Azt hiszem, határozottan erénye egy színházi előadásnak, ha nem maga az előadás, hanem a darab, a dráma, a színre vitt mű indít bennünk gondolatokat róla. Ezen tűnődtem el, miután megnéztem a Győri Nemzeti Színház előadását Shakespeare klasszikusáról, a Szentivánéji álomról. Hiszen ezt a darabot már bizonyára százszor meg százszor színre vitték szerte a világon, és okkal merülhet föl a kérdés: mi újat lehet még elmondani, illetve megmutatni róla? A válasz pedig nem is lehet más: azt, ami Shakespeare művében eleve benne van, és amire mindig új revelációként csodálkozhatunk rá.

Mert hát miről is szól ez a darab? Van erre minden irodalom- és színházbarátnak kész válasza?

Ilja Bocsarnikovsz rendezése megmutatja, miről szól. Szép mondatokban megfogalmazni ezt azonban nem lehet, legfeljebb körülírni; a darabot látni kell. Amit most megkísérlek, az nem is más, mint ez a körülírás.

Ha megnyitjuk az eSzínház linkjét, és elindítjuk a felvételt, először csak zenét hallunk, és sötétséget látunk. A sötétségből szépen lassan alakok bontakoznak ki; majd felgördül a függöny, és láthatóvá válik az egész előadás fénylő háttérképe. Sötétség, fény, zene: az egész dráma három alapmotívuma már az első pár másodpercben megjelenik. Szent Iván napján az év legrövidebb éjszakáját ünnepeljük. Pogány ünnep ez, ősi, kereszténység előtti. A karácsonyhoz hasonlóan fényünnep ez is, de másmilyen, mint az: tündérek, álmok, mesék, vágyak orgiasztikus tobzódása.

Shakespeare története is jóval a kereszténység előtti időkig nyúlik vissza. Athénban járunk, ahol Theseus az úr. Theseus előtt megjelenik egy apa, aki azt szeretné, ha lánya hozzámenne egy igazán derék fiúhoz, Demetriushoz. A lány, Hermia, azonban mást szeret: Lysandert. Az apai akaratnak ellentmondani: ilyen nincs egy patriarchiális világban; a lánynak meg kell halnia.

Innen indul a bonyodalom, mely azonban három létsíkon bontakozik ki. A hétköznapi emberekén, akik szeretnek, utálnak, vágyakoznak, és megsértődnek. Ennek háttere azonban, egy másik létsíkon, az istenekén, avagy a tündérfejedelmekén, két természetfeletti lény konfliktusa, összeveszése. A viszályokat nem emberek vezérlik. És van egy harmadik létsík is, a vak véletlené, melyet a darabban leginkább Puck testesít meg, a kerékpározó bohócfigura, aki csodás szereivel mindent és mindenkit összezavar. Mintha ez lenne Shakespeare – soha ki nem mondott, soha le nem írt – filozófiája: a vak véletlen mindennél erősebb, mindennél hatalmasabb.

 

Mert aki szereti a másikat, egyik pillanatról a másikra, beleunhat. Ez történik itt is. Lysander felébred, és – Puck mesterkedései nyomán – már nem is Hermiát szereti, hanem Helénát. Demetrius felébred, és – Puck mesterkedései nyomán – már nem is Hermiát szereti, hanem Helénát. Hermia kétségbeesik, ármányt sejt; de Heléna sem boldog: azt hiszi, lóvá teszik. Aki netalán boldog lesz ebben a világban, az is boldogtalan, mert nem hiszi el, hogy boldog lehet.

Ám ahogy Puck bajt csinál, ugyanúgy csinálhat jót is; elég, ha megkeveri a szereket, és a szerelmesek egymásra találnak. És nem is hisznek már mást, mint hogy ami eddig volt, az csak egy rossz álom volt. De hát melyik az álom? Vagy minden az? Az embereknek ez a zajgó világa: csupa tánc. És csupa zene.

Bocsarnikovsz rendezéséről egy szót sem szólhatunk, ha nem mondjuk el, mennyire zenére és táncra épül. Folyamatosan szól a modern, vidám zene, és a színészek állandóan táncolnak, mozognak, szaladnak, összegabalyodnak, egymásnak esnek, és játszanak. De megjelenik ennek kontrasztja is.

A mesteremberek színdarabja, a „színház a színházban”. Az ő szavukat alig érteni, hiába hogy jól láthatóan ott van rajtuk a mikrofon. Tartásuk merev, meg sem moccannak. És folyton Theseust emlegetik. Mindegy is, mit mondanak, nem érdekel minket. Mintha ők lennének a lakájok, a mindenkori adóalanyok, a világi hatalmasságok állandó kiszolgálói, akik bár azt hiszik: igazi drámát játszanak, nem veszik észre, hogy az igazi dráma, az élet csodálatos véletlensége, ott áll a szemük előtt, épp csak ki nem veri azt.

A mesteremberek darabját elő kell adni Theseus ünnepségén, és elő is adják, ebbe is fullad bele az előadás; mindenki lefekszik, becsukja a szemét, és áhítattal issza magába a semmit. Igazi shakespeare-i tréfa és gúny. „Színház az egész világ”, hangzik el a híres mondat, de a nézők tudják, hogy ezt hogyan kell érteni: nem a színház világa maga a teljesség, hanem az egész világ olyan, mint egy színház. Mindenki eljátssza benne a maga szerepét, közben meg valahol fenn tündérkirályok nevetgélnek rajta. Mint minden irónia, ez is kétélű azonban. Mert ha az igazi színház mégiscsak az élet kiszámíthatatlan kavargása, ez nem jelenti azt, hogy ez utóbbi ne volna mégiscsak színház. Azaz: játék, szerepjáték. És akkor hát miben is tér el ez a mesteremberek vacak produktumától, ha nem csupán árnyalatokban? Szent Iván ünnepe nem az ítélkezés napja, hanem a bolondozásé.

Nem szóltam színészekről, nem vagyok szakértője ennek a témának. Nekem maximálisan tetszett a játékuk, kifejezték, amit a darab. Egyébként is inkább táncszakértő ítélhetné meg igazán, mennyire voltak jók. Mert ez a darab tánc. Élettánc és haláltánc. Megrendít tudnom, hogy Arany János fordította (halljuk is csodás rímeit), tehát minden bizonnyal nagyon szerethette. Végülis benne van az egész teremtés.

 

Készült az eSzinház és a Szófa Irodalmi Portál együttműködésében, a fesztiválról az alábbi linken tudtok tájékozódni.