Nagy örömöm, hogy az augusztusi Alföld telis-tele van remek fordításokkal. Nem volt egyszerű kiválogatni a mostani lapszemle anyagát sem, a kísérletem alább olvasható, de nagyon megéri végigolvasni a teljes lapszámot.
Dylan Thomas két verse Horváth Viktor remek fordításában jelent meg, engem a Ne menj szelíden, ha elhív az éj című költemény ragadott igazán magával. A vers a halál közeledtéről és az elmúláshoz való hozzáállásról szól. A vers egyes szám második személyben, felszólító, vagy talán inkább úgy kellene írnom: önmegszólító módon szól. A vers értelmezhető a halál elleni dacos lázadásként, de a tétlenséggel és a beletörődéssel szembeszegülő credo is lehet, állásfoglalás a mindvégig tevékeny és szenvedélyes élet mellett. Nem megy szembe a bölcsességgel, hanem inkább a rezignációtól mentes, másfajta bölcsesség tűnik itt elénk:
„Ne menj szelíden, ha elhív az éj;
tombolj, öreg, ha bevégzed a földön;
dühöngj, dühöngj, mikor kihuny a fény.
Habár a bölcs a legvégén szerény,
mert szava nem vihar, hogy mennydörögjön:
nem megy szelíden, ha hívja az éj.”
Jarina Csornohuz akiknek harcban kell meghalniuk című verse, amelyet Nagy Tamás fordított, szinte megütött. Talán azért is, mert a szomszédunkban – és a tőlünk távolabbi országokban – folyó háború és harcok a hírek útján belekúsznak a mindennapjainkba. Az igazán jó szépirodalmi alkotások pedig képesek arra, hogy a többnyire tényszerű információk a személyesség alakját öltsék, megpillantsuk a háborúk és harcok közepette szenvedő, folyamatosan az erőszakos halál árnyékában élő embereket. Jarina Csornohuz verse ilyen. A hősi halált mintegy „deheroizálja”, ám olyan módon, hogy mégis megőriz valamit a harcban életüket vesztők különlegességéből, s a hús-vér emberek fénylő szemét fürkészi, vagyis inkább a tekintetüket, mindazt, ami a fényes szemek mélyén meghúzódik, ahogy azt is, ami a beszélgetésekbe beszökő csendben rejlik. Tekintetük és hallgatásuk leleplezi a súlyos döntésüket, ami valójában nem is döntés, hanem a kényszer, a véges életen túlmutató célért küzdés elszántságának és a beletörődésnek egy különös elegye.
De beszéljenek a verssorok:
„és tudatalatti vágyukban, hogy elsőként haljanak meg, felfedik egyetlen félelmüket
jobb vaknak lenni, jobb nem lenni,
bármi más jobb,
mint átélni azoknak a halálát,
akiknek a szíve úgy tartja őket a világban,
mint egy láthatatlan ezüst brosstű,
csak elsőnek lenni
a halál futószalagján, amelyre a már halott oroszország taszított minket,
nem engedjük el egymást még a nemlétben sem,
„ne válasszon el a nemlét titeket”, igen,
minden alkalommal, amikor hibázni akarsz
e szemek fényességében,
azoknak a szemei, akik egy napon úgy döntöttek,
harcban halnak meg,
mindig fényesebbek, mint másoké”
Kenzie Allen verseit Gyukics Gábor fordította, a Csendes, mint a villám című költemény elképesztően gazdag képi világot tár elénk, identitáselemek, emlékek, titkok kavarognak a verssorokban. A lírai én életéhez tapadó „örökségek” mutatkoznak meg, kibomlik a múlt néhány részlete, amelyeket – az első versszak alapján – inkább elrejtene, eltakarna, nehogy kiderüljön, ki is ő. Ugyanakkor olykor úgy tűnik, mintha valójában ő maga sem tudná saját magáról, hogy ki ő. Elakadásokkal, sodródással teli élet pillanatképei, fojtogató és a süllyedés veszélyét magában hordó pillanatképek sorakoznak fel. A lírai én életét a szorongatottság és a sorokban detektálható elakadások mellett a világ különböző pontjaihoz és tájaihoz kötődő veszteségek kísérik és határozzák meg:
„kávéscsésze, vasteknős, az identitás
serpenyőnyi villanása, mandulaszem
figyel fehér könyvespolcok, városi
fényképek, gyümölcsösök, temetők
közül. Magányos vasalódeszka hever
régi lakhelyünk előtt az utcán,
Lisszabonban gyertyát gyújtottam minden nőnek,
akit szerettem. Állatoknak, akik már nincsenek
velünk. Állatoknak, akik már nincsenek
velünk. Oly sok vidék van, amit nem tudok gondozni, (…)”
Nem lehet minden emléket híven őrizni és ápolni, azonban a vers lezárása valamiképp mégis enged a megelőző versszakok szorongás általi szorításából, bár a levegő után kapkodásra emlékeztető sortörések itt is megmaradnak:
„amióta azok, akik a merülésben nem
pusztultak el, a felhozott földből
készítettek szigetet, amióta a sziget
földrésszé tágította magát,
kagyló, emlék, naptár és szív vagyok”
Virginia Woolf a nagy kedvenceim közé tartozik, tulajdonképpen minden műfajban. Ezúttal egy esszéje olvasható az augusztusi Alföld lapjain, Klein Mari fordításában. A Személyiségek című írás John Addington Symonds angol költő és irodalomkritikus Keats-ről írt sorait idézve kezdődik. Symonds itt Keats személyiségéről ír meglehetősen elmarasztaló módon, holott – mint Woolf írja – Keats többnyire kellemes emberként él az emberek gondolataiban és képzeletben, olyasvalakiként, akivel szívesen töltenénk az időnket. Az írók és költők személyiségét illetően kialakulhat bennünk egy kép, sok esetben az alkotásaiktól függetlenül is, azonban az kérdéses – és nemritkán problematikus is – lehet, hogy az olvasókban élő, személyiségről alkotott kép mennyiben befolyásolja az olvasmányélményeket, átkeretezheti-e az értelmezést.
Woolf azt is fürkészi, hogy vajon a görögséghez és az ő irodalmukhoz fűződő, sokszor meglehetősen kimért, alázatos és hódolatba hajló viszony vajon összefügg-e a szerzők személyiségére vonatkozó ismereteink mennyiségével és részletességével. A görögök közül Aiszkhülosz és Szapphó példáját említi, majd áttér Shakespeare-re, és az ő személyiségének megragadhatatlanságát és tünékeny voltát elemzi, hasonlóképpen kifürkészhetetlennek találja Jane Austent is. Néhány pillanat erejéig azon is eltűnődik Woolf, hogy talán az igazán nagy írók esetében szorul csak háttérbe a személyiség, ám ezt a gondolatot egyrészt Keats-re és Austenra, másrészt Charlotte Brontëra hivatkozva el is veti:
„Ez mind nagyon szép lenne, ha a tényekkel összhangba tudnánk hozni, de sajnos Keats példája, mint olyan író, akinek a személyisége hatással van ránk, nem teszi ezt lehetővé. Ezért alázatosan be kell vallanunk, hogy a szerzők iránti rokonszenvünk és ellenszenvünk a könyveikben éppoly változatos és kevéssé elszámoltatható, mint a hús-vér emberek iránt érzett rokonszenvünk. Egyesek megmutatják, mások elrejtik magukat, jelentőségüktől függetlenül. Itt van Jane Austen, egy nagyszerű író, eb ben mindannyian egyetértünk, de én személy szerint nem szívesen maradnék vele egyedül egy szobában. A mondanivaló visszatartása, a mosoly valami meg nem láthatóra, a tökéletes fegyelmezettség és udvariasság légkörének keveredése valami finom gúnnyal, ami, ha nem általában a dolgok, hanem az egyének ellen irányulna, már-már rosszindulatú lenne, rémisztővé tenné – úgy érzem –, hogy otthon marad junk vele. Másrészt Charlotte Brontët, akit oly könnyen felizgat Wellington hercegé nek említése, aki oly vehemens, irracionális és éles nyelvű, sokkal könnyebb lenne megismerni, könnyebb lenne, úgy tűnik, szeretni is. Éppen a hibái ütnek rést, amin keresztül bizalmasságra léphetünk.”
Előfordul, hogy a jelentéktelennek mondható alkotásokban ott visszhangzik a szerző jelleme és nyomot hagynak a személyiségjegyei, s az ebből követkető ellenszenv vagy rokonszenv húzóerővel bír. Vagyis úgy tűnik, a személyiség jelenlétének lehet értelmezést és megítélést átformáló hatása. Woolf töprengése egy izgalmas és megfontolásra érdemes kérdéssel zárul, amely arra vonatkozik, hogy mikor mondhatjuk, hogy „minden érzékszervünkkel” olvasunk, s ez a kérdés magában foglalja a személyiségábrázolásra adott reflexió problémáját is.
A középkori angol irodalom kedvelőinek ajánlom Péti Miklós gondolatgazdag, a recepciótörténeti szálakat is magában foglaló recenzióját a Sir Gawain és a zöld lovag új fordításáról, amelyet Vaskó Péter készített. A forma-és a rímkényszer okozta veszteségektől eltekintve, Péti Miklós méltatja az új fordítás pontosságát, hangsúlyozva azt is, hogy „a régi angol irodalom egyik jelentős, az óangol vallásos költészettől Miltonig húzódó hagyományának megkerülhetetlen darabja”-ként időszerű volt már, hogy „új (zöld) köntöst kapjon”. Ahogy Péti Miklós is kiemeli, a Sir Gawain-történet a modern fantasy egyik igen korai előfutáraként is olvasható, így a fantasy-rajongóknak különösen érdemes fellapozni ezt a kötetet.
