Mielőtt kirobbant volna Ukrajnában a háború, hogy minden más téma elől elvonja figyelmünket, a magyar irodalmi életet egy kisebb háborúcska, de ne is nevezzük így: egy kisebb vita tartotta lázban. Háy János, a nagyszerű magyar író, legújabb kötetét több olvasója is rasszista felhangúnak, sőt világképűnek érezte, és kritikájának hangot is adott. Az írónak egy másik nagyszerű magyar szerző, Kemény István sietett segítségére, leírván, hogy a szöveget szerinte nem úgy helyes értelmezni, ahogyan a regényt elmarasztaló értelmezők tették. A műalkotás sokkal inkább azt segíti elő, hogy levetkezzük kóros, káros előítéleteinket, és jobban megértsük, átérezzük egy tragikusan nehéz sorsú társadalmi csoport életét. A vita legérdekesebb, legmeglepőbb mozzanata azonban az volt, hogy maga az író, Háy János is elkezdte értelmezni saját írását, kifejtve, hogyan kellene azt helyesen olvasni.

 

Magam a vitához, a vitában fölvetett kérdésekhez mindaddig semmit sem akarok hozzászólni, amíg nem olvastam a könyvet. Úgy hiszem, ez az egyetlen helyes hozzáállás: előbb olvassunk, aztán mondjunk véleményt. Elképzelhetőnek tartom, hogy a kritikusoknak igazuk volt, és a kisregény csakugyan erősíti és nem lebontja a sztereotípiákat, klisészerű és emiatt nem igazán értékes; de ugyanígy elképzelhetőnek tartom az ellentétét is: a kritizálók súlyosan félreértették a szöveg mondanivalóját, hamis prekoncepciók mentén olvastak, ezért képtelenek voltak megérteni a mű fölszabadító üzenetét. Hogy melyik igaz, azt az olvasás dönti el, melynek tétje tehát egyáltalán nem kicsi – Háy könyvét muszáj lesz kézbe vennem.

 

Mindazonáltal a vita eszembe juttatott egy másik vitát. Pár évvel ezelőtt Háy János – akit, még egyszer leírom: nagyon jó írónak tartok, A gyerek című regénye szerintem az ezredforduló utáni magyar irodalom egyik csúcsteljesítménye – megjelentetett egy Kik vagytok ki? című, igen vaskos kötetet, mely szándéka szerint arra volt hívatott, hogy a régi magyar irodalmat, annak szerzőit „újraélessze”. Mivel kevés dolog olyan izgalmas számomra, mint éppen ez (a régi szerzők „újjáélesztése”), nagy izgalommal vettem kezembe a könyvet – mely aztán minden előzetes várakozásomat alulmúlta. Olyan kiterjedt és sokrétű problémáim voltak az egésszel, hogy végül le kellett tennem ezek megfogalmazásáról. Mások ugyanakkor megtették, leírták negatív véleményüket; és Háy János akkor is reagált a kritikákra, megemlítve, hogy mi volt valójában a szándéka a könyvvel, és hogy ez a szándék teljességgel ellentétes a kritizálók által vélttel.

 

Nos, ez elgondolkodtatott. Ez a kettő így együtt. Háy mindkétszer azzal érvelt, hogy más volt a szándéka, mint amit a szövegéből kiolvasnak. Nem voltak rasszista indítékai, amikor a Mamikámat írta; és nem voltak a magyar irodalomszemléletet ötven, száz évvel visszalökni kívánó vágyai, amikor a Kik vagytok ti? szövegét fogalmazta. Bevallom, bennem föl sem merült, hogy ilyen szándékai lettek volna. Háy bizonyára egy jóravaló, etikus, normális ember, nem ítél el senkit a bőrszíne alapján, és nem akar íróéletrajzokat magoltatni tizenéves kamaszokkal. De ez nem változtat azon, ha esetleg a szövegnek, amit kiad a kezéből, ilyen hatástörténete indul el. Az amerikai irodalomtudomány új hulláma, a New Criticism már közel száz évvel ezelőtt a klasszikus nagy tévesztések közé sorolta, amikor valaki egy irodalmi szöveg olvastán összetéveszti a mű üzenetét a szerzői szándékkal. [Arany János e gondolatnak abban a frappáns mondatban (vagy egy hasonlóban) adott már az amerikaiak előtt is megfogalmazást, hogy „Gondolta a fene”.] Ha egy irodalmi művet értelmezünk, sohasem az érdekel minket, hogy a polgári személy, aki kezébe vette a tollat vagy a számítógépet, egyébként kicsoda, mit gondol, mit érez, és mit akart mondani. Ez utóbbi ugyanis a pszichológia tudományterülete.

 

Írói szándék és írói mű néha látványosan el tud különböződni egymástól, és talán senki sem olyan kitűnő példa erre, mint Babits Mihály. (Valahogy szimptomatikusnak is érzem, hogy Háy éppen azon a két szerzőn verte el leginkább és a legigazságtalanabbul a port, akiknél ez a szakadás a legizgalmasabb; Babits mellett Berzsenyin.)

 

Babits az életrajzi adatok és különféle megnyilvánulásai alapján valószínűleg elég távol volt attól, mint akit humoros embernek nevezhetnénk. Merevsége néha megdöbbenti az utókori olvasót. Ráadásul volt (vagy fogalmazzunk sokkal óvatosabban, nem lévén pszichológusok: lehetett) benne valamiféle ízlésdiktátorkodó hajlam, hatalmi igény, megmondani mindenkinek, hogy mi szép és mi rút, és kifejezni, hogy aki ezt nem fogadja el, az nem ért hozzá, és semmi köze az igazi nagyokhoz. Számos történetet értelmezhetünk így Babits életrajzából, és némi kajánsággal még el is tudunk mosolyodni azon, amit Faludy mondott róla József Attilának: ne törődjön vele, Babits egy gonosz ember. (Ne pszichologizáljunk; de azért pendítsük meg: Faludy valószínűleg nem is tévedhetett volna nagyobbat.)

 

Pieter Lastman: Jónás és a bálna

 

Ennyit Babitsról, az emberről. Babits, a költő (de Babits, az író is), olyan sziporkázó humorú, olyan vicces figura, hogy magam szinte már azonosítanám is a humort a „babitsival”; mintha már ez a tulajdonnév is kifejezné ennek az életműnek a bohó, villódzó, elementáris vidámságát, bohócosságát.

 

Csak pár példát említve. Már eleve: ki ad egy verseskötetnek a XX. század legelején kilométerhosszú címet? Mi ez, ha nem poén? Aztán ki kezdi első kötetét ezzel a sorral: „Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg!” Hiszen a kötet az irodalom piacán jelenik meg, és nyilván azt reméli, hogy lesznek olvasói, vagyis hogy az „alacsony tömeg” kézbe veszi ezt a kötetet, és elolvassa mondjuk legalábbis az első sorát… Babitsnak ez az első kötete csupa ilyen sziporkázó poén. Rögtön a második vers címe: Óda a bűnhöz. Hát persze, mihez máshoz? A mondatok mindig megdöbbentenek valami látszólag oda nem illővel, valami különössel. A Himnusz Iriszhez első négy sora:

 

Sötét van. Hol az ezer szín? Mivé lett?
Hol az ezer tárgy külön élete?
(Szín a különség, különség az élet) -
éj van s most minden tehén fekete.

 

Milyen pozícióból szólal meg a beszélő az első sorban? Mi az, hogy sötét van? Hol? Leoltották a villanyt, vagy mi? De hát nyilván nem, itt bizonyára valami metafizikai jellegű sötétségről van szó. Hogy jön viszont ide ez a zárójeles megjegyzés? Honnan érkezik? Ki mondja? És mi ez a negyedik sor? Hogyan vegyítődik bele ebbe az amúgy is bizarr szituációba egy ilyen közhelyes bölcsesség? Akárhányszor olvasom: valami szellemi bizsergést érzek, az össze nem illő dolgok elementáris humorát.

 

Vagy ott a Hegeso sírja! Karinthy sem tudott viccesebbet írni az eredetinél, pedig megpróbálta, és nem is volt rossz próbálkozás. Milyen már, hogy egy kortárs embernek egy több ezer évvel ezelőtti görög nő a – szeretője! És így tovább. A legnagyobb kedvenceim egyike a Mozgófénykép, amely egy „szenzációs szerelmi tragédia” története, káprázatos iróniával idézi föl az egykorú mozifilmek rohanó, lendületes képvilágát és lapos moralizálásait.

 

Babits nagyon vicces szerző. Humora az évekkel talán valamelyest fakult, de még az utolsó művei között is olyan velőtrázóan poénosak vannak, mint a Jónás könyve, amely egy bizarrnál bizarrabb próféta történetének merész, önéletrajzi elemekkel dúsított újraírása a második világháború előestéjén.

 

De vajon ő maga tudatában volt annak, hogy ennyire humoros? Hajlamos vagyok kételkedni ebben. A különböző tudatformák és nyelvi regiszterek egymásra montírozása nyilván tudatos volt (már amennyiben van „tudatos” költészet), de hogy ennek ennyire kacagtató hatása tud lenni egy XXI. századi olvasóra, azt aligha képzelhette. És talán nem is akarta képzelni. Hiszen nem is lényeges, hogy egy szerző mit akart, mire gondolt, mi járt a fejében. Sose fogjuk megtudni, most már egészen biztosan sohasem. Amit írt, az a miénk. És valószínűleg éppen azért lesz valaki író vagy költő, mert amit lejegyez, az valamilyen különös csoda folytán mindig izgalmasabb, mint ő maga.