Az első őszi hónap lapajánlójában a szeptemberi Alföld kínálatából válogattam.
Halász Rita Tengernek fényes, szép csillaga címmel közölt prózája Rubens 1630-ban készült olajfestményétől, a Cimon és Pero című képtől az öregedő és folytonosan változó női testig ível. Az írás első szakaszában egy kiállítási élményt idéz fel Fruzsina, az elbeszélő: amikor Rubens képét látva egy anyuka eltakarta a kisfia szemét, s aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a gyermeke a művészeti alkotásokat nézve sem lehet biztonságban. Ekkor hangzik el a tételmondat az elbeszélő édesanyja szájából, e szerint „a művészetnek nem feladata, hogy biztonságos legyen”. Az elbeszélő azt is megemlíti, milyen emberi sorstörténetek és morális dilemmák húzódtak meg.
Majd az elbeszélő és az anyósa közötti beszélgetésnek lehetünk tanúi, amelyben hol teljesen realisztikus, hol pedig egészen álomszerű képek és asszociációk követik egymást. Az anyós „a nagy Taschen-albumot” lapozgatja, a mellek ábrázolását vizslatva, s hangot ad kiábrándultságának, hogy csak férfiak alkotásait látja. Ekkor veszi kézbe az albumot az elbeszélő, s ebben a pillanatban kezdenek áradni a képzelet képei, a férjét és az anyósát látja, az album ihlette különféle szituációkban és szerepekben:
„Anyád a talpadat fogja, mosolyog, anyád elgyötört. Anyád átszellemült, bőre fekete, fején korona, feneke a trónon. Parasztasszony az anyád, a király szeretője, anyád az egyiptomi Ízisz, mereven néz, anyád melle csenevész, anyád melle kifli, anyád melle csenevész kifli, anyád mellén kék erek. Anyád trampli. Anyád ránk néz, nem rád. Anyád alszik. Mélységesen bánatos az anyád. Anyád melle hamvas barack, anyád melle peckes, pedáns, pöffeszkedő, anyád melle várakozik, anyád melle nincs, nem látszik, szem nem láthatja, anyád melle lüktető fájdalom, anyád mellbimbója csiklandozza a szádat, a szád anyád mellét keresi, anyád melle betömíti a szádat, az arcod eltorzul, kiköpöd anyád mellét, anyád teje téged táplál, anyád teje más férfiakat táplál, anyád előtt férfiak esdekelnek, mutasd meg, hogy anya vagy!, rimánkodik Bernát, rimánkodik Ágoston, és epedezik Cajetan és Peter Nolasco, szájuk nyitva, térdük remeg, anyád teje spriccel a nyitott szájba, és lenyeli az édes anyatejet Bernát, és lenyeli Ágoston, Cajetan és Peter Nolasco.”
Az elbeszélő – miután anyósa szóvá teszi, hogy az idő előrehaladtával egyre kevesebb kép készül róla – felveti, hogy az anyósról kellene egy aktot festeni. Az anyós kéreti magát, majd Fruzsina eszményi nőalakokkal állítja párhuzamba őt. Az anyós sokáig ágál az ellen, hogy az idősödő teste jelenjen meg a képen, mondván, hogy „a szépség az nem öreg”, de Fruzsina ragaszkodik a valósághoz, s abban látja a szépséget is. Végül az anyós beadja a derekát, azzal a halvány, de aligha teljesülő feltétellel, hogy Fruzsina legalább a derekát vékonyabbnak ábrázolja.
„Akkor felpattan, jó, legyen, ha ennyire akarod, tessék, ecce homo, ecce a nő, ecce az öreg nő, lerángatja magáról a ruhát. Lefesthetsz, de legalább annyi együttérzés legyen benned, hogy a valóság előnyösebb arcát mutatod, állítsd be jól azokat a lámpákat.”
Mohai V. Lajos Egy író poggyásza című írása különleges próza. Első pillantásra úgy tűnhet, mintha egy író hevenyészett feljegyzéseit látnánk egy készülő kézirat legelső előkészületeit, amelyben egy fiú, vagyis „a Fiú” igyekszik kibontakoztatni a kreativitását, megélni olyan intellektuális élményeket, amelyek az iskola szűkösnek bizonyuló falai közé nem férhetnek be. Ám az alcím („Hallod, Apa, írtam egy filmet.”) más megvilágításba helyezi az egyébként nagyon képszerű gondolattöredékeket. Mintha képkockák leírását látnánk egy egyelőre forgatókönyv nélküli filmből, szakadozott pillanatfelvételek sorakoznak, de jól kivehető Mándy Iván karaktere és az ő prózavilágát is felidézi Mohai V. Lajos írása. Mintha egy életen át cipelt, csordultig, a becsukhatatlanságig kéziratokkal megtöltött poggyászból potyognának elénk a jegyzetek, amelyekben mégiscsak kirajzolódik valamiféle koherencia.
Székely Szabolcs Attól fél, hogy untat című verse áradó, egymásba folyó sorokból és gondolatokból áll, egyes szám második személyben szól. Egy kézben tartott üveg- vagy tükördarab áll a vers fókuszában. Ez a tükördarab inkább ablak, amely a saját benső világra néz, ám az üvegdarabon megcsillanó fényben mintha kontúrok nélkül olvadna egymásba a boldogság és a boldogtalanság. Majd ezek a darabkák, amelyek talán az élet töredékei, kapaszkodóknak látszanak, ám tartós támaszt, valódi vigaszt nem nyújthatnak. Sőt, a vers végére a veszteség alakját öltik, a becsapódó ablak és a szélnek eresztés visszatérő képei a teljes lírán át ezt a benyomást erősítik. A központozás nélküli sorok és az ismétlődő képek egy végeláthatatlannak látszó folyamatot vetítenek elő. Ezt a benyomást erősíti az is, hogy Sziszüphosz mitológiai története utalásként felbukkan a vers végén.
„[…] üveg csapódik ablak huzat fut át a parkon
végleg szélnek ereszti világosát az alkony
egy éjszakát szorítasz sötét vacog kezedben
megkapaszkodni benne nincsen darabka egy sem
mert felsimítod mindet feljebb és újra feljebb
mint aki büntetésből görget sziklát a hegynek
mint aki büntetésből görget a hegynek sziklát
egy darabkát keresgélsz ki csillag lenne inkább.”
A szeptemberi Alföld főszereplője Villányi László költő. Az ő tollából a Mi volt a legszebb című, Tolnai Ottó emlékére írt verset emelem ki, amelyben számos emlékkép villan fel, mindegyik a maga módján különlegesnek látszik, a közös élmények sorát látjuk, csupa-csupa hétköznapi pillanatot, amelyekben mégis volt valami magasztos, vagy legalábbis az emlékezés azzá tette, egy barátság foglalata ez a vers, de mégis az utolsó versszak a legszebb:
„Ottóval nevetni
Ottóval az volt a legszebb
mikor halszagú ujját nyalogatja a macska
és Ottó felnevet
Ottó nevetése volt a legszebb.”
