1998/10), akkor láthatjuk, hogy itt kérdéseket tesznek fel egy megrögzött definíciónak, mely a szenvedő kisebbség felől szemlélte a világot. Ugyanezzel az elforgatással próbálkoztak a város-számok is, a Berlin, Bécs, Bukarest, Velence, Kolozsvár köré rendezettek, vagy a Bizantinizmus és ortodoxia tematikájú (1992/5). Azt se feledjük, hogy a Látó Szépirodalmi Folyóirat szerzői és estjeinek meghívottjai a magyar irodalom legjobbjaiból kerülnek ki, így egy „exportképes” Erdély-képről beszélünk. A honlapunknak és a járvány óta a latoblog.blog.hu-nak köszönhetően mindenütt rákattinthatnak a szövegekre, és az évente megrendezett táborunkra (idén volt a negyedik) is sokfelől jöttek Szegedtől Isztambulig és Krakkótól Helsinkiig.
A példákat lehetne szaporítani, de az attitűd a legfontosabb: piszkálni, nyugtalanítani a hagyományt, gyakran nem is viszonyulni hozzá, csak úgy, mint aki tudja, hogy ha nem repül, akkor a földön találja magát.

– Ön az esszérovat vezetője, miről ismerszik meg a jó esszé? Milyen tulajdonságokat keres egy szövegben?
– Azt gondolom, az esszé műveltség, intelligencia és szabadság keveréke. Ezért aztán nagyon szeretem az írók esszéit, és sokkal kevésbé a túladatolt, szigorú vagy görcsös szövegeket, ezek ugyanis szerintem egyszerűen nem esszék. Hogy két példát mondjak a „világesszéből”, Márton László Balassa-nekrológját vagy Mark Twain Cooper-pamfletjét nagy kedvvel olvasom újra.
Szerkesztőként igyekszem nem kizárólagos lenni: belátom, hogy a világot sajnos nem az én ízlésem irányítja. Mindenesetre büszke vagyok, mert úgy tűnik, néhány fiatal embert sikerült az esszé felé téríteni, és egyben a Látó szerzőjévé tenni – hadd említsem meg Finta Klára Enikőt és Imre Esztert.

– Mit látott meg Bánffy Miklós irodalmi portréiban? Mivel tűnnek ki ezek az írások?
– A tisztánlátásukkal. A magas tekintet olykor tűnhet arrogánsnak, de mindig pontos és – mint a kötetem címében is szerepel – kíméletlen. Nemcsak az emlékiratokban, hanem a regényekben és a novellákban is érezzük Bánffy röntgenszemét. Szép kis antológiát lehetne összeállítani ezekből a részletekből.

– Napjaink egyik legfontosabb kérdése, hogy hogyan lehet a gyerekeket minőségi olvasóvá nevelni. Számos gyerekeknek szóló mű alkotójaként mit gondol a gyerekirodalom lehetőségeiről?
– A lányom, aki ma már 21 éves, nagy élvezettel hallgatta a Mazsolát, a Frakkokat – igaz, röfögtem, ugattam, nyávogtam, tettem, amire szükség volt. Ha óvodába mentem, megöleltek a gyerekek, ha meseregényem könyveit (Tamara és a vidámság mellénye, Tamara és a tavirózsák zenéje) mutattam be a második feleségemmel, Eperjesi Noémi képzőművésszel, a kötetek illusztrátorával, akkor élvezték.
Három dolgot emelnék ki. Egyrészt az erdélyi magyar közeg még mindig erősen Kányádi- és Kaláka-függő, ritmusos-rímes verseket elváró társadalom. Másrészt, és ez bizonyára világjelenség, gyerekek és felnőttek esetében egyaránt sokkal nagyobb egy esemény hatásfoka, ha show-jellege van, zenélnek-filmeznek is, vagy egy színész improvizál az író mellett. Harmadrészt, ez pedig az oktatásra vonatkozik, eltűnt a közös műveltségélmény. Ágota tanárnője dicsérte a Mamót, Máté Angi könyvét, erre a lányom hazajött, megkérdezte, megvan-e nekünk, én odaadtam, ő pedig elolvasta. De a diákjaimon is tapasztalom, hogy az, amit mi még éltünk, hogy tehát a műveltség valami Homérosszal kezdődő és a maiakig tartó folyamat, az már nincsen, és így mind nehezebb beszélgetni.

– Egyre több szépirodalmi mű, köztük a saját versei, vagy éppen a Szófán megjelenő folyóiratok szövegei, olvashatók digitálisan is. Milyen jövője van az irodalomnak a digitális térben?
– Azt hiszem, szép jövője, bár látom a kelepcéit is: sokan úgy olvasnak el egy-egy verset, mint egy nyilatkozatot, amelynek adott igazságtartalma van. De sok versemet megosztják, ismeretlenek követnek és/vagy jelölnek be, és úgy tűnik, még mindig szükség van arra, amit versnek nevezünk. Az ember a pénz világában él, de szomjazik.

– Budapesten kevesen ismerik alaposan a kortárs román irodalmat. Erdélyi magyar értelmiségiként közeli kapcsolatban van a román irodalommal. Milyen most a kommunikáció a két fél között? Mennyire tudnak odafigyelni egymásra? Műfordítóként milyen feladatokat tart érdekesnek a saját maga számára?
– Az, hogy valaki erdélyi magyar értelmiségi, nem jelenti feltétlenül azt, hogy kapcsolatban van a román irodalommal; másfelől olyant is ismerek, aki fordít ugyan románból, de folyamatosan trianonozik és borong – a kapcsolat megléte sem egyértelműen pozitív.
Az „egymás” terét viszonylag kevesen dinamizálják, gyakorlatilag párhuzamos társadalmakban élünk, mindkét részről kevés az olyan, akinek nemcsak kulturális kapcsolatai vannak, hanem mondjuk vacsorázni is összejár egy magyar/román családdal. A színház, a kiállítóterem és a filmfesztivál viszont szép közös sáv, ahol együtt mozog a magyar-román értelmiség.
Életem nagy részét Kolozsváron, egy szűk évet Zilahon éltem, öt éve pedig Marosvásárhelyre költöztem. Azt tapasztaltam, hogy az első két városban, ahol hosszú ideje, mintegy ötven éve több román él, mint magyar, a lakosság minden kétoldali előítélet ellenére kevésbé görcsös, míg az utóbbiban, ahol az arány a kilencvenes évek második felében változott, sokkal inkább, egy más nemzetiségű barátot nem fogadnak túl nagy megértéssel.
Annak ellenére, hogy sokat fordítottam és nyilván fogok is még, egyre érdekesebbnek tartom a közvetítés tereit, amikor románul jól tudó magyarként beilleszkedem valamely román projektbe. Úgy látom, ez még mindig meglepetést, olykor egyenesen megdöbbenést okoz sokaknak.

– Elárulja, hogy miért használ álnevet a Facebookon, és mért pont ezt a nevet használja?
– A FB indulásakor nem jöttem rá elég hamar, hogy itt eredeti néven lehet szerepelni, aztán így maradt, még élvezem is, mert különbséget tudok tenni az „önmagaim” között. Kedvenc íróm Dosztojevszkij, és az ő hősei közül Ivan Karamazov, aki értelmes, szorongó, kíméletlen és talán elsősorban: azt hiszi, hogy sokkal többet elbír, mint amennyit valójában.