Ismét érkezett egy negyedévenként megjelenő lap, és ezt is nagyon vártam már, így nem is volt kérdés, hogy ezzel indítom a novembert. Az őszi Eső ajánlója következik, bár a válogatás nem volt egyszerű, tengernyi, különféle szempontokból remek írás került bele, most néhányat mutatok meg, amelyek vagy tematikusan, vagy stilisztikai szempontból, vagy különlegességük révén magukkal ragadtak.
Tóth Krisztina költészete alapvetően nagyon közel áll a szívemhez, most pedig, azt hiszem, egy kicsit még közelebb került, a Mi legyen című verssel. A vers a szakítás után megmaradó emlékekkel, kiüresedett tárgyakkal való küzdelmet körvonalazza, a gyász és a hiábavalónak tűnő értelemkeresés mozzanataiból épülnek fel a verssorok. Megkarcolt CD-k, kifogyott, betét nélküli, funkciójukat vesztett tollak, azaz „halott tokok”, nem használt, magukat lassan a teljes enyészetnek átadó szótárak, régi fényképek, zárak nélkül maradt, útikönyvek, térképek kulcsok képei sorakoznak. Csak a lezárás és egyetlen, kérdőjel nélküli, megválaszol(hat)atlan kérdés lengi körül őket: mi legyen. Mert az üressé vált tárgyak emlékeket hordoznak, az egykori elevenség tanúi és az érzések elmúlásának szimbólumai, s mint ilyenek, afelé az ugyancsak kérdőjel nélküli, választ nem találó kérdés felé mutatnak, hogy „mi legyen az életünkkel”.
„hová tegyük hol kell tárolni őrizni félretenni mégse múljon
rajtunk hogy nem marad nyom megválni mondd miféle trükkel
lehet a testtől kiürült átlátszó tollbetéttől már lélek
ha végleg elfogyott akkor majd mi legyen az életünkkel”
A tárgyak is úgy veszítik el az érzelmeken keresztül elnyert lelküket, mint az emberek a bensőséges viszony megszűnésével a közös lelket, ami lélekkel ruházta fel a tárgyi létezőket, amelyekben már az emlékek is lassacskán kihűlnek.
Harag Anita Intim kapcsolat című prózája egy ismerősségében is idegennek, egészében lélektelennek ható közeget ábrázolni, a multinacionális cégek monoton, idegőrlő világába kalauzolja el az olvasót. Az írás egyik nagy erénye abban áll, amit már jól ismerhetnek, mondhatni megszokhattak mindazok, akik ismerik a szerző prózáit, jelesül, hogy remekül szövi bele az idegen nyelvű – jelen esetben angol – megszólalásokat a magyarul mondatok közé, holott ez korántsem magától értetődő az elbeszélői technika szempontjából. A próza másik lényegi vonása a környezet, az irodaház tárgyi világának részletes, aprólékos leírásában érhető tetten, amellyel a benső, lelki folyamatok ábrázolása is megjelenik, de már a külvilág leírása is sokat elárul a benső megélésekről, még ha szavak nélkül teszi is. A monotonitás, a napok és a teendők egyformasága hatja át az írást, illetve az irodaház személytelensége, amelyet a „beszélő” lift megszemélyesítésével igyekeznek ellensúlyozni a dolgozók – mindhiába. Ugyanakkor a munkavállalók mégsem élnek és nem is élhetnek, még az irodai közegen belül sem emberi vágyak és érzések nélkül. A főszereplőben már a próza elején vonzalmat kezd érezni a liftben vele együtt utazó nő iránt, akire „Mona Lisa”-ként gondol: „Arrébb áll, pedig van hely a liftben, Mona Lisa a hátát a tükörnek támasztja, összekulcsolja a kezét maga előtt. Becsukja a szemét, hagyja, hogy nézze. Ezt játsszák. Nézi, és Mona Lisa úgy csinál, mintha nem tudná.” Ehhez hasonló képkockákban jelenik meg újra és újra „Mona Lisa”, miközben az írás főszereplője és kollégája, akik az utóbbi időben ketten végeznek el minden feladatot a részlegükön, mindennapjai azzal telnek, hogy halogatják a felmondást, várják, hogy elérkezzen az az idő, amikor végre megkaphatják a munkájukért és kitartásukért a végkielégítést. A munkavállalók, amennyire csak lehet, a külvilág ingereit fürkészik, próbálva megőrizni emberi vonásaikat, dacolva az irodaház légkörével és mindazzal, ahogyan az épület struktúrája fizikai és szellemi mozgásterüket egyaránt beszűkíti.
Biró Zsombor Aurél Egy merevedés története című novellája egyes szám első személyű elbeszélés, amelynek egy fiatal férfi történetéből, identitáskereséséből, férfiasságért, jobban mondva, macsóságért folytatott küzdelméből indul ki. A magány és a kilátástalanság hosszú „telét” felváltja az a változás, amelyben korábban nem is hitt a főszereplő: ő maga változik meg. Bár az élete nem lesz gyökeresen más, a „férfibánat” nem változott „macsópáncéllá”, inkább egyfajta perspektívaváltást vett észre magán, azt, hogy elfordult a tökéletes nőktől, olyannyira, hogy olyasmit keresett bennük, „amitől legalább egy kicsit undorodni lehet”. Ez viszont nem a boldogság kulcsa volt számára, inkább az önmarcangolás és a megfelelési kényszer okozta szomorúság elől való kitérésként értelmezhető: „úgy éreztem magam, mintha a koszos, szanaszét szakadt tornacipőm lennék, amit csak azért nem dobtam ki, mert ahhoz előbb el kellett volna vánszorogni a plázába egy másikért”. Vagyis a beállítódásváltás az önmarcangolásban elhasználódott én lecserélésének a pótszere. A főszereplő abban bízik, hogy talán ezzel az újonnan sajátjává váló perspektívával, ha nem is új, de a korábbitól számos ponton eltérő élet vár rá, egy olyan élet, amelyben a bizonyítási vágya olykor kielégül, s beléphet a nagybetűs, idealizált férfilétbe, ha a női tekintet felfedezi benne az igazi férfiasságot.
Egy ideig úgy tűnt, siker koronázza az új életkoncepciót, amely egy középkorú, a tökéletességre törekvő, ám nem tökéletes nővel való megismerkedésben látszott kiteljesedni. Végül egy félresikerült erotikus jelenetsorban összeér kettőjük élete. Két magány, két szüntelen útkereséstől és megfelelési kényszertől terhelt élet találkozott.
Biró Zsombor Aurél itt is, akárcsak a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című regényében, különleges hangon szólaltatja meg a fiatal férfiak bánatát, szorongásait, viaskodásukat a teljesíthetetlen ideálként előttük lebegő férfiképpel. Ez az írás pedig arra is rámutat, hogy a férfiasság és a nőiesség megélése iránti vágyak is találkozhatnak, s ebből a zavaros, de emberi viszonyból érdekes lelki mintázatok rajzolódnak ki.
Bánki Éva Túl című verse a középkorú nők láthatatlanság-érzését különleges, személyes megközelítésben tematizálja. Az egyes szám első személyű lírai én olyannyira belemerült ebbe az érzésbe, hogy saját magát sem látja – ezt tanúsítja a vers felütése: „Már én sem látom magam a tükörben.”
A lírai én már nem hallja a „tenger szívdobbanását”, amelyre korábban mindenhol figyelt, a szabadság és a vágyakozás legbenső hangjai nem jutnak el hozzá, csak a sértések. Romlást sejt önmagában, valami „szörnyűséget”, ami egészen befészkelte magát, átvette az uralmat a teste fölött. Megnyugszik, amikor azt mondja az orvos: „Nem látok semmi különlegeset”. Olykor a semmi jobb, mint az, ami a felszín alatt, ismeretlenül lappang és elrejtettként mérgezi a mindennapokat. Jobb az unalom, a láthatatlanság unalmassága, mint a felszínre törő, megnyilvánuló kínok és a szenvedés.
