A Szófa most futó vers- és kisprózapályázatának, az Üvegmedencének irodalmi inspirációja Závada Péter júniusban megjelent verseskötete, az Éngép. „Én vagyok az Éngép, az Éngép én vagyok, az Éngép mindig valaki más” – adja meg a felütést a kötet első oldalán egy szerzői hang; a mögötte álló embert (vagy gépet? embergépet? gépembert?) kérdeztük a kötet titkairól, az alkotás folyamatáról és az izgalmas végeredményről.
Idén jelent meg az Éngép című kötet, amely sokrétű játék: a szövegeket az Éngép alkotja, akit viszont egy (Závada Péter néven ismert) emberi költő alkotott. Honnan jött ez az ötlet, és miért éppen e formában valósult meg?
És a sor folytatható: az Éngépet létrehozó költő (Závada Péter) megszólalásait pedig a nyelv alkotja meg. A nyelv ugyanis szintén egy gép mintájára működő autopoetikus rendszer. Deleuze és Guattari szerint a nyelv nem pusztán kommunikációs eszköz, hanem egy ún. társadalmi gépezet, amely tetten éri és megszervezi a vágyat. Nem a gondolatainkat fejez ki, és nem is a világ tükre, hanem közvetlenül a testekre, a viselkedésre és a jelentésekre hat. Cselekszik. A nyelv ilyenformán performatív és gépszerű. A Kafka: A kisebbségi irodalomért című műben Deleuze és Guattari leírják, miként válhat a nyelv deterritorializálttá, vagyis egyfajta mindent felforgató és kimozdító forradalmi gépezetté. A „kisebbségi nyelv” akkor jön létre, amikor valaki egy „nagy” nyelvet (mint mondjuk Kafka a németet) úgy használ, hogy aláássa annak normáit: dadogva, töredezetten, szétfeszítve az uralkodó struktúrákat. A nyelv kisebbségi használata tehát egy teremtő, politikai és ellenszegülő gesztus.
A költészet nyelve reményeim szerint a legtöbbször kisebbségi.
Mennyiben függ össze az Éngép (mint karakter és mint kötet) a generatív AI alapú szöveggyárakkal? Használt ilyeneket a szövegek alkotása során?
Legfeljebb annyiban függnek össze, hogy a kötet önreflexív kerete, vagyis az Éngép őszintének tűnő szólamai rámutatnak, hogy a nyelv már eleve úgy működik, mint a nagy generatív nyelvi modellek, pl. a Chat GPT. Vagyis, hogy beszéd vagy írás közben mi is egy nagyon széles mintából, valószínűségi alapon választjuk ki az épp következő szót. Persze ez így ellentmond annak, amit fent írtam, hogy a nyelv írna minket, és azt állítja, hogy mi döntünk arról, hogy mit szeretnénk mondani. De ez ennél bonyolultabb: egy sor, a tudatos reflexiót megelőző, kb. a testi működéshez hasonlóan észrevétlen és ösztönös folyamat szervezi a nyelvhasználatunkat is. Használtam itt-ott Chat GPT-t a könyvben, de épp csak kíváncsiságból próbáltam ki. Engem még mindig az írás folyamatának élvezete és nem a végeredmény izgat. Különben is: a mai, egyre fejlettebb AI esetében lassan szétválaszthatatlannak tűnik, hogy egy szöveget ember vagy gép alkotott, szóval a kötet szövegeit nem feltétlenül gazdagítanák az AI-jal írt versek. A hétköznapi mesterséges intelligenciával kapcsolatos tapasztalataink ma már nem egy, a programozók által használt, matematikai szimbólumokat és írásjeleket működtető kódnyelvben (pl. javascript) ragadhatók meg, hanem egy, az emberi beszédhez/íráshoz kísértetiesen hasonlító, pszeudo-természetes szimulákrumnyelvben.
Milyen jellegű szövegek ezek? Líra, próza, vagy valahol a kettő között?
Leginkább talán a hibrid szöveg elnevezés illik rájuk. Nem igazán látom értelmét megkülönböztetni a műnemeket, amiket egykor Arisztotelész vagy Hegel határozott meg. Legkésőbb a rimbaud-i prózavers megszületésekor ezek a szigorú kategóriák felszámolódtak.
Hogyan befolyásolhatja a folyamatosan változó technológia a kreatív írás tanítását? Érzi a hatását a tanítványokon? Van olyan technológiai újítás, amelyet integrált a tananyagba?
Erre egyelőre nem tudok válaszolni, mert a tanítványaim az ELTE-n még csak most kutatják ezt a témát, és én sem tudok többet náluk. Egyelőre a kreatívírás-órákon is inkább csak beszélgetünk a lehetőségekről. A szövegek megírását megelőző kutatásban például rendkívül jól használható. Vagy nagyon jól lehet vele idegen nyelvre oda-vissza fordítani, ami olykor érdekes, hibrid szövegszörnyeket eredményez. De meglátásom szerint az igazán eredeti költői lelemény egyelőre várat magára. Az olyan, sematikusan létrehozható szövegeket, mint egy hivatalos email, vagy akár egy kevésbé kreatív, meghatározott szaknyelven és fogalomkészlettel operáló tanulmány, hamarosan az AI is meg tudja majd írni helyettünk szinte kifogástalanul. A probléma egyelőre a nem diszkurzív, hanem az exkurzív, vagyis elkalandozó, váratlan irányokat vevő, költői, vagyis a kreatív szövegeknél jelentkezik. Ahol a szavaknak nem a hétköznapokban megszokott értelmét használják, hanem eseti, átvitt, személyes jelentéssel ruházódnak fel.
Ön szerint mit hoz a jövő (akár technológiai, akár más értelemben) az íróknak, az olvasóknak, a kiadóknak?
Legyen az AI bármilyen fejlett is, a lényeg mindig az alkotói folyamaton lesz. Nem azért nem akarjuk majd, hogy az AI írjon, szerkesszen, fordítson helyettünk, mert ne tudná akár igen magas színvonalon megcsinálni, hanem, mert nem akarjuk magunkat megfosztani a folyamat élvezetétől: a próbálkozás, a hibázás, a félreértés, a ráeszmélés vagyis a tanulás heurisztikus lehetőségétől.
