„A szenvelgés oka ugyanis mindig az, hogy mozdulat közben a lélek (vis motrix) a testnek valamely más pontjában tartózkodik, nem az érintett súlypontban.”

Heinrich von Kleist: A marionettszínházról. Petra-Szabó Gizella fordítása

 

 

Egyszer valaki fülemnél fogva elráncigált Pintérbélára.

Nem voltam oda az ötletért.

A ráncigálás tetszett, a ráncigáló is.

Na jó, gondoltam.

Hallottam már zengeni arról, hogy Pintér Béla, de éltem a gyanúperrel – rosszak a tapasztalataim típusú előítélet stb. Rosszak ugyanis a színházi tapasztalataim, és oké, csak zömében rosszak – vagy elviselhetetlenek –, tehát van jó is, de mi az, hogy csak zöm, a zöm az zöm, zömmel rövid az élet.

 

                                                                                                   Kukorelly Endre

 

Zavarban vagyok amúgy ezzel az előítéletdologgal, hirtelen azt kell gondolnom, hogy az előítélet alapja az ilyen-olyan tapasztalat, az előítélet voltaképp ítélet, ítéletet ab start előítéletnek degradálni előítélet, de hát egyrész, ugye, ne ítélj, hogy ne satöbbi, másrészt meg itt van rögtön az én esetem Pintér Bélával. Öt perc alatt megvolt a dolog: meg voltam ragadva. Konkrétan a Korcsula első 5 perce alatt.

És az arcom – ezt csak akkor vettem észre, amikor ripsz-ropsz hirtelen véget ért az előadás – fölvett egy a meglepődés, az egyszerre nevetés-és-elkomolyodás, csodálkozás és, igen, a csodálat által kialakított sajátlagos alakzatot.

 

Történt egyszer, hogy a István Gimnázium akkor harmadikos tanulója, Farkas Zsolt barátom Hanka nevű kislánya színre vitte, oké, tehát előadták a Kaisers TV, Ungarnt, és a rendező kis hölgy megkért, hívjam el Pintér Bélát.

Elhívtam Pintér Bélát.

El is jött. Ott ült mellettem. Előrehajolva. Izgult.

Vagy rendezett?

Vagy kakilnia kellett?

Mondtam neki, hogy Béla, baszd meg, nyugi, ne már, ne izgasd magad, ezek csak gyerekek!

Csak csupa gyerek, nem látszik rajtuk?

Mire az egyik fiúcska behoz tálcán egy sörösüveget, és az felborul és csörög.

Mire Béla nem ugrik fel, bár tulajdonképp felugrik, szóval úgy nem ugrik, hogy ugrik, ülve ugrik, de akképp ugrik nem, hogy ha tényleg ugrana, nem tudnám visszafogni, hiába vagyok 2x nagyobb.

Elbaszták a legjobb poént, mondja Béla ugrás közben.

És így tovább, zseni’ kis előadás volt, nem biztos, hogy rosszabb, mintha a szerző maga rendezte volna, láttam Erdélyben is, annál jobb volt, és a vizelős jelenet itt volt a legjobb.

 

Ha nézed – tehát jól nézed – Pintér Bélát, elbűvöl. Ha nem bűvöl, rosszul nézed. Ezt a két mondatot azelőtt írtam le, hogy kitaláltam volna magamnak, mi bűvöl. A marionett bűvöl.

Az a – mondjuk – atavisztikus valami, ami a mélységes mélyből törhet elő – ha pl. bábokat/bábukat, bábozást néző gyerekeket nézünk. Olyasmit tud ez, a báb és mozgatói, amit nem tud más – és most hagyjuk, mi ez a más. Ilyenkor olyasmit tudnak (meg) a gyerekek, amit máshogy nem.

És amiről később lemondanak.

Többé vagy kevésbé.

Inkább igen, mint nem.

A Cohen-testvérek Fargo sorozatának ötödik évadában a fiatal anya, akit volt férje agyonvert, -erőszakolt, és most halálra üldöz, egy – csak álmában létező – menedékhelyen más, hasonló sorsú nők előtt saját maga faragta bábokkal eljátssza, igen, játssza, ami vele történt. Hogy az meglegyen.

Mert csak azon lehet túllépni, ami megvan.

Akkor, ha megvan.

És akkor tigrissé válhatsz – úgyszólván sebezhetetlenné. Ez a bűvölet.

Pintér ilyesmit tesz: emberből – színészekből, bár ez nála mellékes, tehát emberből – készít bábot, hogy aztán az élni kezdjen. Nem mint E.T.A. Hoffman Olympiája, inkább mint a szerelmes Pygmalion ciprusi király elefántcsontból kifaragott Aphroditéje, amit az istennő – Galatheia néven – életre keltett A Pintér Béla-féle színháznak ugyanis a Pintér Béla-féle színészmozg(at)ás a lényege.

Korántsem a „politikum” vagy mi, amire annyian izgulnak. Hanem a mozgás.

A mozdulat. Ahogyan mozog, aki a színen mozog.

Minden mozdulatnak van ugyanis súlypontja, és akkor hiszem el a mozdulatot, ha ez a súlypont belül van. A helyén van.

A marionettszínházról című esszéjében Kleist elmeséli, hogy M… város operájának vezető táncosát, C… urat többször is látta a piaci bábszínháznál, ahol „a pórnép mulattatására” bohózatokat adtak elő. C… úr, mondja, „bizony örömét leli” ebben, mert „ha egy táncos tanulni akar, hát azoktól a bábuktól egyet és mást tanulhat”. A mozgók súlypontjának titokzatos vonala ugyanis a mozgók „lelkének az útja”, és a grácia – a kecsesség, a kellem – azon áll vagy bukik, hogy a súlypont a helyén van-e.

És példákat hoz, P… kisasszonyt, F… urat, akik – „förtelem rágondolni is” –, hol mindenhol hordják a lelket. P… a menekülő Daphné szerepében „lelkét a keresztcsigolyák közé rekeszti”, úgy hajol előre, mintha hányni készülne, F… lelke pedig „a könyökében van”, ahogy Parisként Aphroditének nyújtja az almát.

Tudja, hogy mit tesz, ezért kínos, ahogy teszi. De hát a „színházba járás” nem folyvást egyik kínos tapasztalatból a másikba zuhanás-e?

Nem merő szenvelgés-e, a produkció? Reflektálás, reflektáltság; nem attól ilyen-e, mert „a tudás fájáról ettünk”, és nem az történik-e, hogy „mennél jobban sötétül és halványul a szerves világban a reflexió, annál sugárzóbbá és elevenebbé válik a grácia benne”?

 

                                                

 

A marionett, így Kleist, „megszabadítható a léleknek ettől a maradék jelenlététől is”; a bábu „előnye” az élő táncosokkal szemben, hogy „nem tud szenvelegni”.

Két példát említ: elmeséli, miként illan el egy kamaszfiú mozdulatának önkéntelen gráciája, veszíti el ártatlanságát, ahogy hiába kísérli meg mozdulatát tudatosan megismételni; és elmeséli tapasztalatát egy medvével való vívásról: „A medve minden döfésemet kivédte, a cselezéseket meg (s ez az, amire a világon egyetlen vívó sem volna képes) eleve figyelmen kívül hagyta. Úgy állt, ütésre emelt manccsal, mindvégig szemtől szembe velem, mintha szememből olvasná ki lelkem szándékát, s valahányszor imitáltam csak a szúrást, nem mozdult.”

Ha jól nézel, az imitált szúrásra nem mozdulsz.

De tudok-e jól nézni? Nem vagyok végképp elrontva?

Most épp azt gondolom, hogy mindenki képes jól nézni, és nem vagyunk végképp elrontva. Nézz jól és ne romolj! – a díjazott/ünnepelt művei mindenképp ezt ajánlják, ezt javasolják. „Visszatér a grácia ott, írja Kleist, ahol az ismeret mintegy megjárta a végtelent, s így egyidőben abban az emberalkatban jelenik meg a legtisztábban, amelyben a tudat egyáltalán nincsen jelen, vagy pedig végtelen, azaz a bábuban vagy az Istenben.”