Elérkezett a szeptember, de azért egy kicsit visszatekinthetünk a nyárra, ezúttal a frissen megjelent nyári Apokrif folyóirattal. Ismét egy igen gazdag és izgalmas lapszámot olvashatunk, ebből adok egy kis ízelítőt.

A nyári lapszámot Németh Laca festményei díszítik és teszik a szó szoros értelmében is színessé.

 

Remekül indul a lapszám, Kukorelly Endre verseivel. Különösen a legelső líra fogott meg, hamisít(hat)atlan Kukorelly-vers, kiváló nyelvi leleményekkel és némi (ön)iróniával. A Don Giovanni morog. Néha abbahagyja. Végleg abbahagyja címet kapta ez a költemény. A híres csábító, Don Giovanni itt valójában a lírai én, aki azon töpreng, mi történne a transzcendens létező (a versben Akárkiként és Valakiként szerepel, nagybetű az isteni rangot és a létezés valószínűségét is jelképezi) összehívja azokat a lányokat, akikkel korábban viszonya volt, vagy legalábbis néhány „kedves” és „kedvetlen” órája: tudnának-e beszélgetni, lenne-e közös téma, mit szólnának egymáshoz. A lírai én úgy képzeli, szemügyre vennék egymást, majd menekülnének a kellemetlen helyzetből, mert feleslegesnek tűnik, ám ezzel mintha az igazságot, mindazt ami megtörtént, rangjától megfosztanák.

„úgy hinnék, hogy velük ez a Valaki viccel,

aztán, illik ez, vagy nem illik,

 

megnéznék egymáson, amit kell,

és nyomban el akarnának szelelni,

 

onnan, mert tényleg mindez ennyire minek,

s ami igaz, az mind pokolra hullik?”

 

Murányi Zita nyolc sorból és egy sortöredékből álló, térkép címmel közölt versében a magány, az idő múlása, a különféle tájakat és útvonalakat bebolyongó élet hidegérzetként vonul végig. A vers egyes szám második személyben szól, de minden bizonnyal a lírai énről. A kis résben betört ablakon áramlik be a hideg, ez egy kis rés az életen, egy darabka hiány, amely megtöri a fényt és meggátolja a védekezést a fájó pillanatok, az élet hűvös áramlatai ellen. Aztán a vers főszereplője – mintha keresne valamit – a haját tapogatja, amelyben az őszülő tincseket úgy ábrázolja, „mintha istenhez rajzolt térképet rejtenének”, amelyeket néhány mozdulattal össze lehet gubancolni, ha pedig összegubancolható, akkor a hajba festett térkép is elveszíti funkcióját. Mindenesetre az öregedést és az idő múlását Murányi Zita verse legalább olyan szépen ábrázolja, mint a magány és hiány hűvösségét.

„a hiányzó szilánk amin megtanult fütyülni egy évszak

 és a reggelente beszivárgó fény is szétszakad

 ez az utolsó mozaikdarab aztán vakon megtapogatod

 a hajad mintha istenhez rajzolt térképet rejtenének

 az őszülő csigavonalak az ujjaiddal megint összegubancoltad.”

 

Csató Anita versében is a hiány lüktet, mégpedig a hiány mondatokba költözött elevensége. A vihar című versben a nagyszülő elvesztése egy fontos, sokszor ismételt gondolatban („ugyanaz alatt az ég alatt állunk mind”) és a nagyszülői tanítások felidézésében bontakozik ki. A lírai én a nagyszülői tanácsok, intelmek és tanítások hátterében a rá leselkedő veszélyeket, az élet nehézségeit látja, biztos abban, hogy minden óvó és intő szónak megvan a maga alkalmazási területe. Azonban a tanítások mindegyike arra vonatkozott, ami ez alatt az ég alatt van, pedig ezen a világon túlról is lehet hatni a véges életre:

„nem tudta, hogy úgy éget majd valaki

áramköröket unokája anyajegyeire,

ahogy villám hasítja az eget,

nem tudta, hogy jó idő múltán is

világít még a lehunyt szemhéj alatt az égbolt,

akkor is, ha ugyanaz alatt az ég alatt

állunk mind, ugye?”

 

Végezetül – mondhatni, szokásos módon – Veress Dániel interjúját ajánlom olvasóink figyelmébe, amelyet ezúttal is a lapszámban szereplő művésszel készített. Németh Laca képzőművésszel egy rendkívül izgalmas, lendületes, a „streets art” és a képzőművészet kapcsolódási pontjait, valamint az egyéni életút és a művészeti alakulásfolyamatok viszonyát is feltáró beszélgetés született. Sőt, még a Németh László név terhéről és az ebből kialakuló félreértésekről is szó esett: nem véletlenül lett az interjú címe – igen szellemesen – Égető Eszti.