Húsvétkor egy olyan ember halálára és feltámadására emlékezik a kereszténység, aki a hagyomány szerint 33 évet töltött el ezen a Földgolyón. A 33 év a "krisztusi kor". A keresztény felfogás szerint ugyanakkor ebbe a látszólag "kevés" időbe belefért egy egész élet, maga az elérhető emberi teljesség.

 

Annyiból ez mindenképpen igaz, hogy a megélt időt sohasem óra és naptár szerint kell mérni. Sejtette ezt már Szent Ágoston is, de konkrétan végül Bergson fejtette ki, aki megkülönböztette a naptári időt a szubjektív időtől. Később aztán az egzisztencialista filozófia, illetve mindenekelőtt Heidegger mutatott rá, hogy az idő még annál is képlékenyebb fogalom, mint Bergson sejtette (és hogy Ágoston voltaképp többet is tudott minderről, mint Bergson). Idő csak ott van, ahol az ember valamit igazán megél. A krisztusi idő ezért is tetszik föl olyan beláthatatlanul hatalmasnak, zegzugosnak, végtelennek. De igaz ez általában minden igazán nagy ember "idejére" is. Shakespeare vagy Goethe ma éppen úgy velünk van, mint bármelyik kortársunk.

 

És mégis: van létjogosultsága a naptári időszámításnak is. Van, ami mégiscsak "hiányzik" a krisztusi életből: az öregség. Nem istentelen vagy keresztényietlen gondolat ez. Maga a Szentháromság képzete is azon alapul, hogy a háromféle istenség (azaz háromféle teljesség) elkülönülve alkot egységet. Krisztus ebben a háromságban természetesen a Fiú. Maga is így hivatkozik magára, és e felfogásnak természetesen mélyre nyúló gyökerei vannak a biblikus világképben (gondoljunk csak Izsák vagy József alakjára, akik Krisztus előképei az áldozathozatalban).

 

Pilinszky, aki intenzíven foglalkozott Jézus személyiségével, egy eszmefuttatásában archetipikus vonásokkal látja el a Fiú és az Atya alakjait. Így ír:

 

A zsenialitás úgy viszonyul az érettséghez, mint fiú az atyához. Ha Petőfi a fiú, Arany János az atya. A lángészben mindig van valami látványos, hangsúlyozottan személyes. Az atya érettsége: lemondás minden hangsúlyról, meghaladása mindennek, ami még személyes. Schiller fiú volt, Goethe atya. Mozart is fiú volt, de atya Bach. És fiú Catullus, és atya Homérosz.

 

Archetipikust írok, tudatosan használva Jung kifejezését (noha Pilinszky nem utal Jungra). Kétségtelen, kollektív tudattalanunkban föllelhetők bizonyos vonások, melyek inkább egy fiatalkorú emberre jellemzőek, és vonások, melyek egy érett, megállapodott személyiségre. Ezek pedig — bár korántsem szükségszerűen velejárói bizonyos életkoroknak — képzeteinkben életkorokhoz is kötődnek. Értelemszerű, hogy egy „atya” mindig idősebb, mint egy „fiú”.

 

 

Azon gondolkodtam el, hogy költészetünkben vajon mennyiben vannak jelen ezek a(z arche)típusok. És persze nyilvánvaló, hogy vannak szinte kézenfekvő módon bekategorizálható esetek, és vannak bonyolultabb, alig-alig meghatározható képletek. És persze — hiszen nagy hiba volna „elfeledkezni” erről — a felosztás eleve maszkulin alakokból indul ki. Női szerzőinkre meglehetősen kétes vállalkozás volna ráhúzni az „anya” és „lány” jelzőit, jóllehet az is nyilvánvaló, hogy bizonyos archetipikus működések és képzetek velük kapcsolatban is tetten érhetők. Ámde erről talán majd egy másik eszmefuttatásban. Maradjunk egyelőre a férfiaknál.

 

Régiségünkben nagyítóval kell keresnünk olyan szerzőket, akik magas kort értek meg. Mégis, míg a 40 évesen meghalt Balassi minden értelemben tipikusan „fiú”, addig a nem sokkal tovább élt Zrínyit én (nem is csak Babits emlékezetes verse miatt) egyértelműen „atyának” látom. (Mindez a felelősségvállalással függ össze. Nem önéletrajzi kódokat működtetek, hanem a szövegvilágból indulok ki: Balassi nem egy családjáért, hazájáért felelősséget vállaló figuraként szcenírozza magát legnagyszerűbb verseiben. És akkor még finom voltam.)

 

Vegyünk más példákat! Csokonai: egyértelműen fiú! (Kell ehhez magyarázat?) Berzsenyi? Atya! Miért? Mert csak egy Atya boronghat vidéki birtokán „cselédeit nyugodni eresztve” a haza és önmaga sorsa fölött. Petőfit és Aranyt Pilinszky már világosan elhelyezte, nincs okom vitatkozni vele. És Vörösmarty? Ő már kevésbé tiszta képlet. Szertelensége alapján talán fiúnak éreznénk, de nemes pátosza, nagy ívű gesztusai, komolysága mégis inkább az atyai felé billenti költészetét. Vajda János? Persze, atya. Így is tekintettek rá a nyugatosok. Még ha nem is egy igazán tipikus apa, inkább egy kitaszított, magányos, remeteként élő, zord és félelmetes atya. Reviczky, Komjáthy: nem kérdés. Fiúk.

 

 

No és a nyugatosok? Ady nyilvánvalóan fiú. Babits nyilvánvalóan atya. (Hiába hogy felelősségvállalásra szólító gesztusaiba mindig bele van bújtatva egy bohóc tréfálkozó kedve.) És Kosztolányi? „Testvérünk voltál, és lettél apánk” – írja róla József Attila. És valóban, Kosztolányi a húszas évektől tudatosan maszkírozta magát sztoikus bölccsé. Ám személyisége mindig kettős maradt, és ezt jól jelzi az Esti Kornél-féle tudathasadás.

 

József Attila éppoly kevéssé kérdés, mint Csokonai, Petőfi vagy Ady. Persze ezeknek a költőknek mind voltak közös felelősségre hívó gesztusai, sőt egészen nagyszerű versek teremtek ebből a felelősségérzetből, ám — miként Pilinszky írja — ezek mindig hangsúlyosan személyes gesztusok is egyben.

 

Szabó Lőrinc lírája ezzel szemben szinte mindig „objektív”, vagy legalábbis relativizáló, személyes viszonyulásait (legalábbis korai költészete kivételével) mindig idézőjelbe tevő, „atyai” költészet, egy „atyai személyiség” költészete.

 

De mit mondjunk Weöresről? Ő talán a legkülönösebb képlet. Az első, ami eszünkbe jut róla, az az, hogy ő egy nagy gyerek, jóformán csecsemő. Ám e nagy szerepjátszó képes rá, hogy olykor kifejezetten bölcs öregként, sőt időről időre (bár valóban ritkán) valódi fiúként jelenjen meg. Azért mégis inkább atya ő is. Keleti bölcs, személytelen nagymester.

 

Nem is folytatom ezt a játékot, bár sokáig lehetne. Egy kérdés merül föl bennem: csak költőkről szóltam, de mi a helyzet az írókkal? Ők mindig szükségképpen atyák, mert az epikához szükségképpen széles látókör, mérlegelő szemlélet, rendkívüli empátia, bölcsesség kell? Nem gondolom. Kétségtelen, a prózaírók sokkal hajlamosabbak rá, hogy az atyák attribútumait vegyék föl, de mégis: például Kertész Imrét még aggastyánként írt műveiben is inkább fiúnak érzem, mint ahogy — meglepő módon — Németh Lászlót vagy Ottlik Gézát is. Miért? Mert ők mintha mindig arról írnának, hogy föl kell nőni, meg kell érni erre a (mit szépítsük: rettenetes) világra, és szemszögük e megérés előtti, a nekivágás előtti: rácsodálkozó, kérdező, megdöbbenő.

 

Aztán persze lehet, hogy zagyvaság ez az egész. Hiszen mindannyiunkban kibogozhatatlan módon össze van keveredve egy gyermek, egy felnőtt és egy aggastyán létszemlélete, és az irodalmi művekben is mindig éppen arra rezonálunk, ami bennünk is — valamilyen nehezen megmagyarázható esetlegesség folytán — épp a leginkább hangsúlyos. Ámde játszani már csak szabad? Vagy akkor most én is ezért archetipikus fiúvá váltam erre a húsvéti délutánra?