Most a Szófa oldalán is megrendelheti Kukorelly Endre Istenem, ne romolj című kötetét, s mellé egyhavi Szófa-előfizetést kap ajándékba. A részletekről ide kattintva tájékozódhat.

 

Íme Arató László kritikája a kötetről:

 

A Kukorelly-vers valahogy elindul. Pillanatkép, szűklátószögű leírás, életkép, naplótöredék, portré, anekdota. Lesz-e belőle valami? Többnyire lesz: költészet. Mondják, élőbeszédszerű, lezser, odavetett, antipoétikus stb. Egyik ravasz és termékeny önellentmondása, hogy egyfelől laza élőbeszéd, másfelől mutatottan írott szöveg, írott beszéd. A sokszor megadott szótag-, sor-, versszakszámok, a kihívó áthajlások, a szószétvágások, szón belüli enjambement-ok, az átvetett betűk mutatják: ő írás(mű). (Ez a kötet sem lesz hűtlen a Tandori-hagyományhoz.) Néhol (a Sistergés Aztán Recsegés ciklusban) a beszéd és írás közöttiséget vagy a ,,beszéd-írás” kettősséget a digitális kommunikáció, az sms, az email formai jegyei is mutatják. Köztesbeszéd. Másfelől Kukorelly olyan klasszikusokra ír rá, mint Dante Vita Nuovája, Tolsztoj Anna Kareninája vagy Defoe A londoni pestise. S a háttérben, a napi szöszmötölések leírása mögött ott barangol Arany, Rilke, Hölderlin, Weöres, Erdély Miklós, Mészöly Miklós és mások.

 

A kötet életrajzi személyességét, alanyi líra jellegét jelzik – némileg csalóka módon – a tartalomjegyzékben minden vershez odaírt, néhol verscím helyett is szereplő keletkezési dátumok. A vers öndokumentáció is, mint Petőfinél. Rengeteg a pontos időpontmegjelölés, napszak, óra, percek megadása (vö. Radnóti: Pontos vers az alkonyatról). Ugyanakkor a versekből inkább attitűd, élethez való viszonyulás és beszédmód kerekedik ki, mintsem lírai hős vagy narratív identitás. Ami életrajzi, az annyira minimalista és köznapi (bevásárlás, hűtőszekrény, utcakép, strand stb.), hogy nem ad ki valamiféle „lírai hőst”. Ami tudható: a beszélőnek kertje van, női vannak, író, korosodik, focizik, néha szerepel a televízióban. Na jó, az utolsó ciklusban megtudunk valamit gyermekkoráról is.

 

Érdemes-e még verset írni, jó-e még verset olvasni? Kukorellyt jó. Magával elbeszélgetve bevon, morfondírozik, elégikusan is derűs. A romlandóság, a hibaejtés, a hiány, a kihagyás is szép benne. Nem feszengünk a verstől, pedig bizony gyakran magasba lendül, de lazán és feltételesen, lehuppanva, lerántva, ki-kibökve a lufit, de a levegőből mégsem kifogyva. 

Látszólag egyszerűek ezek a versek. A Pálya című remekműben a kulcsszó is az egyszerű.

 

 

Pálya

 

Itt egykor egyszerű fiúk

rugdosták esténként a labdát.
Aztán sorra feladták,

mert nincs kiút. Kurvára nincs kiút.


Emlékszem jól, hogy én is egyszerű,
mennyire egyszerű is voltam
ezek között a szótlan,
egymással hangosan üvöltöző, kopaszra nyírt fejű

 
parasztfiúk között.
Nyilván kissé túlöltözött.
Kicsit finom.

 

Törött
a kép, de nem nagyon.
Ülsz velük a napon.

 

Egyszerű – a szó háromszor ismétlődik. Ráadásul egyszer kurziváltan. A focizó fiúk és a lírai alany is egyszerű. De milyen értelemben? Átlagosak, nem kiváló értelmiségiek, a lírai alany sem híres költő, nem bonyolult lelkületű értelmiségi. Ezért is focizik, csapattag. Egy fiú, egy férfi a többi közül. Az „én” mellett a „voltam” azt is jelentheti, hogy már nem az vagyok: nemcsak elvegyültem, de ki is váltam. Tán bonyolult lettem. Így az egyszerűség nosztalgia tárgyává is lesz. Ahogy egy elégiában illik. A kurziválás miatt a szó jelentése ugyanakkor át is alakulhat: a beszélő egy volt, egyéniség, magával önazonos: egy-szerű. Nem ironikusan hasadt, magát kívülről és belülről egyszerre néző. De a kiválás nem végleges és teljes, a zárószakasz önmegszólításában a megszólított – újra vagy még mindig – együtt ül a fiúkkal a napon. Az egyszerűség, az azonosság a közös és elkerülhetetlen felnőtté válásban, öregedésben is ott van, mindenkire vonatkozik. A mulandóságban egyek vagyunk: „Kurvára nincs kiút”.   Nagyon helyén van a durva szó, egyszerre hozza az egyszerű fiúk nyelvét és a törvény mindenkire vonatkozó kíméletlenségét. Feloldja a „kissé túlöltözött”, a „[k]icsit finom” elválasztó karakterjegyét. S a csattanóban ott az őszi derű, a megőrzött csapat és a megőrzött én, a többiek között, a többiekkel együtt megőrzött én: „Törött / a kép, de nem nagyon. / Ülsz velük a napon”. Őszi nap ez, öregfiúk napja, de a kép csak kicsit törött. Ugyanakkor kétértelmű is a ’kép’ szó, lehet talán a fotó az, ami törött, régi, s nem tudni, szereplői mikor is ülnek a napon. Akkor-e vagy most? Derűs őszi nap - ahogy az öreg Aranynál, s nem (csak) dermesztő, mint a verscímmel (Herbsttag) is felidézett Rilkénél.

 

Hisz szép ez az élet
Fogytig, ha kiméled
Azt ami maradt;
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
Ne kivánj nyarat.

 

Bár füstbe reményid, -
S egeden felényit
Sincs már fel a nap:
Ami derüs, élvezd,
Boruját meg széleszd:
Légy te vidorabb.

 

S ne hidd, hogy a lantnak
Ereje meglankadt:
Csak hangköre más;
Ezzel ha elégszel,
Még várhat elégszer
Dalban vidulás.

(Arany János: Mindvégig)

 

Derű van ebben az őszben, ahogy Arany Őszikéiben. Elégikus-ironikus derű. Igaz, Kukorelly hőse néha igenis kíván még új nyarat, s nem feltétlenül kíméli azt, ami maradt: Aranyénál érzékibb, mohóbb, szókimondóbb ez a figura.

 

Most jó,
locsoltam is,
fel van mosva a konyha,

áll a
faszom, mint
fiatalabb koromba’

(Most jó)

 

Abban is őszikés ez a kötet, hogy a legtöbb versben jelen van a jelennel, a ,,megmaradt”-tal való – gyakran sztoikus – elégedettség, néhol szinte valamiféle kegyelmi állapot: „az élet / jó, a / gereblyét hátraviszem, // zöld minden, / nem sárga, / nem kopik, nem hiszem, // hogy ennél sokkal / jobb lesz, / azt, hogy még ennél is jobb lehet, […] van így / ennek az / egésznek valami ragyogása” (Most jó). Tele van a kötet Arany-utalásokkal: „fogom, ami nincs, és ami megvolt / azt rögtön el is ejtem”, „Most... árva énekem, mi vagy te?”, a két Magányban című vers stb. A kötet talán központi – és Kukorellynél régóta fontos – toposza, a kert is természetesen hozzátartozik ehhez az őszikés világképhez és poétikához.

 

Visszatérve a Pályán című vershez, a „törött, de nem nagyon” képhez, a töredezett, de azért mégis egészhez hozzátartozik a töredezett-megújított szonettforma is. A sorhosszak ugyan szabálytalanok, kétszótagos is akad, tizenöt szótagos is, de a 4-4-3-3 osztás mellett a szabályos rímképlet (abba, cddc, eef, fee) is egybefoglalja, szabályosan keretezi a képet. A plebejus futball és az arisztokratikus szonett szépen egybeforr.

Ha már szóba került a Herbsttag című vers, nézzük, hogyan hozza a Rilke-vers fenséges-rémisztő távlatát földközelbe és Arany-közelbe Kukorelly!

 

A földön itt mindenféle
bogár mászkál le-föl. Ez is, az is.
Vagyis
     a fűben, a fű közt mindenfelé.
Csorba a fűnyíróm éle,
     vagdos, de nem nagyon. Nem vág belé.

A helyzet ez. Rosszabb lehetne,
nyárvégies elágazás,
szezonvégi leárazás,
     télszerű, és ha még meleg van
is, már rég elment végképp a kedve.
     Ülsz a napon kalapban.

 

A „mászkál le-föl”, meg a henye „[e]z is, az is” oldott és nem ünnepi-kiélezett-drámai hangulatot intonál. A „vagyis” kötőszó is segít a fesztelenné tételben. Mintha a mulandósággal való szembenézés radikalizmusának elvetését jelezné az is, hogy a csorba fűnyíró éle „[n]em vág belé” a bogárba. Relatíve rossz csak a helyzet. „Rosszabb lehetne”. A rímek is játékosak, akartan vegyesek. Hol – épp a profán modernségű felelőszó esetében – hivalkodóan tiszták: elágazás/leárazás, hol meg akartan suták: meleg van/kalapban. Magasztos-irodalmias elégikus téma profanizálva, de persze közben megőrizve. Ott van a rilkei dermedelem is: „Az éjjel hideg, / délben elég jó, üres az ég, nincs / semmi hiba rajta. Nem hiányzik / senki senkinek”. De ellenpontot képez egyfelől a mérsékelő-méricskélő „elég”, másfelől meg a következő szakaszban az üresség, a hiány helyett az erotikus öröm: „Szép száj, szép mell, szép /így a valóság”. Ráadásul az öröm szép daktilikus, adoniszi, vagy ha a sortörést nem vesszük komolyan, emelkedő, anapesztusos zárlatot hoz. A ritmus is kétértelmű, kettős hangzatú, eljátszik velük. Kukorelly versének – az eredetit fejtetőre állítva – a végére kerül a Rilke versét indító ,,Úr” szó. Csakhogy pofátlanul profán hívószóra felelve, bár újabb ellenpontként adoniszi sorba foglalva:

 

     Valahol fúrnak,

kiabálnak egymásra gorombán,

hallod, nem érted, nem érted jól – ez

    tetszik az Úrnak.

 

Kukorelly kertjében is feldereng a végső otthontalanság, de a köznapi kedély békésebbé színezi.

A kert mellett a kötet másik kulcsmotívumát, a romlást a könyv címe,  az Istenem, ne romolj is kiemeli.

 

Szózatnál föláll a székről.
Könnyű esésű, virágmintás vászonruha,
kihozza a fenekét. Hátul
jó mélyen kivágva, látszik

a melltartó keresztpántja. Jó
lába van. Nem nagyon
jó. Eléggé. Kellőképp. Annyira,
hogy az jut eszembe,

ne romolj, Istenem. Himnusznál
is nyilván kiállt a
padból, de akkor másfelé

 

néztem. Farkas utcai templom.
Szép. Nézz másfelé. Minden
az, beleértve a romlást.

 

Görföl Balázs így ír erről a versről: „az ironikus tónusú versbeszédet erősítik a soráthajlás játékosságai és a helyesbítések, de a hagyományosan emelkedettnek tekintett szonettforma is. az igazán rafinált költői eszköz az első tercina első sorában jelenik meg: a „ne romolj” tárgya persze elsődlegesen a láb, de ahogy már a cím is megelőlegezi és a grammatika megengedi, lehet maga isten is. Vagyis a kétértelműséget az hordozza, hogy itt egyszerre lehet szó puszta joviális szófordulatról és isten tényleges megszólításáról, vagyis akár a teremtés igenléséről, a romlás elleni már-már elragadtatott felszólamlásról. Az utolsó két sorban a „nézz másfelé.” mondat közbeékelése a hatásos. Kibillent, megakaszt, és visszavesz abból a közvetlen pátoszból, amely nélküle adódna (lásd: ’minden szép, a romlás is’). de a vers így is mintha azt mondaná a maga töredékes, kissé nyakatekert nyelvén, hogy minden rendben van, és az elmúlásra is igent lehet mondani. Vagyis szinte észrevétlenül eljutunk egy enyhén frivol zsánerképtől egy derűsen elégikus létállapot megjelenítéséig” (http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/16268/eleg-jo-lett-endre-ur). Ehhez annyit tennék hozzá, hogy bravúros, ahogyan az idő hatalmáról, a mulandóságról és maradandóságról szóló versben a kezdet és vég motívuma megjelenik, megfordul. Előbb az iskolai ünnepélyek vége, a Szózat jelöli az előrehaladott, a vég felé közelgő időt, majd később – az időrendi sorrendet megfordítva – az ünnepélykezdő Himnusz a kezdetet. Míg a vers végén, a Himnusznál való felállás emlékképként és múlt idejű igealakban jelenik meg („nyilván kiállt”), addig a vers elején, a Szózatnál a megbámult, még mindig vonzó nő „föláll” – jelen időben. Ennek a két idősíknak, két ereklye-versnek, két felállásnak kapcsán exponálódik az öregségnek a részleges és mulandó szépségre irányuló nagyobb figyelme. Akkor még félrenézett a beszélő, nem látta a nőt, aki akkor „nyilván”, azaz tudhatóan, de nem érzékelten felállt, most, a mai tekintet viszont érzékeli, mindenáron megragadja a mulandó szépséget.

 

 Az öregedésről szóló versek közül kiemelkedik a könyv első ciklusában található anekdotikus Azt mondtam neki, hogy bocsásson meg. A vég kezdete, hogy a lírai alany fáradtsága miatt egy fiatal, csinos nőtől azt kénytelen kérni, hogy adja át neki a helyét a buszon. A kínos kérésbe erotika is keveredik. „Nem pont a fülébe // beszéltem, valamivel följebb sikerült, úgy nagyjából / a halántéka magasságában. A szorosan hátrafésült, / lófarokba fogott hajába.” Az anekdotának nemcsak az ad tragikus színezetet, hogy az elesett férfi segítséget kénytelen kérni, beismeri öreges gyengeségét, hanem hogy ráadásul kérése süket fülekre talál. Ez a kudarc jellegzetesen kukorellys, javítgató, lehetőségek között billegő nyelvi formában jelenik meg. „[h]ogy / nem törődik velem. Azzal, amit mondok / neki. Csöppet sem. Vagy pedig nem // hallja. Nem érti. Nincs mit értenie. / Nem tud magyarul. Túl halkan mondtam. / Túl sokáig tartott. Nem mondtam semmit.” Azután felmerül némi perspektíva: „[h]a eleget vársz, végül mindenki leszáll”. Végül azonban a zárómondat Kosztolányi Villamosutazását idézve a kötetnek amúgy csak legutolsó verseiben jellemző kegyetlenséggel szembesít a halállal: „[b]emondja a buszvezető, végállomás, tessék kiszállni”. (Tanárlelkem máris viszi a verset az órára.)

 

A kert és a romlás, mulandóság motívumát többek között Balázs, a kerti munkákat végző szomszéd köti össze (pl. Így nem lesz megfelelő, Majd öreg lesz a fű). A kertészkedés erősen analóg a költészettel („szép legyek szép szavak” – Szép az élet de), a kétféle rendcsináló szöszmötölés közti áthallások erősek. Ugyanakkor Arannyal (Kertben) ellentétben Kukorelly a kertész-költő figuráját kétfelé osztja, Balázzsal osztozik a kettős szerepen. Balázs afféle Kharón is, aki átvezet az alvilágba, mintegy előzéssel utat mutatva Endre úrnak.

 

Jó lesz így, Endre úr,

     mondja. Nem kérdezi.

Ezt megcsinálta. Meg-

hal. Megcsinálta hát,

mondom

     neki,

 

és közben hallom a

hangomat. A hamis

     hangom. De ki beszél?

Én nem beszélek így,

ő már

     nem él,

 

de ki igazgat el!

Most lefekszel! Feküdj

     a földre, ostoba,

a földre! Rám mutat.

Feküdj

     oda!

 

A Mindenféle Mindez című kötetzáró ciklusban nemcsak a halál motívuma lesz egyértelműbb, élesebb, hanem mintha az irónia is alábbhagyna és erősebbé válna a hagyományosabban, történet-mondósabban emlékező szólam és beszédmód. Két apa-vers, egy nagyapa-vers és egy szomszédnénis vers teszi hangsúlyosabbá az emlékezést és a történetmondást, fájdalmasabbá és hibákkal kevésbé átironizálttá az elégikus hangvételt. A Mint egykor az apámmal Arany Mindvégigjére emlékeztető remek ars poetica. Annyiban emlékeztet csak a Mindvégigre, hogy a vers itt sem a közönségnek szól, hanem fiziológiai, zsigeri élmény és egzisztenciális kényszer. A felidézett köznapi emlék az apával fáért a pincébe szaladás. Ennek biológiai izgalma. És „a költészettől épp ilyen / túlzott, heves érzés keletkezik / gyomorból így lefelé ha- / ladva, ha // épp verset írok. Az érzés lehatol, és onnan / föl, egészen nyakig, / kissé jól, kissé gorombán, / engem egészen lerohanván”. Persze az áthajlások, szószakítások és a „kissé” ismétlései, vagy a „lerohanván” kifejezés stilisztikailag elütő archaizálása itt is távolítanak, de itt mégsem az ironikus írottság dominál. A Cé cé cé pé két hajdani, házbéli öregasszonyon, Somló nénin és Vértessynén keresztül szól a történelem többnézőpontú megéléséről, kibékíthetetlen ellentéteiről és utókor számára való – Kukorelly prózájában legyőzni igyekezett – némaságáról.  Ahogy a ciklus zömében – a sorozatot egységesítő módon – itt is a gyermekkori emlékek és a halál motívuma fonódnak össze.

 

Egyszer sem álltak meg beszélgetni velem.

Köszönök, biccentenek. Vagy észre sem veszik.

Nem valószínű, hogy beszéltek volna csak

egy árva szót is egymással akármiről. Meghaltak már.

 

Szó lehetne még a nőkről írott versekről vagy az alapos elemzést érdemlő A Mind, a Semmi, a Mindenféle Mindez című, Ady Isten, a vigasztalanjához hasonló nagy istenes versről, de inkább befejezem. Nem, inkább abbahagyom, ahogy Kukorelly szokta. Bár ebben a kötetében fájdalmasan, és remélem, hamarosan felülíródóan erős a lezárás és a lezártság.