Annelies Verbeke: 88-as busz

Szegő Márton fordítása

 

 

Az első, ami feltűnt, az éjjeli szekrény; keletiesnek hatott, alaposan vörösre lakkozták. A rajta fekvő nyitott, táblájával felfelé fordított Hölderlin kötetet pár hónapja vásároltam, de ez nem az én az éjjeli szekrényem. Nem az én hálószobám. A nehéz paplan alatt – valódi toll keményített bézs huzatban – óvatosan a hasamra fordultam, egy mozdulat, melyet megnyugvásomra nem akadályoztak idegen testrészek. A franciaágy másik fele üres, mondtam magamnak némi erőfeszítéssel, kialvatlanul. Könnyen lehet, ez az első alkalom, hogy neglizsét viseltem.

Kintről, a függönyök és az üvegablak mögött, egy szirénát és reggeli forgalom zaját hallottam. Az ablakhoz mentem, a vastag szőnyegen lépkedve sem jutott eszembe semmi. Azon kevés alkalmakat, mikor ébredést követően nem tudtam rögtön felidézni, hogy hol vagyok, korábban mindig áldásként éltem meg, a ritkán előforduló mély alvások utózengéseként. Egyszer egyik ébredésem legelső pillanatában azt sem tudtam, ki vagyok, ami megsemmisítő és már-már izgató félelmet idézett elő bennem. Később Thomas Tranströmer egyik versét olvasva bukkantam ugyanennek a tapasztalásnak az ábrázolására, különös volt.

Ezek és más emlékeim élénkebbek voltak. Tudtam a nevem, a telefonszámom, a valaha volt összes háziállatom nevét, össze tudtam volna foglalni a könyvtáramban fellelhető összes könyv történetét, vagy akár elmesélni a létezésem stábtagjaival folytatott beszélgetéseim. Tudtam, határidőim vannak, melyekhez tartani akartam magam a következő hónapokban, egy férfi az életemben, akivel tartós harmónia esetén még össze is házasodnék.

De hogy hogyan kerültem ide, és ki lakik itt, nem tudtam. Már egy ideje a függönyt markoltam a megmerevedett ujjaimmal, mikor nagyot lélegezve elhúztam. Túl akartam látni a szomszédos háztetőkön, ezért az ablakot is kinyitottam. Kevés titkot rejtettek a tetők; Pókember egy zászlófüzéren, cserépnövények, ez minden. Felnyomtam magam, majd áthajoltam az ablakon, és egészen addig nyújtóztam, míg az épületektől balra egy forgalmas, széles utcát meg nem pillantottam. Egyre több galamb röppent fel, miközben a szél mohón áthatolt a neglizsém anyagán.

Brüsszel. Valószínűleg Brüsszel.

Fent a felhő, amely még nem vette fel végleges formáját, tökéletes példája volt egy nagy cumulusnak, egészen pontosan a cumulus congestusnak. Tehát az egyszerű gomolyfelhőnek. Még a felhőfajták is, melyeket egy kis könyvecskéből tanultam egykor, sértetlenül megmaradtak az emlékezetemben. Meg minden más is. Még a tegnap estében is biztos voltam. Sehova se kellett mennem, a tűzhelyen főztem, az enyémen. Átjött a testvérem, a halott kutyám pedig boldogan bámult rám egy elfeledett képről. Válaszoltam WhatsAppon a nagyobbik nevelt lányomnak, még meg is nevettettem, majd telefonáltam egy barátommal, aki felől már rég hallottam, utána pedig lefeküdtem a kedvesemmel, a mi ágyunkban. Minden rendben zajlott a maga csendes, nyugodt módján. Ez volt tegnap. Gentben.

Hogy a titokzatos honvágyhullámot elhárítsam, beleszippantottam az ágyon heverő köntösbe. Nem kizárt, hogy egy másik ember szagát éreztem, de a mosószeré erősebb volt. Belebújtam a köntösbe, majd visszaültem az ágy szélére. A lakás többi helyiségének felfedezése előtt azt kéne megtudni, egyáltalán hogyan kerültem ide. Kézbe vettem A legszebb versek Friedrich Hölderlintőlt. Kamaszként néha találomra felcsaptam a szótárt, majd ott, ahová a mutatóujjammal böktem, mindig találtam valami hozzám illőt. Felolvastam az első versszakot, amire a tekintetem esett:

 

 

És hogy megőrző otthona is legyen

hulló szivemnek, néki is, üdvadó,

s hogy lelkem is, mindig hazátlan,

oly szívesen ne feledjen élni:

 

 

A zúgolódó bánat fölött, még mielőtt bekebelezhetett volna, a teljes zavarodottság győzedelmeskedett. Még egy picit ücsörögni az ágy szélén, gondoltam. Lapozgattam a kötetet. Az első lap jobb felső sarkában az ár ceruzával, tizenkilenc euró és kilencvenöt cent, a második oldal alján pedig kék tintával, hogy RDB. Hogy a kötet sem az enyém, beleillett a képbe.

És akkor meghallottam a gyereket.

– Mama!

Közelinek hangzott, aztán egyre erősebbnek, rémültebbnek, kétségbeesettebbnek, a magánhangzók egyre hosszabbra nyúltak, de közben torzultak a taknyos zokogástól. Az alsószomszéd, mondtam magamnak, vagy a felső, vagy valamelyik oldalsó, csak vékonyak a falak, elaludhatott a bébicsősz, máris megoldódik.

– Maaaaamaaaaa!!!

Vagy hogy a gyerek azoké, akik itt laknak, hát, persze, akikkel a tegnap este és reggel közti időszakot tölthettem, akiket bizonyára ismernem kell, méghozzá jól, ha már egyszer a gyerekükre vigyázok, amíg leszaladtak a pékségbe.

Miközben a hang irányába siettem, szemet szúrt néhány tárgy az előszobában. Babakocsi, földgömb, három kartondoboz, rajzok a falon.

A gyerekszoba ajtaja nyitva állt. Bent egy fehérhajú, elvörösödött arcú, olyan három-négyéves gyerek két birkaplüss között állva egy világossárga ágyban. Felém nyújtotta a karjait. Felemeltem. Hozzám bújt. Letettem.

– Mindjárt jön a mama. – mondtam.

– Nem szabad késni.

– Honnan nem szabad késni?

A gyerek ingerülten felsóhajtott, majd azt ordította:

– A négylefejűből!

Nem értettem, mit akarhat.

– Új luha.

– Négylevelű? Ezt mondtad?

– Iken. – mondta.

Fürkészőn, majdnem riadtan bámult rám.

– Mi az a négylevelű?

Megint eltorzult az arca az ingerültségtől. Leült az ágy melletti kisszőnyegre, majd a lábaival a padlón dübögve dühödt skandálásba kezdett:

– Négy-le-fe-jű o-vi. Négy-le-fe-jű-o-vi.

– Ülj fel szépen.

És azt tette, amit mondtam.

– Hol a mama? – kérdeztem.

Mérgesen nézett rám, és már azelőtt tudtam, mire készül, mielőtt megtette volna. Elszántan és egy kissé vádaskodva megbökött a lábamnál az apró ujjával. Hát, ott a mama. A rózsaszín csigamintás tapéta, amely egy sávban az egész szobán körbefutott, úgy kezdett forogni körülöttem, mint egy hullahopp karika.

A gyereknek vécére kellett mennie, és miután a fürdőszobában megállapítottam róla, hogy lány, ráadtam a ruhákat, melyeket ott találtam. Megnéztem az arcomat a tükörben. Valami nem stimmel a számmal? Valami más, az ajkam, vagy a fogaim, vagy talán mégsem?

Kakaót készítettem és krémsajtot kentem egy szelet kenyérre, azt négybe vágtam, és a gyerek elé tettem az asztalra. Miközben evett, a ruháim és a telefonom kerestem, de hiába. Végül egy legginget meg egy ruhát húztam magamra, azok is a fürdőben voltak. A méret stimmelt. Aztán szemügyre vettem a falra akasztott rajzokat. A legtöbb alatt precíz, felnőttes kézírással a Caro név szerepelt különböző dátumokkal ellátva.

– Caro? – kiáltottam.

– Iken! – kiáltotta a gyerek.

– Indulunk.

Ami abban a pillanatban biztos volt, hogy a gyerek oviba akar menni, és tőlem várja, hogy bevigyem. Majd kint az utcán útbaigazítást kérek, talán a közelben van a Négylevelű Óvoda. Ha megtaláljuk, a gyerekprobléma egy időre megoldva.

A lakóház halja az Antwerpsesteenwegre nyílt. Nem ismeretlen a környék, Brüsszelt néha úgy is szoktam nevezni, mint az én Első LEGO városom, laktam itt gyerekként valamennyit, még iskolába is jártam itt, sokat császkáltam, vásárolgattam, aztán később még két szemesztert is itt végeztem. Viszont közben már annyi ideje laktam Gentben, hogy bár a főváros utcáit még látogatom és felismerem, de nem tudnám összeilleszteni a darabkáit.

– A busz!

A gyerek fellelkesülve szaladni kezdett előttem. Rémülten elkaptam a kabátja kapucniját és magamhoz húztam. A karjaimba vettem, majd odasétáltam a 88-as buszhoz, Heysel felé, melyet hirtelen magam is el akartam érni, már csak azért is, mert buszra szállni logikus, értelmes cselekedetnek tűnt az ébredésem óta körülöttem zajló ellenállhatatlan összevisszaság közepette.

A nyitott buszajtókon keresztül megkérdeztem a sofőrt, hogy útba esik-e egy bizonyos Négylevelű óvoda.

– Öt perc séta Willebroektól – felelte rutinosan. Mivel az arcomon láthatta, hogy Willebroek egyedül antwerpeni községként mond csak valamit számomra, hozzátette:

– Két megálló.

Carot, aki az ölembe mászott, kicsit magamhoz húztam. Az iskolatáskája cipzárjával játszott és mesélt valamit egy pedagógusáról, egy történetet, de képtelen voltam koncentrálni. Az ablakon át a friss tavaszi napon átgázoló színtelen autókat bámultam, meg az épületeket; a WTC ikertornyok is a látóterembe kerültek. Mikor a busz lefékezett Willebroeknál, páran leszálltak, páran fel.

A megálló környezete tökéletesen ismeretlenül tárult elém. Az óvodához vezető út megkeresését Carora bíztam, a felelősség nagy örömére szolgált, és úgy tűnt, jó érzéke is van hozzá. Engedelmesen lépkedtem utána, amíg egy ferde falú, modern óvodaépülethez nem érkeztünk.

Bevittem. A nő, akinek Caro sziával köszönt, figyelmeztetett, hogy figyeljem jobban az időt. Caro, úgy tűnt, a hét minden napján késve érkezett eddig. Félénken bólintottam.

Caro kihúzva állt mellettem, olyan arccal, mint valami csészelevél. Megértettem, arra vár, hogy fölé hajoljak. Két kézzel megfogta az arcom és nagy puszit nyomott a számra. Aztán anélkül, hogy visszanézett volna, bement a termébe.

– Jó reggelt, Renate! – mondta egy férfi, aki ugyanabban a pillanatban kifelé igyekezett. Gyorsan intett felém. Visszaintegettem. Renate.

– Hogysmint? – kérdezte meglehetősen közönyösen, miközben tartotta nekem az ajtót.

– Igen, igen. – dadogtam. Megint intettem neki, mikor a járdán a másik irányba fordult.

Találtam egy telefonfülkét, vettem egy kártyát egy kioszkban, és hazatelefonáltam – nem vették fel –, majd a párom számát tárcsáztam; egy géphang közölte: nem elérhető. A képek, melyeket rágondolva láttam magam előtt, a szeme, a szája, a háta, mintha néhány másodperc erejéig egy picit homályosak lettek volna, mintha az emlékezetem lencséjén nem tudtam volna élességet állítani. Vajon elkezdtem őt elfelejteni?

Egészen közelről megszólalt a Honky Tonk Woman refrénjének csengőhang változata. A dallam a szívem környékéről, a kabát belső zsebéből jött, még induláskor vettem magamra némi habozás után. Előszedtem a telefont. Jonas, szerepelt a kijelzőn.

– Ah, drágám – szólt bele egy mély, panaszos hang. – Valószínűleg hamar végzek, szóval el tudom majd hozni Carot. Dolgozz csak nyugodtan tovább.

– Oké – mondtam.

– Akkor este.

– Este.

Talán csak ennyit kéne csinálnom, ideiglenesen: dolgozni.

Egyszer-kétszer eltévesztettem az utat, de végül megtaláltam a jó buszt vissza a lakáshoz. Szerencsére gondoltam rá, hogy magammal hozzam a kulcscsomót, melyet az előszobai akasztón találtam. A nappaliban egy laptopra bukkantam, tele fájlokkal, szerintem építészethez és területi tervezéshez lehet közük. Új dokumentumot nyitottam, és elkezdtem leírni mindent, ami azóta, a ma reggel óta történt velem.

 

                     A fényképet Illias Teirlinck készítette.

 

Vers:

Friedrich Hölderlin, Az én javaim

Bernáth István fordításában