A márciusi lapajánlóban Enesey Diána két olyan szöveget is ajánlott, amelyek a szülői létről, annak tapasztalatáról és egyedülálló, mással össze nem téveszthető perspektívájáról szólnak.

 

Pénzes Tímea az anyaság élményeit, sajátos perspektíváját mutatja be, a Hömpölygés című prózájában. A szöveg alapkérdései azt fürkészik, hogy vajon egy anya mindennapi életét és szemléletmódját milyen mértékig hatja át az anya-gyermek viszony, lehet-e beszélni a tekintetek összeolvadásáról. Vajon láthat-e egy anya úgy, hogy nem a gyermekei szemével tekint a dolgokra? Ezeket a kérdéseket az anyaság élményeinek áradása veti fel. Egy egyedül töltött éjszakai, folyóparti séta viszont megkérdőjelezheti a perspektíva-összeolvadást, az egyedül töltött időben összecsap az összeolvadás szeretetteljes igénye és a szabadulás vágya:

 

„Az együttlátás öröme semmivel sem cserélhető fel.

De kell az egyedül látás is. A másfajta élmény. Amikor csak te látsz. Egymagadban. Vagy másokkal. Vagy nem látsz, csak behunyod a szemed, és megszűnsz anya lenni és megszűnsz anya-gyerek szimbiózis lenni.”

 

De úgy látszik, az anyaság mégis elhagyhatatlan kontextus. Ám talán a látásmódok átszivárgása mégsem olyan kötelező érvényű.

A címben szereplő „hömpölygés” érzelem- és gondolatfolyamot is jelenthet, azt, ahogyan az „anya-gyerek szimbiózis” valós és képzelt (vagy inkább vágyott?) oldala összeér.

 

 

Mái Attila Lovasok a viharban címmel írt prózát az apaságról, pontosabban arról, hogy az apaság milyen újdonságokat és új érzelmeket hozhat egy férfi életébe. A próza egy férfi ábrándozásaiba vezeti be az olvasót, amelyben hosszú éveken átívelő, csupa hétköznapi eseménymozaikból áll össze egy kép, amely előrevetíti, hogy milyen változásokat idézhetne elő az, ha lenne egy lánya. Az apa-lánya viszony a hétköznapi képek ellenére számos bensőséges pillanatot is elénk tár.

Ez a kapcsolat Mái prózájában erősen idealizált formát ölt, ám kapcsolatuk megnyilvánulásai az önismeret felé gravitálnak, mégpedig úgy, hogy pótolják mindazt, amit az elbeszélő önnön hiányosságaként ismert fel. Az ábrándozás köré csoportosuló, önmagára vonatkozó megállapításokból adódik a kérdés: lehet-e a képzeletnek én-formáló ereje? 

 

„Kiszabadítana a felnőtté válás gondterhes sötétségéből, megmutatná a hétköznapok ragyogását, újra érezném az elveszettnek vélt belső borzongást. Sokkal figyelmesebb lennék és tisztelném magam. Többet akarnék az élettől, többet adnék magamból, többet gondolkodnék és szeretnék. Értékelném a képességeimet, felrúgnám a korlátaimat, nem ragadnék bele méltánytalan helyzetekbe.”