Az idei utolsó lapszemle a Kalligram friss számáé. Izgalmas interjút, kortárs prózákat és egy üdítően mai, ám a hagyományokat is őrző Ovidius-fordítást ajánlok.

 

D. Magyari Imre sokrétű interjút készített Török Ábellel, akinek idén jelent meg a harmadik ég című (második) regénye. Az interjúban számos témát felvetett D. Magyari Imre, így egy egészen átfogó képet kaphatunk Török Ábel gondolkodásáról és arról, hogy miképp épülnek fel a szerző regényvilágai. Török Ábel hangsúlyozza a mesék fontosságát és azt, hogy milyen sok tanulságot hordozhatnak számunkra, a mindennapi életünkre nézve. Szó esett arról is, hogy épp a Moreai krónikák – immár elkészült – fordítását csiszolgatja, s bízik benne, hogy nem olyan soká az olvasóközönség is megismerkedhet ezzel a csaknem tízezer sorból álló szövegkorpusszal. Ugyancsak kulcsmozzanata a beszélgetésnek a szerző klasszika-filológusi végzettsége, jobban mondva az, hogy mi mindent adott hozzá a világlátásához a klasszikus műveltség és az ókori görög, illetve latin értékrendszer. Úgyszintén szóba került az is, hogy Török Ábel egy évet Norvégiában töltött, ez az egy év és a norvégiai élmények jelentős ihletforrásként szolgáltak a harmadik ég megszületésénél is. Kirajzolódik a szerző eddig megjelent két regénye (A gonosz erdő meséi és a harmadik ég) közötti kontraszt is, ám a Török Ábel a látszólag éles feszültséget csakhamar viszonylagos harmóniává alakítja. Bár a „második ég” azt interjúban is rejtélyes marad, akárcsak a kötetben, azt azért megtudhatjuk, mi is az a hnefatafl, azaz vikingsakk.

 

Ezt követően Török Ábel a harmadik ég című regényéből is olvasható egy részlet a friss lapszámban – ha az interjú nem lett volna elégséges „kedvcsinálónak”, ez a regényrészlet biztosan kíváncsivá tesz mindenkit. Ez a rövid részlet bevezet az északi világ időtlenségébe és a lírai szövegvilágba is. A lírai és a prózai kifejezésmód gyönyörű találkozását láthatjuk Török Ábel regényében, amelyet mesei elemek tesznek igazán varázslatossá. Az időtlenségbe, amelyet az északi táj nyugalma sugall, időről időre betör a valóság, a végesség ténye sem megkerülhető, ahogy az emberi gyarlóság és az érzések sokféle árnyalata is felbukkan.

 

 

Még egy regényrészlet következik. Márton László Két bors ökröcske című regényéből már ajánlottam korábban részleteket. De mit tegyek, ha a most közölt részlet is ajánlóba kívánkozik? Hátha valaki épp karácsonykor vagy a két ünnep között kap kedvet ehhez a kötethez. Ráadásul a mostani szakaszból megismerhetjük Etelkát, azaz Özv. Svecc Ottokárné, szemfel szedő kisiparost, aki hevesen tagadja, hogy jövendőmondással foglalkozik. Etelka kezdetben bizalmatlan Gyurival, az elbeszélővel, aki valójában azért ment oda, hogy a Mélyépítők című film tartalmát megtudja Etelka nénitől. Bár ezt a célt nem érte el, az 1950-es évek elején született rövidprózák érték-orientált elemzéséből összekuporgatott pénzét mégis Etelka néninél hagyta az elbeszélő. Az elbeszélő azonban nem tartotta hasztalannak Etelka néni jóslással vegyes történetmesélését:

„Olyan érzésem támadt, mintha egy Szászánida-kori örmény püspök beszámolóját olvasnám a perzsa és a bizánci hadsereg valamelyik összecsapásáról: szívünk a keresztények oldalán áll, de a pogány vitézek vannak érdekesebben leírva. Ráadásul – nyilván az elrongyolt nejlonharisnyákból merített jövendölés hatására – különféle közép amerikai prekolumbián mozzanatok is keveredtek Szebéosz püspök nagyszabású eposzi seregszemléjébe. Mintha egy ősi azték vagy maja teremtéstörténet véres totemállatai élénkítették volna Rabinovics Ármin 1953-as termelési filmjét.”

Igaz, a cselekményre nem derült fény, de annál több minden kiderült a filmben szereplő színészlegendák személyes történetéből.

 

A részlet második szakasza a Fokiban, azaz a Telepes utcai Fonalkészítő Gyárban játszódik. Gyuri ott is dolgozott, hogy össze tudjon szedni annyi pénzt, ami elég lehet egy másik jósnőnél ahhoz, hogy megismerje a Mélyépítők cselekményét. Aztán hosszasan várt egy Jolán nevű halottlátóra, aki végül – miután nagy nehézségek árán sorra került – hamar kitessékelte őt.

„Ő majd azt hiszi, hogy a kedves halottat szeretném viszontlátni, de a lélektanilag megfelelő pillanatban elmagyarázom neki, hogy nem a kedves halottra, hanem a Mély építők árnyaira vagyok kíváncsi. Hadd jussak el a pokol kapuján keresztül Rabinovics Ármin termelési filmjének helyszínére, a hősies munkával megépített földalatti gyors vasút alagútjába és keszonjaiba. Tudhattam volna, hogy az alagutakat és a keszonokat nem a pokolban, hanem a Hunnia Filmgyártó Vállalat zuglói stúdióiban építették fel annak idején, de akkor azt is tudnom kellett volna, hogy egy magasabb igazság szem szögéből belesüllyed a földbe az efféle kicsinyes akadékoskodás.”

 

Az elbeszélőt ezután negyvenhat évvel később látjuk újra, tolószékben, a Szépművészeti Múzeumnál, Renoir-kiállításra várva. Épp azon tűnődik, hogy a kisföldalatti a Mélyépítőkben nem szerepelhetett, mert addigra már elkészült, nem kellett ott építkezni, amikor egy ott szerveződő tüntetés résztvevőjeként megpillantotta Reményi Katit, aki annak idején a „két bors ökröcske meséjét” tanította nekik, ötvennégy évvel korábban. A cinikus és rosszalló nő azonban semmire sem emlékezett mindebből, a közös történet itt sem jöhetett létre.

Ebben a regényrészletben a kollektív narratív identitásképzés kudarca is kirajzolódik, ugyanis kezdetben a Mélyépítők cselekménye nem tud örökölhető történetté válni, később pedig az együtt megélt események és élmények nem nyerik el a történet-alakjukat.

 

 

 

Csehy Zoltán kiváló fordításában jelenik majd meg Ovidius Átváltozások című műve, 2026-ban a Kalligramnál. Ebből olvashatunk most két nagyobb szövegegységet, az Első könyvből és a Tizedik könyvből Orpheus és Eurydice szerelmi történetét. Kétségkívül nagyon izgalmas és nyelvi leleményekkel teli az első könyv fordítása is, a világ keletkezésének leírása különösen plasztikus lett Csehy Zoltán fordításában, de Orpheus és Eurydice története egészen megelevenedik előttünk, azt hiszem, sokkal közelebb érezhetjük magunkhoz, mind nyelvi, mind történetmesélési szempontból. Csehy Zoltán figyel a szöveg ritmusára, de ez a figyelem nem vet gátat a verssorok áradásának. A frissen közölt részletek alapján joggal bízhatunk abban, hogy ezzel a remek műfordítással egy újabb remekmű születik.

Íme egy kis részlet:

 

„Eurydice életfonalát fonjátok egésszé!

Hozzátok térünk úgyis meg, a földi világban

 nincs sok időnk, lassan vagy gyorsan, végül e hely vár!

Mind ide tartunk, ez végső házunk, s ti fajunknak

leghosszabb ideig vagytok fejedelmei úgyis.

Visszajön ő, ha betölti halandó évei számát,

s újra tiétek lesz. Kölcsönt kérnék adományként.

Hogyha a kedves a sorstól nem kaphat haladékot,

itt maradok, s két hullában hadd leltek örömre!”

Míg pengette a húrt, és hozzá éneke zengett,

hús s vér nélkül sírtak a lelkek, s Tantalus ámult,

tűnő habhoz nem nyúlt, Ixion kerekének

vad pörgése pihent, nem tépett májba madárcsőr,

Belos utódai sem meregettek, Sisyphus ült csak

szikláján, s mondják, hogy először sírtak az ádáz

Eumenisek, s a király felesége se, és a király se

volt képes megvetni az óhajt hallva a bús dalt.

Hívják Eurydicét. Friss holtak közt suta árny volt,

lassú léptekkel közelít, a marás helye fáj még.

Orpheus így, Rhodope költője a lányt adományul

kapja, ha nem néz hátra, amíg járják az Avernus

völgyét, mert másként el is illan a ritka ajándék!”