Bánki Éva (1966, Nagykanizsa--).
Író, irodalomtörténész vagyok. Kreatív írást és világirodalmat tanítok a Károli Bölcsészkarán. Könyveim: Esőváros (2004, Magvető), Aranyhímzés (2005, Magvető), Magyar Dekameron (2007, Magvető), A bűn nyelvét megtanulni, tanulmányok (2014, Napkút), Fordított idő (2015, Jelenkor), Elsodort idő (2017, Jelenkor), Összetört idő (2019, Jelenkor), a Telihold Velencében (2020, Jelenkor) c. esszékötetem Szépíró-díjas lett. Verseim Át (2022, Napút) címmel jelentek meg. A Petőfi-vírus című ifjúsági regényem megjelenés előtt áll. Térey-ösztöndíjas vagyok, jelenleg Budapesten élek.
Markó Béla
1951. szeptember 8-án születtem Erdélyben, Kézdivásárhelyen. Magyar-francia szakot végeztem 1974-ben Kolozsváron, utána Marosszentannán tanítottam két évet, majd a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője voltam. 1989-ben, a diktatúra bukásakor címet változtattunk, és a megújult folyóirat, a Látó főszerkesztője lettem egészen 2004-ig. Közben magam is részese voltam a rendszerváltásnak, egyik alapítója a magyar érdekvédelmi szövetségnek, 1990-től hosszú ideig szenátor a bukaresti parlamentben, 1993 és 2011 között a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, két alkalommal a román kormány miniszterelnök-helyettese. Most már több mint egy évtizede ismét az irodalomnak élek, ahogy mondani szokás.
1974-ben jelent meg első verseskönyvem, azóta számos verseskötetem, több esszé-, irodalomkritika- vagy publicisztika-gyűjteményem látott napvilágot. Több kötetnyi gyermekversem és egy mesekönyvem is megjelent. Tankönyvet is írtam a nyolcvanas években (Magyar irodalom a huszadik században), néhány évig abból tanítottak a romániai iskolákban, aztán betiltották.
Legutóbbi verseskötetem: A haza milyen? Kalligram Kiadó, Budapest, 2021
Verseskönyveim jelentek meg román, francia és angol fordításban.
Díjaimmal szívesen dicsekednék, de nem illik.
Marosvásárhelyen élek.
Hacsek Zsófia
Nagyon sokféle bemutatkozást írtam már, csak a Szófára rögtön kettőt is. Először az impresszumhoz, lévén az oldal egyik szerkesztője és szerzője vagyok, aztán a Remény és önbizalom - külföldön élek pályázathoz, amelyben zsűritagként vettem részt. Utóbbiban, talán érthető módon, a külföldi magyar identitásomat emeltem ki a szövegben. De van, amikor a külföld kevésbé lényeges, és kifejezetten a magyarságomról, a nyelvünkhöz és irodalmunkhoz fűződő kapcsolatomról írok. Máskor meg idegen nyelven mutatkozom be mint kutatási asszisztens, PhD-hallgató, antropológus, és akik a munkám miatt kerülnek velem kapcsolatba, általában nem tudják (vagy tudják, de számukra nem fontos), hogy mindeközben az anyanyelvemen milyen rengeteget írok. Sőt, olyan helyzet is adódik, hogy a kóruséneklés miatt kerülök kapcsolatba valakivel, vagy mert együtt járunk zumbára, kvízjátékra, művészeti csoportba, esetleg együtt gyerekszínészkedtünk valaha... én meg azon kapom magam, hogy egy szót se szólok se az írásról, se a munkámról, mert itt és most nem ez a fontos. Ahogy mindenki más, én is cserélgetem az "arcaimat", mindig azt teszem fel, amelyik éppen kell. Vajon ettől "álarcok" lesznek, amelyek alatt ott lapul egy senki által nem látott igazi? Vagy mindegyik arc az enyém, és felváltva igaziak? Vagy egyszerre? Nekem egy kicsit erről is szól a farsangi időszak, és ez a farsangi pályaműveket váró pályázat is.
