Almeida Faria neve a portugál irodalom egyik legizgalmasabb életművéhez kötődik. Már tizenkilenc évesen, a Rumor Branco című regényével feltűnést keltett, majd három évvel később megjelent a Passió (A Paixão, 1965), amely a későbbi négykötetes ciklus nyitódarabjaként a portugál társadalom és identitás gyökeres átalakulásának témáját bontja ki. A regény most először olvasható magyarul, ami jó alkalom arra, hogy újra ránézzünk a portugál irodalom és a magyar olvasók kapcsolatára. Erről beszélgettünk Urbán Bálinttal, a portugál irodalom kutatójával, fordítójával.
Az utóbbi években mintha egyre élénkebb lenne a magyar olvasók érdeklődése a portugál irodalom iránt. Te hogyan látod ezt a tendenciát? Mi állhat a háttérben – kulturális rokonság, hasonló történelmi tapasztalatok, vagy éppen a különbözőség, vagy egyszerűen új felfedezések ideje jött el?
Abban nem vagyok egészen biztos, hogy az utóbbi években nőtt volna az érdeklődés a portugál irodalom iránt. Utoljára talán José Saramago 1998-as Nobel-díja kapcsán, majd 2010-ben bekövetkezett halálakor került a portugál irodalom a magyar világirodalmi tudat fókuszába. Az biztos, hogy a két kultúra és irodalmi hagyomány között hidat teremt az elvesztett történelmi dicsőség és a XX. században bekövetkezett territoriális összezsugorodás tapasztalata. Mindez természetesen két teljesen eltérő történelmi és politikai helyzetben játszódott le, mivel Portugália tündöklése a nagy felfedezések, a tengeri expanzió és a birodalomépítés időszakához kötődik, évszázadokon át elhúzódó „összeszűkülése” pedig az egykori gyarmatbirodalom visszavonhatatlan felbomlásával vált véglegessé 1974-ben, amikor az április 25-ei forradalom véget vetett a közel fél évszázadon keresztül fennálló Salazar-rezsimnek és lehetővé tette az afrikai gyarmatok független államként való kiemelkedését.
A híres portugál saudade érzése értelmezhető az egykori dicsőség és az elveszett XV-XVI. századi aranykor iránt érzett nosztalgiaként, melybe beíródik a hajdani tündöklés visszatérésének reménye, egy olyan jövőhorizont ígérete, melyben Portugália ismételten globális jelentőségű nemzetként újraéli majd azt, amit a felfedezések során megélt, nevezetesen, hogy a világ egyik legprogresszívebb és legdinamikusabb nemzeteként tündökölt. Almeida Faria A hódító című regénye példának okáért ezt, a hősies múlt visszaállításába vetett mitikus reményt figurázza ki. Az egykori nagyság felszívódásán való kesergés és az annak újraalkotását vizionáló remény meglátásom szerint a magyar kultúrában is meghatározó és gyakran felbukkan még a politikai közbeszédben is, bár a magyar kulturális tudat a nagy történelmi kataklizmák és kudarcélmények következében, meglátásom szerint jóval pesszimistább, mint a portugál, hiszen Portugália „hanyatlása” és félperiferikus státuszba süllyedése sokkal inkább egy hosszan elhúzódó, lassú folyamat eredménye volt, melyet bár kereteztek olyan traumatikus események, mint Brazília elvesztése vagy az afrikai terjeszkedésnek megálljt parancsoló 1890-es brit Ultimatum, mégis inkább egy hosszadalmas folyamatként jelenítődik meg, és nem egymást követő sorscsapások tragikus sorozataként.
Egy másik párhuzam a portugál és a magyar kultúra között a két ország geopolitikai pozíciójára vezethető vissza. Az Ibériai-félsziget nyugati sávjában elhelyezkedő Portugália a középkor óta az európai kultúra határa és védőbástyája. A Reconquista folyamatából megszülető portugál nemzet tudatába a kezdetektől fogva beíródott ez a protektív éthosz, melynek értelmében nemcsak védik Európa határait a kulturális, vallási és katonai fenyegetéstől, de egyenesen azon is fáradoznak, hogy a nyugati civilizáció mátrixát egyre csak bővítsék és kiterjesszék más kontinensekre, kultúrákra és episztemológiákra. Luís de Camões XVI. századi hőseposzának, a portugál történelemnek és a modernitás alapeseményeként értelmezett tengeri expanziónak emléket állító A Lusiadáknak az első énekében azt olvashatjuk ezzal kapcsolatban, hogy a portugálok „a Hitet s Birodalmat / terjesztve Afrika, Ázsia bűntelt országaira pusztítva szakadtak.” Bár a magyar kultúra esetében ez a gyarmatosítás „nagy kalandjával” érvényesett civilizáló éthosz irreleváns, az Európa védőbástyja-szerep viszont kifejezetten jellemző és az államalapítás óta átível a különböző történelmi korokon.
A két ország sajátos geopolitikai helyzetéhez kapcsolódik egy másik közös pont: a félperiferikusság kulturális tapasztalata. A wallersteini világelmélet alapstruktúráiban gondolkozva mind Portugália, mind Magyarország a nagy gazdasági és kulturális központok és a modernitás perifériáját képező területek közé szorult, jellegzetesen félperiferikus nemzet, azaz közvetlenül kapcsolódik a központhoz, de mindig fáziskésésben van, le van maradva mind kulturálisan, mind társadalmilag, mind gazdaságilag. A félperiferikus helyzetnek köszönhetően hasonló kulturális neurózisok termelődtek ki mindkét nemzet eszmetörténetében: a Nyugathoz való kényszeres felzárkózást hirdető áramlatokat sokszor a nemzet partikularitását hirdető ezoterikusan nacionalista tendenciák ellensúlyozták.
A közelmúltban több kortárs portugál regény is megjelent magyarul. Mit gondolsz, mi jellemzi ezeket a műveket, és mi az, ami különösen megszólíthatja a magyar olvasót bennük?
Az utóbbi évtizedben magyar fordításban megjelent portugál regények előszeretettel tematizálják az áprilisi forradalom utáni Portugália problémáit, a gyarmatrendszer szétesésének köszönhetően bekövetkezett komoly társadalmi változásokat, a nemzeti identitás viszonyát a kulturális emlékezethez, Portugália helyzetét Európában és a luzofón közösségen belül, valamit viszonyát a többi portugál nyelvű országhoz.
Csak hogy pár példált említsek, Bruno Vieira Amaral regényei (Ma velem leszel a paradicsomban; Az első dolgok) egy még a Salazar-rendszer alatt felépített lakótelep életét mutatják be az ezredfordulón, melynek heterogén lakóközössége az egykoriban idetelepített vidéki munkások leszármazottaiból, az afrikai országok függetlenedése miatt az anyaországba visszatérő portugálokból (os retornados), a redemokratizációs folyamat és a kapitalizmusra való váltás veszteseiből, tengődő munkanélküliekből, és a volt afrikai gyarmatokról származó bevándorlókból áll, Afonso Cruz Virágok című könyve a diktatúra legsötétebb titkaival szembesíti az olvasót, Almeida Faria A világ suttogásában újralátogatja India nyugati partját, ahol Portugália Eduardo Lourenço-t idézve megélte történelmének „nagy, szoláris pillanatát” és arra kérdez rá mi a XXI. századi portugál ember kapcsolata a keleti birodalom emlékezetéhez, David Machado Boldogságmutató című szövege pedig a 2010-es években begyűrűző komoly gazdasági válság idején játszódik és azt próbálja meg feltérképezni hogyan hatott a társadalmi tudatra a krízis és mennyiben változtatta meg Portugália viszonyát Európához.
Úgy gondolom, hogy a magyar olvasó egyfelől bizonyos témákhoz a történelmi tapasztalatok közötti hasonlóság folytán könnyen tud kapcsolódni, másfelől pedig a gyarmatrendszer emlékezetével és a poszt-imperiális/poszt-koloniális valósággal kapcsolatos tematikák pont hogy idegenségüknek köszönhetően válthatnak ki érdeklődést.
Almeida Faria korai pályaszakaszának fordulópontja a Passió. Hogyan látod, milyen új irányokat jelölt ki ez a regény az életműben? Miben különbözik a korai, kísérletező Rumor Branco világától, és miben előlegezi meg a hasonló témájú későbbi regényeket?
A Passió meglátásom szerint tulajdonképpen ugyanazt az összetett és fragmentált elbeszélőtechnikát alkalmazza, mint a Rumor Branco (Fehér zaj), melyet az író mindössze tizenkilenc évesen publikált. A Passió mindazonáltal szerkezetileg kidolgozottabb, hiszen a különböző szereplőkre fókuszáló rövid fejezetekből felépülő szöveg Joyce Ulysseséhez hasonlóan látszólag egy nap eseményeit beszéli el, mely három részre tagolódik (reggel, délután és este). A modernista narrációs stratégia következtében a szöveg azonban korántsem korlátozódik az adott nap történéseinek kronológiai rendbe szedett leírására, hiszen a szereplők tudatában rendbe elkeverednek a legkülönbözőbb időpillanatok.
Az, hogy a regény mégis egy napra fókuszál, attól válik jelentésessé, hogy ez a nap konkrétan Nagypéntek. A Passió azzal, hogy a keresztény kultúra ezen nagy jelentőségű ünnepére helyezi a cselekményt, meglátásom szerint újfent csak az Ulysseshez kapcsolódik, hiszen Joyce regénye is egy erőteljes vallási konnotációkat hordozó napon játszódik, nevezetesen áldozócsütörtökön. A húsvéti ünnepkör az Ulysseshez hasonlóan Fariánál is egyfajta történelmi allegóriaként funkcionál, hiszen a feltámadás kérdése a regényben elválaszthatatlan attól a történelmi pillanattól, melyben a szöveg játszódik. Bár az, hogy melyik évben járunk, pontosan nincs rögzítve a szövegben, néhány viszonylag egyértelmű utalásból (mint például João Carlos részvétele a diáklázadásokban) kikövetkeztethető, hogy valamikor a hatvanas évek közepén járhatunk, azaz a salazari diktatúra legsötétebb időszakában.
Az a hatvanas évek, melyet általában a kulturális, szexuális, kisebbségi jogi, etc. felszabadulás és az ellenkultúra egyszerre forradalmi, valamint euforikus korszakaként azonosítunk Portugáliában sokkal inkább a totalitárius rendszer elnyomótechnikáinak megerősödését hozta el. A Salazar-rezsim az évtized emancipáció-orientált logikájának ellentmondva keményen fellépett az olyan, a rendszer működésmódját és hatalmi mechanizmusait megkérdőjelező áramlatok és eseményekkel szemben, mint a lisszaboni és a coimbrai egyetemen lefolyó diáklázadások és az afrikai gyarmatok függetelenedési törekvései. Az afrikai kontinensen átvonuló dekolonizációs politikáknak ellenállva Portugália ahelyett, hogy megadta volna a gyarmatoknak a régóta vágyott függetlenséget, egy többfrontos (Angola, Mozambik, Bissau-Guinea) és közel másfél évtizeden át elhúzódó, brutális gyarmati háborúval próbálta meg megtartani a gyarmatokat, melyek biztosították az expanziós korszak óta a nemzet identitását meghatározó plurikontinentális és imperiális létezés perverz fantáziáját. A regény ebben a feszültségekkel teli időszakban játszódik és többek között azt teszi nyilvánvalóvá, hogy a több évtizede fennálló önkényuralmi rendszer a legkülönbözőbb politikai Lösungok és az erődemonstrációk ellenére szétesőben van, és bármilyen egységesnek és erőteljesnek mutatja magát, belülről feltartóztathatatlanul rohad és korrodálódik.
A Passiót megelőző első regény, a Rumor Branco, melynek címe a német zeneszerző, Karlheinz Stockhausen, a tonalitás és a harmónia évezredes törvényeire alapuló hagyományos zenén túli, radikálisan új zenéjére utal (és amelynek dekonstruktív közelítésmódját át is sajátítja), hasonlóképpen a diktatúra széthullásának tapasztalatát mutatja fel. A debütálókönyv egyik első méltatója, a szintén elismert írónak számító Virgílio Ferreira szerint a Rumor Branco egy cselekmény nélküli szöveg, melyben a történet helyett sokkal inkább maga az elbeszélői hang, pontosabban szólva hangok együttese dominál. A könyv két központi figura körül forog, egyikük egy, a politikai helyzettel megalkuvó kispolgár, míg másikuk egy munkáscsalád sarja, aki nem hajlandó elfogadni a status quót és a forradalom eljövetelét sürgeti. A szöveg érdekes módon mindkét szereplőre ugyanazzal a névvel hivatkozik (Daniel João), ami egy olyan olvasatot is lehetővé tesz, melynek értelmében tulajdonképpen egy és ugyanazon emberről van szó, életének és gondolkodásának két különböző fázisában.
A Passió megtartja a Rumor Branco modernista struktúráját. Az elbeszélés ugyanolyan fragmentált, a nyelvezet ugyanolyan lírai és hisztérikus, ugyanúgy nem használ nagybetűket, viszont ahogy arra korábban már utaltam szerkezetileg jóval kidolgozottabb és több szereplőt is mozgat, hiszen nemcsak két (vagy egy?) figurára fókuszál, hanem egy egész családot (és néhány hozzájuk kapcsolódó karaktert) helyez a történet nélküli történet középpontjába, mely egy alentejo-i nagybirtokon játszódik. A térnek kiemelt jelentősége van a szövegben, hiszen Alentejo Portugália azon tájegysége, melyben egészen az 1970-es évekig szinte háborítatlanul működött a feudalizmusban gyökerező nagybirtokrendszer (latifúndios). A szövegben ábrázolt udvarház ennek a feudális és provinciális Portugáliának a jelölője, melyben összesűrűsödik a vidék minden problémája, a szárazságtól és a hőségtől kezdve, az embertelen munkakörülményeken át, a birtokoscsaládok informális dominanciájáig.
A regényben alapvetően egy kettős feszültség osztja meg a birtokon élőket. Egyfelől ott van a társadalmi feszültség, ami a cselédek, szolgálók és munkások (Piedade, Estela, Moisés) valamint a nagybirtokos család közötti viszonyulásban csapódik le, másfelől pedig kirajzolódik egy erőteljes generációs szembenállás a családon belül, mely szembehelyezi a régi rendszert, az elnyomást és a lassan tarthatatlanná váló hagyományokat képviselő apát (Francisco), a gyerekekkel (João Carlos, André, Arminda, Jó, Tiago), akik nem akarnak beilleszkedni a fennálló rendbe és egy új, szabad Portugáliát vizionálnak. Ahogy a Rumor Branco, a Passió is a forradalom irányába mutat, mely a regényben bár nem következik be, a birtokot érintő tűzeset, melyet nagy erőfeszítések árán sikerül csak megfékezni, azonban egyértelműen arra utal, hogy a mindenre kiterjedő átalakulás elkerülhetetlenül közelít. Faria ezen korai könyvei így megelőlegezték az 1974. április 25-én bekövetkezett Szekfűs Forradalmat, mely véget vetett a közel öt évtizeden át fennálló totalitárius rendszernek, megnyitotta az utat a társadalom, a gazdaság és a kultúra radikális átalakulásához és lehetővé tette az afrikai államok függetlenedését.
