A TIZEDIK: Lukács Flóra: „csak egyetlenegyszer és soha többé úgy, ahogyan épp akkor” (esszé) [Tiszatáj]
A legújabb Tiszatájban két szöveget is olvashatunk a Covid hatásairól, melyek a Nemzetközi Visegrádi Alap pályázata keretében születtek. Érdemes elolvasni Hana Blažková cseh szerző írását is, aki mindenekelőtt az irodalom anyagi feltételeinek megváltozásáról, a papír drágulásáról és ennek irodalmi életre gyakorolt hatásáról értekezik; nekem azonban még ennél is érdekesebb volt Lukács Flóra szubjektív, kissé naplószerű beszámolója arról, hogy ő maga – végzős egyetemistaként – hogyan élte meg a pandémia időszakát. A bezártságnak egyik különös velejárója volt „az elképesztő hír- és képfolyam, ami magával sodort minden mást, és meglehetősen nehezítette a koncentrációt”. A meglepő az, hogy mindez nem múlt el, továbbra is velünk él, erősítve a véleménybuborékokat, az egymás mellett való elbeszélést, az autonóm gondolkodás megnehezülését. Nagy menekülő útvonal éppen az irodalom lehet; Hesse regényei, Pasolini, Knausgard Kardos G. monumentális munkái, vagy éppen Nádas Péter beszéde a könyvhét megnyitóján, amely annak lehetőségére hívja fel a figyelmet, hogy el szabad utasítani a közbeszéd emberhez méltatlan működését. [B. Cs.]
A KILENCEDIK: Demény Péter: Márványhullám (vers) [Alföld]
Demény Péter verse azt az érzést írja le, amelyben az ember kívül reked önnön középpontján. Ezt az állapotot két érzés közötti álldogálás váltotta ki:
„Két szerelem éles határán
magamon kívülre kerültem.”
Bizonytalanság és feszültség húzódik a verssorokban. A kihűlés és a lemerülés egyaránt az éntől való távolodásra utalnak. Két szerelem határán érintkezik a forró és kihűlőben lévő érzés, az építés és a rombolás. Találkozásuk sodorja bizonytalanságba, az érzelmek és mozgások kettősségébe az embert, ezért nem képes megmaradni saját középpontjában. [E. D.]
A NYOLCADIK: Somorjai Réka: Szövegek (vers) [Látó]
A „diagnózisok” nehézségeiről szól Somorjai Réka két darabból álló versciklusa. Az első szöveg, a Diagnózisok nehézségeiről középpontjában a hazugság motívuma áll. Elmondható-e a betegnek a szomorú hír, mi a hazugság értéke ott, ahol „a halál tündöklően okos, szőke kisfiú”? A Diagnózis női hangra egy bizonyos „fekete foltról” szól, egy „fekete állatról”, amely talán valamilyen súlyos betegség tünete lehet. Szerelem, szépség és halál motívumai bonyolult képiségű strófákban fonódnak egybe, és csak sejthetjük, hogy valamilyen mély tragikum bujkál a sorok mögött. [B. Cs.]
A HETEDIK: Vörös István: Terjedelmi korlát (vers) [Székelyföld]
Vörös István verse a végességben meghúzódó végtelenséget igyekszik bemutatni. De mi is ez a végtelen? A gondolkodás, a világról-gondolkodás, s valamiképp a gondolkodó „én” is. Ám a végtelenség és az „angyali szándék” a véges interpretációk fogságába esik. Az igazság, amelyben a gondolkodás a végtelenség elnyerését látta, gúnyolódássá alakul. Ez a végtelent áhító költő sorsa: belé fúródnak, meg- és elítélik őt a közönség nyers szavai, a félreismertség lesz osztályrésze. Nem tárulhat fel gondolatának minden, végtelent érő kincse, pedig elmondhatná, ki is ő — „de arra nincs hely”. [E. D.]
A HATODIK: Tóbiás Krisztián: Alkalmi vers a dolgok még mindig állásáról (vers) [Tiszatáj]
A Tiszatáj legfrissebb számában folytatódik a Petőfiről szóló versparafrázisok sorozata. Tóbiás Krisztián szövege Petőfi mellett Ady és József Attila híres verseire is nyíltan rájátszik, mintegy összehozva a három nagy kanonikus költőt egy játék erejéig. A fő motívum Adyé: a „disznófejű nagyúr” szimbóluma félreismerhetetlenül kihallható a sorok közül, és párbeszédbe is kezd Petőfi A nép nevében című versével:
Talán észre sem veszi senki
hogy itt alul
még mindig a disznó az úr
Fontos motívum még a fal, mely mintha elzárná a versbeszélőt valami magasabb, magasztosabb, fennköltebb dolog megismerésétől. De a „falat” tárgyragos alakja egyszersmind az evés motívumát is asszociálja, ami mintha azt sugallná, hogy az anyagiság középpontba kerülése még mindig „a dolgok állása” Petőfi vagy Ady hazájában. [B. Cs.]
AZ ÖTÖDIK: Mái Attila: Lovasok a viharban (próza) [Székelyföld]
Mái Attila prózája az ábrándozásé, a vágyakozásé. Az elbeszélő egy gondolati, önismereti horizonton vázol fel egy éveken átívelő történetet, amelyből csak néhány, merőben hétköznapi mozzanatot emel ki. Ezek a mindennapokból kimetszett, apró gesztusokból álló és elképzelt jelenetek mind-mind azt mutatják, hogy az elbeszélő mennyire más emberré válna, ha lenne egy lánya. Az apa-lánya viszony itt erősen idealizált formát ölt, ám kapcsolatuk megnyilvánulásai az önismeret felé gravitálnak, mégpedig úgy, hogy pótolják mindazt, amit az elbeszélő önnön hiányosságaként ismert fel. Az ábrándozás köré csoportosuló, önmagára vonatkozó megállapításokból adódik a kérdés: lehet-e a képzeletnek én-formáló ereje? [E. D.]
A NEGYEDIK: André Ferenc: alapítólevél (vers) [Kalligram]
André Ferenc verse éles társadalomkritikát fogalmaz meg. A központozás nélküli vers a társadalmi problémák okozta szorongással kezdődik, és az egyes egyéneket és csoportokat érintő problémáktól a rendszerszintű problémákig ível. A központozás hiányában a problémák mind a szorongás medrében gyűlnek össze. A pillanatképekbe és rövid események ábrázolásába csomagolt kritikából egy olyan ország képe rajzolódik ki, amelyet
„(…) csak a szabadságtól való félelem
tart még össze…” — egy „adósságként” örökölt országé. [E. D.]
A HARMADIK: Pénzes Tímea: Hömpölygés (próza) [Kalligram]
Zárójelbe tehető-e az anyalét? Pénzes Tímea prózája arra keresi a választ, hogy az anya és a gyermek(ek) közötti szimbiózis vajon áthat-e minden pillanatot, benne van-e minden pillantásban, ott mozog-e az élet összes mozzanatában. A hömpölygés több értelemben szerepel a szövegben: első szinten egy éjjeli, folyóparti élményben, ahol a hömpölygő folyó nézése veti fel a kérdést, hogy vajon ilyenkor is — amikor a gyermekek nélkül indul útnak — a gyermekei szemével próbál-e a világra tekinteni. A hömpölygés érzelmek és gondolatok egymásba áramlását is jelenti, amelyek az anya és a gyermekek közötti szimbiózis bázisát adják. Úgy tűnik, hogy az anyaság olyan mértékben meghatározza az identitást, hogy az élet „kontextusát” jelenti. Ez nem elhagyható, de mégsem gondol és talán nem is gondolhat az anya minden pillanatban arra, hogy nem szabadulhat meg ettől — erre valók az éjszakai folyóparti séták. Más pillanatokban pedig épp az anya és a gyerekek látásmódja közötti kölcsönhatás elősegítése, a látásmódok egymásba szivárgása a lényeg. [E. D.]
A MÁSODIK: Szilveszter Andrea: Novellák [Látó]
Szilveszter Andrea Látóban megjelent három rövid szövege olyan erősen összefügg egymással tematikusan, hogy érdemes együtt tárgyalni őket. Mindhárom írás az apához való igencsak problematikus viszonyt dolgozza föl. A Szülinapodra című szöveg egészen az utolsó bekezdéséig bizonytalanságban hagyja az olvasót, hogy kinek a szülinapjáról lehet szó, és ez a lebegtetés azt sugallja, hogy lehetne másé is, talán az anyáé, talán egy másik rokoné. A Meddő próbálkozás a traumatikus viszony továbbélését mutatja a következő generációkban, a folytatás nehézségét. A Kedves apu! az elengedésről, a megbocsátásról szól, illetve fölvillantja, hogy a bántalmazó maga is áldozat volt; a történet így hát körbeér, és – bár véget nem ér – katartikus nyugvópontjára jut. [B. Cs.]
AZ ELSŐ: Benkő Imola Orsolya: Gyűrődések (vers) [Tiszatáj]
Emlékek fölidézéséből áll ez a vers. Ártalmatlan, sőt inkább idilli emlékekkel indul az asszociációs lánc, evések, ételek sorjáznak elő: epres süti, piskóta, pityókás kenyér és hasonlók. Aztán fokozatosan komorulnak el a képek, fölbukkan a traumatikus élményeket is hozó iskola épülete, majd a véres történelmi félmúlt; a legnyugtalanítóbb, egyszersmind legerősebb képek pedig a vers végére maradnak; egy öngyilkos rokon halott teste, majd a húg szülése, a fájdalomtól kitágult pupillával. Vajon az utolsó kép mégiscsak visszatérít a verskezdet idilljéhez, vagy az élet végének és kezdetének eredendő tragikumáról szól? A vers egyik fő értéke, hogy teljesen nyitott mindkét értelmezésre. [B. Cs.]
