Enesey Diána: Készült már néhány interjú a Másik Isten kapcsán, illetve több helyen olvastam, hogy valamiféle kettősség húzódik meg benned, egyrészt úgy tűnt, hogy kicsit aggódtál a könyv fogadtatása miatt, különösen a Szív utca után (esetleg ahhoz viszonyítva), miközben azt is többször hangsúlyoztad, hogy felelősséget kell vállalni mindazért, amit leírsz. Az aggodalom, amit az imént említettem, mire irányult, arra, hogy rólad mint íróról milyen kép alakul ki, vagy inkább arra, hogy a kötetről mit gondolnak, akár a Szív utcával összemérve?
Gurubi Ágnes: Az aggodalom az utóbbinak szólt. A Szív utcának kialakult egy olvasóközönsége, volt persze szakmai megítélése is, de a Másik Istennél a szakmai megítéléstől nem tartottam, mert azt hiszem, hogy ez a könyv – írói szempontból – kiforrottabb, átgondoltabb, és a szerkesztővel, Darvasi Ferenccel sokat dolgoztunk azon, hogy olyan könyv legyen, ami után mondhatom, hogy a második kötetem meghaladta az elsőt. Szerettem volna, hogy amikor összehasonlítják (mert biztosan össze fogják), akkor továbblépésnek láthassák. Visszatérve az aggodalomra, amit az olvasók miatt éreztem. Bár többször is hangsúlyoztam, hogy ez a könyv nagyon más, mint a Szív utca, talán nem fogják szeretni azok, akik az első könyvemet igen, mégis talán a kelleténél jobban megvisel, amikor azt tapasztalom, hogy bejött, amire számítottam. Beszélgettünk erről író kollégákkal is, és az egyikük megjegyezte, hogy „Ági, te ezzel a könyvvel provokálni akartál, nem?”, pedig nekem nem volt ilyen szándékom. Valamiért nehezebben tudom megemészteni, ha valaki nem azzal az attitűddel olvassa, aminek én szántam, és ez nem a provokáció.
D.: Talán a tabudöntögetés – ami meglátásom és értelmezésem szerint kulcsfontosságú ebben a kötetben – sokak szerint összemosódik a provokációval, bár a kötetet én sem éreztem provokatívnak, semmilyen szempontból. A kötetben nagy szerepet betöltő szexualitást egyértelműen mondhatjuk tabunak, különösen női szemszögből. Mondhatjuk, hogy a gyász és a gyász kifejezésének nehézségei is tabunak számítanak? Illetve tarthatjuk-e az Igorral folytatott (képzelt vagy valós viszonyt) a gyászfeldolgozás metódusának, amely a kötődéstől az elengedésig ível?
Á.: A szándék igazából az volt, hogy amit Juli az apával kapcsolatban nem tudott megélni, azt megélje a szeretői viszonyban. A szexualitás és a gyász kapcsán eszembe jut, hogy korábban készítettem több interjút is Polcz Alaine-nel, egyszer azt mondta nekem, hogy ami a médiából ömlik ránk, gyerekekre, felnőttekre egyaránt, az olyan, mint a „horror-pornó”, tehát a halál is úgy transzformálódott horrorrá, mint a szexualitás pornóvá, holott a halál éppúgy nem egyenlő a horrorral, ahogyan a szexualitás sem a pornóval. Nincsenek sem szavaink, sem tudásunk, arról, hogy hogyan lehetne kezelni a gyászt. Én olyasmire törekedtem, hogy a nő, akinek meghal az apja, az valamilyen vigaszt találjon, de egyúttal arra is rájöjjön, hogy ezt nem másokban fogja meglelni. Ezért sem véletlen, hogy Igor meghal a végén. Így rajzolódik ki egy körforgás a könyvben. Halállal indul és halállal ér véget, de az út, amelyet bejár Juli, a gyász stációi, az az elengedés felé mutat.
D.: Azt éreztem a kötetben, hogy a „másik ember” fontos szerepet játszik az önalakításban, de a kapcsolódásoknak szerves része az elengedés is, olyan, mintha lenne Juliban valamiféle transzcendenciaigény, vagyis igény aziránt, hogy valaki, hierarchiában felette álló határozza meg őt, ugyanakkor abban látom a fejlődését, hogy egy ponton ezt is elengedi, s ő maga veszi át a saját élete felett az irányítást. Ennyiben a másik Isten végül másik emberként jelenik meg. Te hogyan látod a transzcendenciaigény kérdését? Lehet-e szó egyáltalán ilyesmiről a kötet kapcsán?
Á.: Igen, ez az igény megjelenik, és akinek igazán szüksége van ilyesféle kapaszkodókra, az nem egy felnőtt személy, hanem a gyerek. A gyereklét velejárója, hogy nem látjuk valóságosan a szüleinket. A főszereplő, Juli pedig abszolút gyerekstátuszban van. Nekem élnek a szüleim, de sokaktól hallottam, hogy akkor váltak felnőtté, vagy legalábbis a felnőtté válásnak egy döntő lépése volt, amikor meghalt az egyik szülőjük, mert nagyon sok mindennel szembesít, például azzal, hogy a mi időnk is véges. Juli felnőtt testbe zárt gyerekként sodródik, várja, hogy valaki megtartsa. Sokat dolgoztam azon, hogy Juli hangját megtaláljam, hogy a naplóbejegyzésein keresztül mutassam be, hogy milyen karakter ez a nő.
D.: Jó, hogy említetted a hangkeresést. Amikor Juli keresi önmagát, valamint te Juli hangját, akkor ez – úgy képzelem – az írói munkában is szervesül, vagyis talán a saját, ehhez a kötethez illő írói hangodat is keresed. Mennyire paralel ez a keresés? Vagy hogyan hat rád az, hogy te magad alakítod a karaktereidet? Működik-e ez a kölcsönhatás? Észleltél-e magadon valamilyen változást ebben az alakítási folyamatban?
Á.: Én magam nem változtam, bár lehet, csak nem látok rá magamra (nevet). Julit használtam arra, hogy amit egyébként nem mernék én sem kimondani, vagy nem beszélek róla, azt ő helyettem is megtegye, Julit bátorsággal és merészséggel ruháztam fel. Egyébként azt hittem, könnyebb lesz az átjárás az elbeszélő mód és Juli bejegyzései között, hogy könnyebben fogom tudni váltogatni, de az az igazság, hogy ez nem ment. Amikor Juli bejegyzéseit írtam, akkor az kellett, hogy mindenféle kontrollt elengedjek, akkor nem juthatott az eszembe, hogy „Úristen, ehhez mit fognak szólni?”, vagy, ha anyám, apám vagy a férjem elolvassa, akkor mit fog ehhez szólni. Az íráshoz szükséges egyfajta kegyetlenség, ez alól ez a történet sem kivétel, ahogyan a Szív utca sem volt az.
Juli bejegyzéseiből a szerelmi viszony ívét követhetjük le, amiben az eufórikus, kissé plátói szerelemből lesz egy nagyon kiábrándító és naturalisztikus megélés. A végén szinte csak testi szintre degradálódik, vagy legalábbis a nagyon erős és impulzív érzelmek puszta érzékiségbe csapnak át. Amikor elkezdődött ez a dagadó, érzelmi szerelem, és volt már egy-két szexjelenet, akkor tudtam, hogy ha valakiből ennyire árad kifelé az érzelem, akkor nem állhatok meg, amikor a szexualitásáról ír, tehát akkor ott mindent le kell írni. Ezt belátva átlendültem, talán ez a császármorzsás jelenetnél volt. Itt döntöttem el, hogy ez lesz a mérce, és ennél kevesebben nem érem be.
(Máté Péter fotója)
D.: Ez így van, jól áll a kötetnek ez a fajta érezelemáradás. Ugyanakkor a test és – mondjuk most így, az egyszerűség és a hagyományos megfogalmazás kedvéért – a lélek viszonya nem mellékes ebben a kötetben. Több ehhez kapcsolódó fordulópontot fedeztem fel a kötetben. A legfőbb ilyen számomra az volt, amikor Juli észrevette önmagán azt, hogy vonzó, és ez egy olyan mérföldkő volt az esetében, amely az egész szerelmi viszonyt, legyen az képzelt, vagy valós, útjára indította. A test és az önkép viszonya egyáltalán nem mellékes, a test és a lélek harmonizálási folyamatának lényeges pontjait látom itt. Te mit gondolsz erről, mennyire számít itt a reflektált testkép?
Á.: Amikor ezt a történetet írtam, nem gyártottam mögé ideológiát, vagy magyarázatokat, csupán arra törekedtem, hogy hiteles karakterek legyenek. Céljaim voltak. Az egyik például a női test lemeztelenítése a szavak szintjén. Vagy, hogy megmutassam, hogy két ember akármennyire is az érzelmeikkel, a lelkükkel kapcsolódnak, az intimitást a test szintjén élik meg, és hogy ez akár egy csapda is lehet. Eredetileg egyébként úgy terveztem, hogy Juli a bejegyzéseket Igornak írja, mintha hozzá beszélne, de aztán kitaláltam az egyes szám második személyben való megszólalást, és azt, hogy saját magához beszél. Ezzel nem az volt a szándékom, hogy az olvasót elidegenítsem a szövegtől, hanem pont az, hogy úgy érezze: ez akár róla is szólhat. Juli egy másik ember mellett fedezi fel a saját testét, egy apja korabeli férfi kell ahhoz, hogy nővé váljon, hiába volt férje, hiába volt gyereke, a nővé válás, az, hogy mit jelent számára a nőiség valahogy kimaradt az életéből addig a pontig, amíg nem találkozik Igorral.
D.: Most, hogy látom, hogy számodra is érdekes az én és a másik viszonya, jó lenne egy kicsit mélyebbre is ásni ebben a témában. Egyes filozófiai koncepciókban az „én” kialakításának a másik ember szerves részét képezi. Illetőleg a kötet egy olyan irányzathoz is kapcsolódik, amely az énképződést az elbeszélt történetekhez kapcsolja, talán nem túlzás itt a narratív identitás elméletére is utalni. Hogyan látod a másik ember és a történetek énformáló erejét, akár a kötettől elszakadva is, a mindennapi életre vetítve?
Á.: Szerintem az európai kultúrkör és a nyugati civilizáció egyértelműen afelé irányul, hogy ne magunkat építsük, hanem inkább másokból rakjuk össze önmagunkat, azt hiszem, a távol-keleti kultúrákban ez teljesen másképp van, ők máshogyan szocializálódnak. Szerintem az én generációm igazán el van veszve ebben, mi elkezdtünk válaszokat keresni, egyáltalán kérdéseket feltenni, a harminc év körüliek talán egy körrel beljebb vannak, de azért ott is erős elveszettséget érzek, a huszonéveseknél egy jóval komolyabb tudatosság van azért. A probléma egyik gyökere talán épp az, hogy úgy neveltek minket a szüleink, a meghatározó szűkebb és tágabb környezetünk, hogy nehezen definiáljuk magunkat szuverén egyénként. Egy történet befogadásához, sőt megírásához is elképesztő önismeret és tudatosság kell, ami egy tanult dolog lenne, de ha a szüleink nem tanulták ezt meg, akkor hogyan is adhatnák tovább, hogyan látnánk jól magunkat, értenénk a saját mozgatórugóinkat, ha nem ismerjük magunkat? Szerintem nem csupán az én főhősöm küzd ezzel.
D.: Igen, valóban van abban valami, hogy ez a nyugati élettel összefonódó jelenség, Viszont a válaszkeresés egyik módja talán épp az, amivel Juli is próbálkozik, a képzelt vagy valóságos történetekből építkezés, ahogy én látom, ő egy reflektált személyiség, aki tudatosan keresi önmagát és a válaszokat.
Á.: Szerintem ő azáltal halad és fejlődik, hogy reflektál, történetekké kerekítve írja le az érzéseit. Így lesz egyre bátrabb, így tud egyre jobban kiállni a vágyaiért és azért, hogy milyen életet szeretne. Nem arról van szó, amit néhányan belelátnak ebbe a kötetbe, hogy Juli mögött egy szerető és biztos családi háttér áll, s ő az apja halála miatt meginog, de aztán visszatalál. Juli házassága közel sem ideális, mindkettejük hibájából eltávolodtak egymástól. Az, hogy a végén Igor szemszögéből látjuk a családot, nem azt jelenti, hogy ezzel a házassággal minden rendben. Juli nem egy megalkuvó jellem, ő megjárta a hadak útját, és a gyász évében megszerzett tudással lép vissza a házasságba, amiről persze nem tudjuk, hogyan fog folytatódni, ez nyitott kérdés marad.
D.: Ez érdekes olvasat, amit említettél a válaszod elején, én úgy olvastam ezt a lezárást, hogy a külső, kívülálló szemlélő éppúgy látja őket egy családnak, ahogyan azelőtt is, ez viszont még önmagában nem jelenti azt, hogy idilli lenne a belső működés is, a kívülről látott család-kép sokszor nem egyezik azzal, ami négy fal között zajlik.
Á.: Igen, viszont szerintem az egy valós helyzet, hogy amikor valaki elveszti az egyik szülőjét, akkor a személyisége egy komoly fejlődésen mehet keresztül, képes lesz megújulni, változni. Ha pedig az egyik fél megújul, akkor ott a lehetőség a másik félnek is a változásra. Kérdés, hogy a másik, hogyan viszonyul ehhez, hogy mit kezd ezzel a megújult helyzettel. Az, hogy az apa halála miatt megbomlott dinamika miként változik a házaspár között, az rajtuk áll. Én hiszek abban, hogy az emberek változhatnak, a szülők elvesztése például hatalmas változásokat eredményezhet a személyiségben.
D.: Többen mondták, hogy – a Szív utcával ellentétben – itt a férfiak kerülnek előtérbe, viszont szerintem van egy nagyon fontos női viszony is, mégpedig Juli barátnője, Ágnes az, akihez több fordulat is köthető a regényben. Pótolhatóak vagy helyettesíthetőek-e ezek a nők közötti viszonyok?
Á.: Ilyen bizonytalan szülői háttér mellett a barátságok fontos kapaszkodók lehetnek, izgalmas kapcsolódási pontok. Nem akartam, hogy Juli olyan legyen, mint Móricz Árvácskája, akit még az ág is húz, és teljesen magára van hagyva.
(Bazánth Ivola fotója)
D: A kötet első terve is ilyen feljegyzéseken alapult, mint amilyeneket Juli tollából olvashatunk? Mennyire tértél el a kezdeti tervtől és a legelső jegyzeteidtől?
Á.: Az eredeti terv az volt, hogy a főhősnő megörököl egy lakást a belvárosban, és elkezdi írni az első regényét, tehát egyszerre írtam volna azt, hogy ezzel a nővel mi történik, illetve a regényt, amelyet ő ír, vagyis egy regény a regényben történetet szerettem volna. Ahogy erről másokkal beszélgettem, rájöttem, hogy ez nagyon bonyolult és kusza, de ekkor már sokat dolgoztam a szövegen, nem akartam eldobni. Ekkor jutott eszembe, hogy ami a főszereplő első regénye lett volna, azok lehetnének Juli naplóbejegyzései. Így bomlik ki a történet a történetben, csak egészen más céllal, nyelvezettel.
D.: Így teljesen más fénytörésbe került az a párbeszéd, amikor a kötet elején a férj megkérdezi Julitól, hogy vannak-e tervei ezekkel a feljegyzésekkel. Egyébként a jegyzetekkel, amiket az első verzió kapcsán említettél, van valamilyen terved?
Á.: Ezeket a dokumentumokat elneveztem „Valami”-nek. Van most egy megbízásom, a Könyves Magazintól. A tavalyi Margó-díj első három helyezettje megkapja a lehetőséget, hogy tárcát írjon, és nemrégiben felkértek, hogy januártól írjam én havonta. Az az ötletem, hogy két barátnőről írok, az egyikük pszichológus, a másikról pedig kiderül (harminc fölött), hogy skizofrén. A valóság, a fantázia és az őrület határait keresgélem, ehhez fogom használni a Másik Isten korai jegyzeteit.
D.: Kíváncsian várom ezeket a tárcákat, szerintem nem vagyok ezzel egyedül. A regényben a vágy és a hűség viszonya két mozgatórugószerű elem, de hogyan férnek meg egymás mellett?
Á.: Sehogy. Ez a rövid válaszom. (nevet)
D.: Sehogy? A kötetben a Tonio Kröger kapcsán merült fel nagyon élesen a hűség kérdése, épp a vágyak burjánzásának közepette. Nem lehetne mégis valahogy lavírozni a kettő között? A vágy mindenképpen kiirtja a hűséget?
Á.: Nem feltétlen, de erről minden korosztály másképp gondolkodik. Kamaszkorban – és a Tonio Kröger is erről szól – nagyon szeretnénk hinni abban, hogy az első szerelem lesz az egyetlen, igaz, nagy szerelem, és hinni akarjuk, hogy van életen át tartó hűség, ráadásul ebben szocializálódunk, hogy a házastársi hűség nem egy megkérdőjelezhető dolog. Kamaszkorban kiábrándító lenne ennek az ellenkezőjét látni. Idővel viszont rájövünk, hogy nagyon sok az illúziónk és az elfojtott vágyunk, valamint nagyon kevés kompromisszumot tudunk kötni saját magunkkal. Teljesen emberi dolog vágyni valaki másra, hogy ki, meddig megy el, hol húzódik a hűség határa, az teljesen egyéni. Én azt látom, hogy napjainkban nagyon nehezen tarthatók a keretek, hogy körülvesznek minket a hagyományok, amiket az előző generációk hagytak ránk, közben meg pillanatról pillanatra változik a világ, és az emberi kapcsolatok nehezen tartanak lépést ezzel a változással. Nem irtja ki a vágy a hűséget, ez nem jó szó, de megnehezíti, az biztos. Juli esetében a hűség az nem egy körülrajzolt „ország”, nem látja a határokat, ő úgy kezeli ezt a viszonyt, hogy ezt megérdemli, és ennek az átélése már kijárt neki.
D.: Pontosan, mintha a nőiségébe vetett önbizalmát nyerné itt vissza, azután, hogy éveken át egyedül az anyai szerepére fókuszált. Bizonyára nehéz fenntartani az egyensúlyt a nőiesség és az anyaság között, bár a férfiak helyzete sem sokkal egyszerűbb kisgyermekkel a családban, az ő esetükben egyfajta szerepvesztettség van az első időszakban.
Á.: Igen, a férfiak számára is tele van megpróbáltatásokkal ez az időszak, ezeket a küzdelmeket sem szabad alábecsülnünk, biztosan nem könnyű elfogadni, hogy a fókusz ilyen nagy mértékben a kisgyerekre kerül, és meg kell találni az új szerepköröket, ami szintén közös feladat.