Részlet az adás szövegéből
A Kazohinia a magyar irodalom egyik különös terméke, mintha nem gyökerezne a magyar irodalomban, kis túlzással nincsenek előzményei, és nem épült be a későbbi korok magyar irodalmába, nincs folytatása, nem teremtett hagyományt. Olyan érzése van az embernek, mintha nem is magyar nyelven írták volna – nem is teljesen alaptalanul, erről még lesz szó. A szerző életéről, életrajzáról szándékosan nem beszélek, akit érdekel a téma, az keressen rá, meg fogja találni a megfelelő adatokat. A szerző életrajzából én itt most annyit tartok fontosnak megjegyezni, hogy a szerző álnéven írta meg a könyvét, és publicisztikai írásait másik álnéven jegyezte. Ami talán arra utal, hogy a szerző szeretne világos választóvonalat húzni irodalmi és irodalmon kívüli tevékenysége közé. A szerzőnek bár több irodalmi alkotása van, kétségkívül a főműve a Kazohinia, amelyet az irodalmi elit soha nem akart befogadni, ugyanakkor most már majdnem száz éves horizonton, 1935-ben, ill. 1936-ban íródott a regény, azt állíthatjuk, hogy nemzedékről nemzedékre mindig volt egy jelentős kultusza, mindig voltak olyan olvasók, akik egyfajta kultuszt teremtettek a regény körül.
Most az Önképzőkörön azért beszélek erről a könyvről, mert szeretném kinyitni a közönséget, szeretnék azokhoz az emberekhez is szólni, akiknek nem szakmájuk az irodalom, de olvasók, még ha olyan könyveket is olvasnak részben, amelyek a szépirodalom perifériájára esnek. Mitől annyira egyedülálló ez a regény a magyar irodalomban? A honi irodalmi körökben ritkán szokás komoly esztétikai értékkel bíró műnek tekinteni humorra épülő alkotásokat, sci-fiket vagy utópiákat. Esetleg olyan művek lehetnek sikeresek még, amelyek – mondjuk – csak szatírák, de azért ez nálunk már eleve hendikepes indulás. A legnagyobbaknak, például Örkény Istvánnak, sikerülhet legyőzniük a merev elutasítást. A Kazohinia több ilyen félig megtűrt regényelemből van összegyúrva, egyszerre szatíra, tézisregény, utópia, disztópia, sci-fi, államregény – és még lehetne mindenféle műfaji címkéket ragasztgatni rá. Ezek a műfajok külön-külön – még ha csenevész formában is – de előfordultak a magyar irodalomban Szathmári előtt és után is, így együtt, komplexen azonban ez a magyar prózában egy teljesen új hang volt. Ez az újfajta hangütés nagyon nehezen befogadhatóvá teszi a regényt egyfelől. Másfelől viszont rendkívül olvasmányossá is teszi, mert folyamatosan kacagtató olvasni, minden mondatával szórakoztató. Talán ezért van az, hogy a szakma egy része lenézi, a nagyközönség egy része pedig imádja. Milyen olvasni akkor végül is ezt a regényt? Végletekig kiélezett abszurdabbnál is abszurdabb helyzetek és a párbeszédek, különös eszmék jellemzik a regényt, ezek mindig magukkal ragadják az embert, mindig szórakoztatóak, mindig oda lehet rájuk figyelni, és a történeteket húsz-harminc év távlatából sem felejti el az ember, annyira emlékezetesek. De minden ilyen szórakoztatóelem mögött fontos gondolat van, az emberi létről, az emberségről boldogságról vagy halálról. Ez a megfogalmazásmód soha nem didaktikus, de mindig elgondolkodtató. És éppen ez a szatíra lényege, nevetésre késztet, de egyúttal el is gondolkodtat. Kész életfilozófia. A regény rideg fogadtatásának oka lehet az is, hogy magyar szövegekben ritkán olvashatunk ennyit filozófiáról, tudományról, mint a Kazohiniában. Ráadásul a szerzőről tudnivaló, hogy mérnök, egy olyasfajta nem humánértelmiségi nézőpont árad a regényből, ami egyszerűen szintén szokatlan. Szokatlan a sok matematikai, biológiai és más nem humán tudományokból vett érvelés és gondolatmenet. Ráadásul mindez egy sci-fi díszletei között, jövő és gépek. Itt kell megjegyezni, hogy Szathmári jövőre vonatkozó jóslatai közül, már ami a technikai fejlődést és a gépesítést illeti, több igaznak is bizonyult. A Kazohinia ajánlása Karinthy Frigyesnek szól, nyilvánvalóan azért, mert Szathmári a hősét Gullivernek nevezi, Swift regényének első teljes nyelvű változatát pedig Karinthy Frigyes fordította le magyarra. Neki egyébként annyira megtetszett Gulliver története, hogy több fejezetet írt regényhez egyfajta folytatásként. Swift Gulliverje a magyar irodalomban inkább elsatnyított gyerekváltozatokban ismeretes. Talán egy kicsit ez is magyarázza, hogy egy más környezetbe átültetett Gulliver-történet, miért nem lehetett nálunk igazán népszerű. Szerintem egyébként az angol felvilágosodás egy másik szerzőjét és regényét lehetne közvetlen mintaként említeni, bár Laurence Sterne Tristram Shandyjére nem utal Szathmári közvetlenül, mint Gulliverre a főhős nevével. A Kazohinia szatirikus és ironikus stílusa, a rögeszmék bemutatása és a regény hangvétele ugyanakkor engem inkább Sterne-re emlékeztet a maga komplexitásával és sokféle utalási rendszerével, amelyhez képest Swift Gulliverje jóval egyértelműbb és egyszerűbb olvasmány. Szathmári maga különben Huxley új világát emlegeti, de a Kazohinia korábban íródott, mint a Szép új világ (legalábbis a szerző saját állítas szerint).
Mohácsi Árpád
