Alig két hónapja, 2022 decemberében történt, hogy Mark Rutte holland miniszterelnök után Vilmos Sándor holland király is bocsánatot kért az ország gyarmatosításban és rabszolga-kereskedelemben betöltött szerepéért. Hollandia nem csak Délkelet-Ázsiában, hanem főként a karibitérségben és Dél-Amerikábanszerzett gyarmatokat, és kereskedett a fűszerek mellett emberekkel is. A gyarmatok nemcsak a 17–19. század közepéig voltak hatással az ország életére, hanem a mai napig feladatot jelentenek a volt gyarmatosító ország számára. A felelősségvállalás nem maradhatott el, és ez nem csak a politikában és a közbeszédben mutatkozik meg, valamint abban, hogy utcák, terek és intézmények egykori gyarmatosítók, illetve elfoglalt területek neveit viselik. A hétköznapi élet szinte minden területén megjelenik a többszáz éves multikulturális, a kolóniákkal való kereskedéshez köthető szokásrendszer. Bár a világon végigsöprő Black Lives Matter mozgalom a kultúra több szegmensében elindította a pozitív változást, Rotterdam egész városa a korabeli gyarmati, hajózó kereskedelem funkcionális építményeivel, egykori raktáraival van tele. A célországok nevei nagy transzparensekként hirdetik még mindig az egykori, kiterjesztett gazdasági érdekeltségek feletti hatalmat. Óhatatlanul is a gyarmatosítás, a VOC (Vereenigde Oostindische Compagnie), azaz a Holland Kelet-indiai Társaság által vezényelt események kulisszái között járunk.
Nem könnyű tehát feldolgozni egy ilyen traumát: erőszakra, kizsákmányolásra és gyilkolásra épül az a végtelen gazdagság,amely bár bukásra volt ítélve, mégis alapvetően formálta a ma ismert holland kultúrát. Nem csoda hát, hogy ez az egész társadalmat érintő kérdés folyamatos témája a képzőművészeknek is. Emellett nem alhanyagolható, hogy a volt gyarmatokról képzőművészek is érkeznek, akik régóta párbeszédben állnak európai kollégáikkal.
Eugenie Boom munkái.
Hangsúlyozni kell, hogy ez egy nagyon hosszú folyamat, aminek napjainkban csak részeredményei látszanak, és nagyon nagy utat kell megtenni e traumák feldolgozásáig. A posztkolonializmus traumafeldolgozása erőteljesen jelen van szinte minden művészeti műfajban. E tendenciák mentén tekintem át az Art Rotterdam művészeti vásárának anyagát, szemezgetve az elmúlt évek alkotásaiból, és a 2023-as friss termésből egyaránt, kitekintve azArt Rotterdammal párhuzamosan a rotterdami Kunsthalban látható In the Black Fantastic című kiállítás anyagára is.
Magától értetődik a gondolat, hogy a németalföldi festők maguk is érintettek voltak a gyarmatosításból származó jövedelmek megszerzésében: a 16 – 17. században megrendelőik nagyrészt vagyonos emberek voltak, gyarmati érdekeltségeik gyarapították azt a vagyont, amit többek között Rembrandt festőműtermében költöttek el gazdagságukat hirdető portrékra. Marten Soolmans is ezt tette: a róla és feleségéről, Oopjen Coppitról készült egészalakos festmények honoráriumát, amelyet Rembrandtnak fizettek, egyértelműen a gyarmati javaikból fedezték. Az ő portréikról is ismert korabeli, fehér csipkegalléros öltözéket viseli Salim Bayri, casablancai születésű művész, aki Hollandiában, a Gerrit Rietweld művészeti akadémián végzett. Munkáiban magától értetődően jelenik meg a multikulturalitás. Az Art Rotterdamon kiállított portréján a gyarmatosítók viseletében látható, szimbolikusan kiterjesztve ezzel a szituációt: a fehér nemesemberek öltözetében ábrázolja saját magát, úgy, ahogy a korabeli festményeken színes bőrű embert nem láthatunk.
Salim Bayri munkája.
Az európai életmódot örökre megváltoztató növények kultúrtörténeti kutatásai során hasonló kettőséget látunk: sosem látott gyarmati hozzávalók teszik még ragyogóbbá, kívánatosabbá az európai hétköznapok életét. Ide kapcsolódik Suzanne Bernhardt munkája, amely a 2021-ben az Art Rotterdam keretében került bemutatásra. Bernhardt a holland sajt és a dél amerikai roucou, más néven orleánfa vagy achiot fúzióját kutatja. A roucout ma rúzsok alapanyagaként és ételszínezékként ismerhetjük, ám azt kevesen tudják, hogy ez volt az első növény, ami a gyarmatosítás során Dél-Amerikából Európába, mégpedig Hollandiába érkezett. Importálásának célja nem volt más, minthogy a téli időszakban kicsit sápadtabb sajtot megszínezze. A művész fő profilja a „social sculpture”: a társadalmi struktúrák kutatása, ami elsősorban a fogyasztásra, az áruk különböző útvonalainak vizsgálatára irányul, az útvonalak mentén feltérképezve a szinte kibogozhatatlan kulturális kölcsönhatásokat is.
A korábbi gyarmatbirodalmak lakóinak és életmódjának megszokott képzőművészeti ábrázolása nem mentes a sztereotípiáktól. Az Art Rotterdam-on kiállított alkotók pedig azokkal a toposzokkal játszanak, amelyeket unásig ismerünk, amelyeket a képzeletünk szült a törzsi népek életéről és kultúrájáról. A gyarmati időkben Hollandia mellett Belgium is sokat tett azért, hogy az anyaország lakóival megismertesse és elfogadtassa a gyarmatokon folyó életet, romantikusabbnak és egzotikusabbnak mutatta be a valóságosnál, hallgatva a borzalmakról: a gyarmati területek kizsákmányolásáról és a népirtásról. Ehhez az idealizált képhez a végsőkig ragaszkodtak, és kicsit még mindig ez határozza meg az egzotikummal szembeni magatartásukat. A kortárs reflexiók többek között ezt a kettősséget mutatják be, és arra mutatnak rá, hogy a volt gyarmatok és lakóik a mai napig küzdenek a társadalmi egyenlőtlenségekkel
Ebbe a kettőségbe ágyazódva a strukturált posztkoloniális művészeti diskurzus egyik látványos eleme egyfajta neohistorizmus, ami fiktív és futurista elemekkel spékelve jelenik meg. Emellett reprezentatívan vannak jelen a kortárs témákat használó, hétköznapokat bemutató művek is.
Eugenie Boom festménye.
Ez utóbbit képviseli Eugenie Boom curacaoi művész, akinek festményei Curacao szigetének Hollandiával való kapcsolatáról, függő viszonyáról szólnak. Olyan helyzeteket és szereplőket látunk a képeken, amik egyértelműen a karibi szigetvilághoz kötődnek. Hiába látunk csak kiragadott részleteket, mégis megerősödnek azok a sztereotípiák, amelyek meghatározzák a volt gyarmatokról – és az ezekhez kapcsolt életmódról – alkotott képünket. E festmények segítenek, hogy átgondoljuk a különböző társadalmi csoportokon keresztül érzékelt valóságunkat, a szegénységről, gazdagságról, utazásról, felfedezésről alkotott képünket.
Saidou Dicko munkája.
Ezt a vonalat erősítik Saidou Dicko munkái is. Gyermekkori élményéből táplálkozik a The Shadowed People (Beárnyékolt emberek) című sorozata. A legelőn feketén megjelenő állatok árnyékának emlékét őrzik fotói: a színes ornamentika előtt ábrázolt árnyszerű alakok képébe néha belefest vagy -applikál más tárgyakat. A képek egyrészt beteljesítik a távoli vidékekről alkotott romantikus (és nem kevésbé sztereotip) képzeteinket, de megjelenítik a szegénység különböző tárgyait is, például a vízhordáshoz használt műanyagkannát, miközben a színes háttérelemek előtt árnyként megjelenő emberalakok (üres emberi helyek?) vizuálisan jelenítik meg a gyarmatokhoz fűződő kettős gondolkodást. A színes mintázatok, a napfényes országok sztereotip hátterei előtt arcvonások nélkül jelennek meg ezek az alakok, így megsejthetjük: az ottani életnek árnyoldalai is vannak.
Nem maradhatnak ki a porcelán művek sem, amelyek a holland és portugál kereskedelem kiemelten fontos portékái voltak és a gyarmatosítás során kialakított útvonalakon érkeztek Európába. Így teremtődött meg a „Delft Blue”, a Magyarországon sokak által „hollandi kékként” ismert porcelánfestés. A Delft Blue mint a multikulturalizmus egyik első megjelenési formája mára a holland identitás részét képezi, szem előtt tartva a kínai gyökereket. Ennek a tematikának a feldolgozását is többféle módon közelítik meg a művészek. A kobaltkékkel festett porcelán örök értéket szimbolizál, amely titkának megszerzéséért egész Európa vetélkedett, és ma is megdobogtatja a gyűjtők szívét. A törékenység és mintázat még darabokban is olyan jelentéssel bír, amelyet érdemes évről évre újrafogalmazni. Ezért sok mű foglalkozik a törött porcelánok újragondolásával. Ezek a porcelán művek nyomokban hordozzák a hajdani kereskedelem emlékét és megpróbáltatásait. Ha kicsit jobban megfigyeljük, akkor láthatjuk, hogy majd az összes németalföldi csendélet – de Vermeer képei biztosan – ábrázolt egy-egy kékkel festett porcelán tárgyat, megörökítve a kor státusszimbólumát. A törött porcelándarabokkal dolgozó művészek arra is rákérdeznek, hogyan lehet a ránk maradt fragmentumokat összeilleszteni, hogyan lehet új jelentéseket adni ugyanannak a műfajnak, és szinte minden évben lépni egyet előre, miközben a kerámia anyaga nem iparművészeti alkotásként vagy dizájnként, hanem a konceptuális képzőművészetbe tagozódva jelenik meg.
Az Art Rotterdam mellett a Kunsthalban látható az In the Black Fantastic című kiállítás, ahol Ekow Eshun kurátor munkája nyomán Afrikához köthető művészek a múlt eseményeit alapul véve megpróbálják prognosztizálni a jövőt. Ehhez nem kevés fiktív és fantasztikus elemet használnak, reflektálva az aktualitásokra, amelyek nem csak jövőnk, de jelenünk részét is képezik: az emlékezés szerepének hangsúlyozása mellett a globális felmelegedés okozta élelmiszerválságra, a nemi szerepek megváltozására, a társadalmi egyenlőség és egyenlőtlenség kérdéseire. Az „afrofuturizmus” kifejezés ismerős lehet azoknak, akik már hallottak, láttak vagy olvastak „hungarofuturista” művet. A 2018-ban indult, Nemes Z Márió nevével fémjelzett „hungarofuturizmus” eszméje szintén a romantikus toposzokra épülő jövő kritikai megtestesülése különböző műfajokban. Az „afrofuturista” fikciók ugyanúgy támaszkodnak a nemzeti érzelmekkel manipuláló giccsre és a jól működő sztereotípiákra, mint ahogyan azt a hungarofuturista kísérletek teszik. Ezeknek a műveknek a hatásmechanizmusához hozzátartozik, hogy nagyon ismerősnek tűnnek, ezért érteni véljük őket, közelebbről megnézve viszont már az ismerős történetmesélés egy másik arcát mutatják, egyszerre válnak tehát a szokott módon értelmezhetővé és a hagyomány kritikájává is.
Hew Locke egyik lovasszobrának részlete.
Ezt a hatást látjuk Hew Locke munkáiban is. Az aranyban és ornamentikában tobzódó fotók közelebbről megnézve fájdalmas, néhol horrorisztikus elemeket, a gazdagság és szegénység polaritását szimbolizáló tárgyakat kötik össze. A lovas figurák mintha fiktív törzsek vezérei lennének, de túldíszített lovaik és öltözetük – ami gazdagságról árulkodik – a rabszolgatartás szimbólumaival terheltek. A kiállítótér ragyog a sok aranytól, pátosszal teli a „vezérek” vagy kereskedők lovas alakjaitól, azonban ez a pátosz a részletek megfigyelése után szertefoszlik, de a látvány annyira gazdag, hogy gondolataink cikáznak a vizualitás és a tartalom között. A túlburjánzó ornamentika szépsége és nyugtalanító tartalom kelti azt a feszültséget, amely a kiállítótér elhagyása után is velünk marad.
Hew Locke munkája.
Nick Cave szobrászművész Soundsuit című szobrain nagy hangsúlyt kap a hagyományos kézművesség: azok a technikák, amelyeket a gyarmati kézművességhez is kötünk, mint pl. a gyöngyház gombokból készült ékszerek, a színes textilek és örökölt csipkék, vagy éppen a szalmakalapok és szalmatáskák használata, amiket hagyományosan a gyarmati népek megélhetésének forrásaként értelmezünk. A „ruhaszobrok” funkciója azonban mégis az, hogy elfedjen minden különbséget ember és ember között. A „ruhák” eltakarják a nemi, faji és társadalmi különbségeket.
Nick Cave munkái.
Ezek a művek csak részben reprezentálják azt a széles palettát, amelyen a képzőművészek nem csak Hollandiában, de Európa-szerte tárgyalják a gyarmatosítás körülményeit és máig ható következményeit. Mivel Magyarországon is megjelenik a „gyarmati áru”, nemcsak fűszerek és gyümölcsök, de különböző könnyűipari termékek formájában is, ezért a gyarmatosítás európai hatásai minket is erősen érintenek. Ezek a művek – ahogyan a posztkolonializmus kérdéskörei is – a munkáról, a szegénység és gazdagság viszonyáról szólnak, legfőképpen pedig arról, hogy milyen szerepet szántunk és szánunk a számunkra perifériát jelentő országok lakóinak. Kultúrájukat nem ismerjük (és sokszor az általunk használt és importált árucikkekhez kapcsolódó munkakörülményeiket sem), az információs hézagokat pedig romantikus fikciókkal töltjük ki, amik távolabb nem is eshetnének a valóságtól. Az In the Black Fantastic keretében kiállított művekben ezt a kettősséget látjuk viszont: az alkotások úgy világítanak rá a valóságra, hogy közben hol nyílt, hol burkoltabb kritikai éllel felülírják eddigi vélekedéseinket, ezért nekünk kell változtatni magabiztos véleményeinken. És a legfőbb kérdés – mint a múltról való elmélkedés során mindig – most is az, hogy mit kezdünk a megmásíthatatlan gyarmatosító múlt tapasztalataival a jelenben, a jövőben? Számunkra itt Magyarországon az lehet a tanulság, hogy ez egy nagyon hosszú tisztulási folyamat, ami még közel sem ért véget, és ebben nagy szerepet kap a képzőművészet diskurzusformáló ereje. Olyan párbeszéd folyik, ami a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak leszármazottai, és a művészek és a közönség között zajlik és mi is részesei lehetünk ennek, ha nyitottan állunk hozzá.
A fotók © Szabó Eszter Ágnes.
