M. A.: Nagyon érzékletesen fogalmazol meg testi állapotokat, másnaposságot, betegséghez fűződő tüneteket, és a fizikai vágyhoz, szexualitáshoz kapcsolódó dolgokat. Ahogy halad a történet, és kibontakozik, hogy Olga is íráson töri a fejét, ahogy kiderül, hogy a nagyanyja talán (?) álnéven Tiffany-regényt írt, az emberben átértelmeződik az egész. Olyan érzetünk támad, mintha itt lenne egy könyv a könyvben, egy ponton Olga el is gondolkodik azon, vajon hogyan írna le egy jelenetet egy ilyen regényben. Jól gondolom, hogy volt ezzel ilyen szándékod? Mintha egy kicsit azt is meg szeretted volna írni, amit Olga akarna.

 

S. Gy.: Ezt más is visszajelezte nekem, de ilyen kifejezett szándékom – legalábbis ennél a kéziratnál – nem volt. Mielőtt ezt a könyvet elkezdtem volna írni, már volt egy másik kéziratom, amiben nagy szerepet kap maga az író: egyes szám harmadik személyű elbeszélések váltakoznak az író egyes szám első személyű elbeszéléseivel, amelyek részben kapcsolódnak a saját karakterei történetéhez, ott valóban van egy könyv a könyvben. Ezekből az írói részekből a regényben Olga kapott, végül ő az az író, vagy az az ember, aki megtette első lépéseit az íróvá váláshoz, talán ezért lehet ez a benyomás. Van egy önreflektív, megfigyelő karakter, Olga, aki igyekszik valamilyen módon értelmezni és formába önteni a valóságot. Hozzá képest Balázs alig-alig reflektál saját magára, ő a valóságot inkább a maga céljaihoz, saját világértelmezéséhez szeretné hajlítani.

 

 

M.A.: Érdekes, hogy Balázst ilyennek látod. Nekem valahogy az volt az érzésem, hogy menekül attól, hogy jobban végig kelljen gondolnia a saját helyzetét, a családjával való viszonyát. Néha el is gondolkodtam azon, hogy valójában mi zavarja őt: az, hogy kitúrták a családi cégből vagy az, hogy magából a családból? A bátyjával való rossz viszony zavarja vagy az anyagi veszteség?

 

S. Gy.: Igen, Balázs az anyagiakon keresztül definiálja a vele történteket, és az érzelmeket nem igazán sikerül azonosítania. Habár amikor ilyeneket írok, mondok, mindig zavar, hogy valójában a saját könyvemet értelmezem, és félek attól, hogy az eredetileg összetett(nek szánt) karakterekből két mondatban összefoglalható figurát alkotok. Jól látod amúgy, a materiális veszteségek eltakarják a nem materiális problémákat, nemcsak, hogy eltakarják, kapaszkodók, valahányszor a vágyott világ mögül kikandikál a valóság.

 

 

M. A.: Ha már valóság: érdekes, hogy mennyire sokféle valóságsíkkal operálsz. A szereplők valósága, az általuk felépített valóság, a magánéleti, a munkahelyi és ezekhez még társul a fantáziavilág. Ráadásul mintha ezeknek a világoknak nem lenne túl sok közük egymáshoz. És mintha mindenkinek lenne egy saját kijárata, valamilyen szer, de ha így nézzük, akár a szektásság is. Jól látom? Mi az, ami ezt a végtelen feszültséget létrehozza bennük?

 

S. Gy.: Jó kérdés… Az biztos, hogy a valóságunk szét tud válni ezek mentén, mit várunk a világtól, a világ (család) mit vár tőlünk, mik szeretnénk lenni benne, hogy jelenünk meg a világban, és úgy egyébként kik vagyunk mi. Ez a „kik vagyunk” kérdés a legproblémásabb, és időben nem is fixálható. A kérdésed visszavezet oda, hogy mi az oka az emberi szenvedésnek, hogy lehet véget vetni neki, és erre nincs megoldóképlet.

A szex kijárat, mondja Olga. A szex enyhíti a szenvedést, menekülőút, önkifejezési eszköz, együttlét, ha másként nem megy, visszaigazolás, a „jó nő”-ség bizonyítéka. Jó nőnek lenni is már valami. Kijáratok, és nem megoldások, ez világos.

Manszúrnak ez a kijárat a szex és a pia, Olgánál talán kibontakozik valami kis szerfüggőség is, ez a regényben nem derül ki egyértelműen. Balázs „szere” a siker. A Jehova tanújánál, ennél a mellékszereplőnél valóban a vallás. Úgy szorítja sarokba Olgát, mintha az életben olyan pofonegyszerű helyzetek lennének, amire csak egyetlen jó megoldás van, és azt Isten mondja meg. Bánk is valahol a saját fantáziavilágában él, amikor Olgával szeretne olyan polgári életet megvalósítani, vasárnapi ebédekkel és gyerekekkel, amilyen a szüleinek volt. Keressük, hogyan tudnánk élni a világban.

Nemrégen hallgattam egy interjút, mindegy, kivel, ismert orvosról van szó. Előadta az életét, sikerekkel, erős elhatározásokkal, szorgalommal, alkotó kedvvel. Egészségesen él, sokat mozog, nem iszik alkoholt. Az interjú egy pontján azt mondta, hogy aki lelki válságban van, az nem fut eleget. Vagy valami hasonlót. Azt hittem, leolvad az arcom. Hogy vajon ezt komolyan gondolja? Nem lenne rossz, ha valóban csak az elhatározásaink függvényei lennénk, nem? Azok vagyunk? Ha valakinek ilyen képe van a világról, az emberekről, ott mit találnánk legbelül? És miért? Na ezek a kérdések érdekelnek.

 

 

M. A.: Az egyetlen szereplő, aki tudatosan kilép a valóságból, ami nyomasztja, azzal, hogy a függőségét kezdi kezeltetni, Manszúr. Ő ezzel együtt a jogászvilágot is otthagyja. Azt a világot, ami nagyon fontos, központi eleme a történetnek. Te jogászként dolgoztál. Ez egy olyan világ, amelybe nagyon kevés ember lát bele igazán, de mintha mindenki – mármint a szereplőid – menekülni akarna belőle. Valóban ennyire kemény szakma ez? Néha azon gondolkodtam, Balázs is otthagyná, csak azért nem teszi, mert presztízs és pénz származik belőle.

 

S. Gy.: Igen, a jogászság Balázsnak siker, pénz, amellett, hogy egyébként elég jónak is gondolja magát benne. Amíg Manszúr a haverkodó alak, addig Balázs hozzá képest az igazi jogász, aki jogászként gondolkodik, és elvégzi a terepmunkát: egy potens alak a jog világában. Az ügyvédi iroda a saját kis birodalma, szemben azzal, amit az anyja épített fel a fuvarozási céggel. Amin keresztül bizonyíthatja, hogy igazából nincs szüksége a családjára, és valami, ami minden mást eltakarhat a szeme elől. Foglalkozás, érvényesülési terep, önigazolás, bizonyítéka egy jól menő életnek. Balázsnak ebből esze ágában sincs menekülnie, de tart azért attól, hogy a Hydra üggyel túlment a határon, igaz, hogy ezt is csak megpendíti a regény, mert a Hydra ügy kapcsán szétválik Balázs és Manszúr sorsa. Manszúr kiszáll a bizniszből és talán az ügyvédkedésből is, Balázs bízik a legjobbakban. Balázs sem egy elhivatott jogász, a jogászságon kívül számára lehetne más érvényesülési terep, de ha már jogot végzett, itt akarja megvalósítani magát, nincs oka kilépni, amíg le nem buktatja magát, vagy nem talál a pénzen és a sikeren túl is célt magának.

Manszúrnál a kilépést megelőző esemény az volt, hogy magához tér a kijózanítóban, és úgy bánnak vele, mint egy darab szarral. Részben talán az is benne van a döntésében, amit Balázsnak mondott a második fejezetben. Hogy hozta a kispénzű ügyfél a megbízási díját konyharuhába csomagolva, és akkor arra gondolt, hogy inkább a cégeket kopasztja meg. Aztán ez sem sikerült. Hogy a lelkiismerete nem engedte, vagy hogy pontosan mik voltak a döntésének az összetevői, inkább csak kikövetkeztethető a regényből, ezt nem akarom itt szájba rágni. Nem gondolok egyik szereplőmre sem lezárt karakterként. Úgy van, ahogy mondod, Manszúrnak sikerül kilépni, legalábbis megpróbálja, és itt a kilépésen nemcsak, vagy lényegileg nem a jogászságot kell érteni. De végül Manszúr sorsa is nyitva marad.

Olgának a jog lehetőség arra, hogy kitörjön a szegénységből, és találjon magának egy társadalmilag elismert foglalkozást, és így helyet találjon magának a világban. Kísérlete kétes kimenetelű, tekintve Olga karakterét, és vágyát az írásra. Pedig Olga nem rossz jogász, tud teperni, nem érzékenyül el az ügyfeleken, ügyeken, akár működhetne is. Végül nem bírja el azt a terhet, amit Balázs szán neki, a jogi mindenes szerepét, de számára főleg az emberi kapcsolatok problémásak, a saját hibái, a folyton felszín alatt tartott elemi feszültség viszi tovább – egy másik jogászi állásba.

A kérdésednek arra a részére, hogy ez ennyire kemény szakma-e: igen is meg nem is. Vannak könnyebb állások, nehezebbek, az ügyvédi irodákban volt nekem a legkeményebb, teljes embert kíván. Más jogi szakmáknál ez nem feltétlenül van így. Igaz, hogy én ügyvédként cégeknek dolgoztam, nagy ügyek, nagy pénzek forogtak kockán, iszonyúan észnél kellett lenni. Jogszabályváltozásokat, jogi gyakorlatot követni, felmérni egy-egy jogi lépés kockázatait, mindent figyelembe venni, kreatívan megoldani a problémákat, ha a jog alapján nem egyértelmű, mit is kéne tenni. Ez egy hivatás. Sokan, akik jogra mentek, és később ezt felismerték, ott hagyták, elmentek könnyebb állásokba, vagy kevésbé jó jogászként megpróbálták jónak eladni magukat, nekem minden alkalommal megdöbbentő volt, hogy ez lehetséges. Van, aki ebben tehetséges. És a kevésbé elhivatottak is megtalálhatják a számításukat. A regényben úgy gondolom, hogy a szó eredeti értelmében a szereplők egyike számára sem hivatás a jogászság.

 

 

M. A.: A te személyiségedhez, az alkotási potenciálodhoz mit ad hozzá a jogászság? Talán fura megfogalmazás lenne, ha azt kérdezném, szereted-e ezt a szakmát, így inkább így: mennyire definiál téged?

 

S. Gy.: Olgának mondja azt az anyósa a regény egy pontján, hogy „nem vagy az a jogász típus”. Úgy képzeljük, hogy vannak a dörzsölt, magabiztos, megnyerő stb. emberek, a jogász, üzletember, vezető stb. alapanyagok, és vannak a többiek, akik jobb, ha választanak maguknak olyan szakmát, amiben kevésbé kell exponálniuk magukat.

Nem légből kapott elképzelés, de azért nem egészen így van. Sokkal többet számít az elhivatottság, ha van, és a képzelőerő. Ha innen nézzük, jó alapanyag voltam. Azért beszélek múlt időben, mert pár hónapja érzem először azt, hogy eljárt a jogászságom felett az idő, vagy egyszerűen csak besimulok a többi kiégett középkorú jogász közé, akik a felszínen maradásért tempóznak, de már nem jönnek izgalomba egy bírósági határozattól. Tizenvalahány évig ez határozott meg, hogy ilyen meg olyan vagyok, de legalább jó jogász.

Több interjúban szó volt erről szerintem, próbálok valami újat is mondani ezzel kapcsolatban, és akkor álljon itt egy vallomás: a középsuliban én voltam az igazi lúzer, valószínűleg sokak szemében most is az vagyok, a nő, akit érdekel az irodalom, amúgy béna, zárkózott. A szociális készségeim is csak mostanában alakulnak ki, és azok is nagyrészt gyógyszer és az életkorral járó minimális rutin hatására. Képzeld el, hogy egy ilyen ember, mint én, hirtelen sikereket ér el jogászként. Ez olyan, mint a drog, amellett, hogy őszintén érdekelt is. Jogászként a bíróság előtt nem voltam zavarban, mert nem az én személyem, az én fogyatékosságaim számítottak, csak az ügy, én pedig legfeljebb, mint jogász. Nem kellett tehát dörzsöltnek lennem ahhoz, hogy jó legyek, ugyanakkor mégiscsak újra meg újra beleütköztem a határaimba, a saját alkalmatlanságomba. Hogy egy üggyel kapcsolatban hiába van igazam, hiába képviselem jól a munkáltatóm érdekét, ha egyébként csetlek-botlok az emberek között, összeveszek a főnökömmel, a kollegámmal, és nem tudok csevegni a teakonyhában. Hogy mindent erre a lapra tettem fel, és minden részsiker ellenére számomra bizonyos ajtók zárva maradtak, a személyiségem miatt.

Utólag sem tudom eldönteni, hogy kár volt-e ennyi éven át ennyi időt, erőt beleölni ebbe. Vannak, akik elmennek egy céghez, ledolgozzák a napi nyolc órájukat, és mennek haza. De én jó akartam lenni, mindig többet akartam, és aki jó igavonó, arra a munkáltatók még több terhet raknak, szóval ennyi szövegelés után röviden a válaszom: igen, az identitásomat nagymértékben meghatározta a jogászságom. Mostanra bekövetkezett egy identitásváltás, inkább írónak tekintem magam, de amíg jogászként az, hogy jól beleástad magad egy ügybe és nem voltál tehetségtelen, hozott némi elismerést, addig íróként semmi nincs garantálva, és a személyközi viszonyok éppen olyan fontosak, és ezekben majdnem olyan inkompetens vagyok, mint régen. Az íráshoz le kell mondani arról, hogy az ember a sikereken keresztül definiálja magát. Ez persze nem sikerül, az ember összetörik, újraépíti magát, de az írás óráiban, perceiben el lehet feledkezni mindezekről. És ott van az az érzés is, hogy bárhogyan alakul, ez a legértelmesebb dolog az életemben.

 

 

M.A.: Sok szereplődről azt mondod, nem lezárt történet. Fogunk még velük találkozni? (Azaz visszatérnek-e esetleg egy következő vagy azutáni regényben?)

 

S. Gy.: A karakterek alakulása kacifántosabb, mint a karakterek élete. Balázs és Olga úgy, ahogyan ebben a regényben szerepel, nem fog visszatérni. De szokták mondani (fogalmam sincs, ki mondta először), hogy az író egész életében ugyanazt írja. Éppen csak elkezdtem írni, amikor Olga karakterének csírái már kialakultak bennem, és a szöveget, amit Olgára akartam építeni, magamban „pornóregénynek” hívtam. Ügyvédjelölt volt akkori elképzelésem szerint is, de prostituálódik, most itt nem fejtem ki, miért és hogyan. A „kidobott” első kéziratban Olga ügyvédjelölt, kezdődő pszichiátriai beteg karrierrel, vőlegénnyel, én pedig mint egyes szám első személyű elbeszélő írtam ezeket az egyes szám harmadik személyű szövegrészeket. Balázs inkább Olga szemszögéből jelent meg, kevésbé kidolgozott figura volt, és létezett egy Luna nevű karakter is. A kiadott regényemben nem egyértelmű, hogy Olga pszichiátriai eset-e, vagy csak megtört ember, és az író karakterjegyeket ő kapta meg, Balázst jobban kidolgoztam, Luna kiesett a történetből. A most készülő második regényben pedig kimondottan egy pszichiátriai beteg lesz a főszereplő és az egyes szám első személyű elbeszélő, aki félig-meddig prostituálódik, és Luna forgatja fel az életét.

 

 

M. A.: Sokszor visszatérő téma a jó, elég jó, mi a jó kérdéskör. Mivel most hirtelen nincs nálam a kötet, nem tudom elég pontosan idézni, a kötet hátuljában az ajánlásnál az szerepel: Márton Lászlónak, akitől megtanultam, hogy az elég jó az nem jó. Olgának a terpaeutája azt mondja, az elég jó már jó. Mi a kötelék a kettő között? 

 

S. Gy.: Most divat ez az „elég jó”-nak lenni szólam, így próbálják a terapeuták levenni az emberről azt a lelki terhet, hogy az életük nem olyan sikeres, ahogyan elképzelték. Vagy hogy nem kell mindig a jobb emberre, társra vágyni, nem lehet mindenből a legjobbat akarni, mert akkor örökké ezt hajtjuk, és akkor elmarad a boldogság. Elégedj meg azzal, ami van. Nem baj, ha csak „elég jó” anya vagy, mondjuk ezen mindig felbaszom magam, mert ömlenek ránk azok a cikkek, hogy mit tegyél, mit ne tegyél a gyerekkel, és hogy fogod egy életre elrontani a gyereket, ha ezt meg ezt csinálod. És a társadalomban elfoglalt helyünket, megbecsültségünket is nagy mértékben határozza meg, mit értünk el az életben. Olyan pszichológiai megközelítés is van, hogy nem feltétlenül kell megelégedni azzal, ami van. Ha nem tetszik egy munkahely, ki lehet lépni belőle. Inkább válj el, minthogy szenvedj a házasságban. Most ugyan kaka az életed, de lesz majd jobb, nem vagy boldogtalanságra ítélve. Egyik felett sem tudok pálcát törni, és persze nem vagyok pszichológus, kissé elkenve a kérdést, ezek jutnak eszembe.

Különféle boldogság-koncepciók vannak, de a lényeg, hogy boldognak kell lenni. Olgának amúgy a terapeuta jó tanácsot ad, más kérdés, hogy sejtjük, Olga személyisége ledobja, le fogja dobni ezt a koncepciót. Igyekszik persze a maga módján jobbnak látni a világot, helyzetét a világban, szeretne kibékülni azzal, ami van, kérdés, hogy ez lehetséges-e, vagy marad az, hogy akkor „rohadjon meg az összes”, én megyek tovább, keresek valamit – sokszor nem tudni, hogy mit.

A terapeuta nem ad világértelmezést, nem mondja meg, mi az élet értelme, vagy mi a páciens életének az értelme, és azt sem, hogyan kell élni. A terapeuta próbálja kibillenteni a páciensét a kétségbeesésből és a reménytelenségből, az ő aktuális állapotához igazítja a működését. Ez néha segít abban, hogy az ember – saját maga – megtalálja az élete értelmét, néha abban segít, hogy az ember jobban el tudja viselni, hogy térdig áll a szarban.

A magam részéről azt gondolom, ha az ember úgy érzi, hogy megtalálta az igazi hivatását, ha ennyire szerencsés, és ebben meg tudja ugrani a száz centit, akkor be kell céloznia a száztízet, ha az már megy, akkor a százhúszat és így tovább, és ennek köze sincs a külső sikerhez. Egyszerűen úgy gondolom, ha igazán elhivatott vagy, akkor lesz neked jó, ha arra a bizonyos hivatásra teszed fel az életed. Örülök, hogy erre emlékeztetett Márton László. És most úgy tűnik, vagyis talán nem is ez a jó szó, inkább azt mondom: úgy döntöttem, hogy az írás a hivatásom, nem pedig a jogászkodás.