A hónap utolsó lapszemléje a Látó friss, októberi lapszámáé, amelynek igen gazdag anyagából három írást választottam.

 

A legjobban Zeck Julianna Vasumitra című monodrámája fogott meg, mégpedig elsősorban letisztult, de erős és karakteres nyelvezetével, de a benne megjelenő témák is fajsúlyosak, olyanok, amelyekről épp annyira nehéz beszélni, mint amennyire szükséges. A monodráma, amely formáját tekintve inkább egy szépprózára, tárcára emlékeztet, de a színpadra alkalmazást segítő szerzői instrukciók és leírások nélkül is könnyen el lehet képzelni színpadi előadásként ezt az áradó monológot.

A monodráma elbeszélője két április harmadika és két nőgyógyászati vizsgálat közötti időszak élményanyagát tárja elénk. Az első április harmadikát még kedvesével, Tamással töltötte. Ekkor derült ki, hogy az elbeszélő meddő. Mondhatnánk, hogy innentől egy meddőségi történet bontakozik ki, de ennél jóval többről van szó. A monodráma a női lét megpróbáltatásairól, a családi és társadalmi elvárásokkal való megküzdésről, valamint arról a – külső hatásokkal szegélyezett – benső útról, amely az anyává válás utáni sóvárgó vágyakozástól addig halad, hogy az elbeszélő már egyáltalán nem szeretné vállalni az anyaságot.

Az első jelenet az első április harmadikai dátumhoz kalauzol bennünket, az elbeszélő életének sorsfordító pontjára, amikor kiderült, hogy meddő. A realista leírásba az ájulás és a tudatállapot megváltozása következtében mágikus elemek is vegyülnek. Az alapvetően realista elbeszélésre mindvégig jellemző is marad az, hogy mágikus mozzanatok keverednek a valóságábrázolásba.

 

„Tamás kihozott a rendelőből, és leültetett erre a székre. Elájultam. Azt álmodtam, hogy repülök. Fellendülök egy domboldalról, és már hasítok is fölfelé a levegőben. Alattam kirajzolódnak a város képei. Folyók kanyargó kékjei, tavak, háztetők, apró fények. Benézek ablakokon. Az egyik ablakban azt látom, ahogyan éppen vacsorához ül egy család. Sok-sok ablakon nézek be, megannyi életvillanás, kavargó képek, fények. Meg sem tudom jegyez ni. Csak azt a mámoros érzést, hogy én mindezt megtehetem, és ők nem tudnak róla, nem láthatnak. Följebb szállok, hagyom sodortatni magam a széllel. Egyre följebb és följebb repülök. Alig látszik már valami a városból, csak tudom, hogy ott van. Mikor le akarok szállni, a kis domb tele van em berekkel. Szorosan egymás mellett állnak. Ott van a családom is, és minden ismerősöm. Szeretnék ott lenni köztük, de nincs hely, nem férek oda. Senki sem mozdul, mereven állnak, és néznek. Nem tudom eldönteni, hogy csodálnak vagy megvetnek, ahhoz közelebb kéne menni, de húz felfelé valami, és nem enged.”

A szárnyalás álomképei a nő szabadulásvágyát fejezik ki, s hogy mitől is szabadulna, az jelenetről jelenetre körvonalazódik a monológjában, de lényegében állíthatjuk, hogy az egész addigi életétől, mindattól a személyes és társadalmi béklyótól, amihez eddig kötődni próbált. Ugyanakkor a felszabadulás mindvégig prolongálódik. Miután Tamás szakít vele, részleges szabadság-élményeket él át, többnyire szexuális aktusokban, de általában arra is ráébred, hogy ezek a viszonyok – ugyan más értelemben, de – ugyanúgy fogságban tartják, ráadásul néhány közösülés erőszakba is torkollott. Mégis bizonyítani próbálta, legfőképp saját maga számára, hogy igenis értékes, miközben az együttlétek egy részében leginkább a kihasználás szándéka dominált.

Az elbeszélő lényegében önmagát kereste, különféle útvonalakon és leginkább a férfiakhoz fűződő viszonyain keresztül. Ezt jól mutatja az is, hogy az útkeresés egy pontján különféle személyiségeket választ magának, történeteket talál ki, szerepjátékot játszik a férfiakkal. Még az Annie Hall ikonikus jelenete is megelevenedik ebben a monodrámában, amikor az elbeszélő olyannyira eltávolodik önmagától, hogy a szeretkezés közben is kívülről nézi magát.  

 

„Csodálatos volt figyelni, hogy viszonyulnak a férfiak a különböző énjeimhez. Mit hoz ki belőlük, hogyan bánnak velem? Volt, mikor butának adtam ki magam, azt nagyon élveztem, látni a lenézést a szemükben, és a biztos tudatot, hogy na ezt ma hazaviszem. Na, ezekkel sosem mentem haza. Én mentem hozzájuk, mert ha hozzám jönnek, biztosan lebuktam volna. A kitalált történeteket végig tartani kellett. Szex közben is próbáltam tartani magam hozzá, és tényleg mindig másmilyen volt. Mást kívántam, máshogyan akartam, olykor a mozdulataim sem voltak az enyémek. A szexben is lehettem szabad és gátlástalan, mert nem egészen én, egy kitalált személy megtestesítője voltam, egészen más vágyakkal.”

 

Mindebben az is közrejátszott, hogy Tamással együtt a közös virágboltjuk is kikerült az életéből, bár a növények iránti szeretete és különleges vonzalma megmaradt, de új pályát is kellett találnia, ami szintén nem volt kudarcoktól mentes. Mindeközben emberi kapcsolatai is zátonyra futottak, sem anyjával, sem a barátaival nem értett szót igazán.

Végső soron egyedül maradt, az élete is egy monodrámává alakult, felbukkanó, majd elillanó epizódszereplőkkel. Mígnem egy „furcsa madár” meglátogatta, sokszor kísérte, olykor pedig kísértette is. Ez a madár kapcsolódási pont is lesz az epizódszereplő partnerek között, de még inkább tekinthető egy újabb mágikus elemnek, szimbólumnak, amely a történet fordulópontjára juttatja az elbeszélőt. Egy újabb április harmadikához, csak egy évvel később, a terhesség gyanújával és terhével ül ugyanabban a rendelőben, csak immár egyedül, kétségek között. Újra szabadulni akar, szabadulni attól, akire egy évvel korábban epedve vágyott.

 

 

Horváth Eve Hideg, zúgó űr című verse felvillantja mindazt, amit „sohasem lehet tudni”. A versszakokban feltárul, hogy mennyi olyan mindennapi esemény és történés van, amelyek bizonyos értelemben a mindennapjaink részei, olykor gondolunk is rájuk, de nem gondolhatunk bele teljes mértékben abba, hogy mit is jelentenek az életünk vonatkozásában. Ennek pedig legfőbb oka a bennük rejlő váratlanság, a kiszámíthatatlanság, vagy úgy is mondhatnánk, az eredendő tervezhetetlenség. Ilyen a szeretteink, a hozzánk közel álló emberek és állatok halála, a megtérés-élmények, az, hogy mikor kerül leszállóágra az életünk, mit hoz a jövő, de a boldogság is ide sorolható.

 

„Sohasem lehet tudni, mikor süllyed a legaljára,

csak onnan, ha felfele jön. De hányan ott ragadnak,

pedig a lift a levegőben akadt el. Bennszorult a levegő.

Messze van onnan a lélek mélygarázsa.

 

Sohasem lehet tudni, boldoggá mi teszi az embert,

és vajon odaért-e, vagy csak a kezdet rózsaszínű

vattacukrát tépkedi, beleragad az ujja, és a Városligetben

vérezni kezd egy hagyományőrző tánccsoport.”

 

Végül a lírai én önreflexiójából is az tükröződik, hogy még a saját merészségéről sem tudhat egészen biztosan, nem tudhatja, hogy kellőképp merész-e a költeménye, a költészete, van-e tétje vagy inkább csak „[a] téma körülhenyélése”. Azonban a merészség kapcsán mégis válaszra lel:

„Akkor jó az írás, ha mindennek vége.”

 

És ha már szóba került a váratlanság, a Talált versek rovatából Kabai Lóránt Váratlan halálhírrel… versével zárom ezt az ajánlót. Egyrészt azért, mert Kabai már három éve leküzdhetetlenül hiányzik a kortárs magyar irodalomból, másrészt pedig azért, mert ez a vers újra és újra, minden elolvasással magával ragad. Elképesztően tömör, nyers, mindennapi, de mégis óriási erő és mérhetetlen fájdalom fér el ebben a néhány sorban. Kabai Lórántnak sikerült tíz sorban leírni, mit jelent szembesülni a felfoghatatlannak. A zárósoroknak pedig a kortárs magyar líra legmegrázóbb és egyben legszebb sorai között a helye, legalábbis én így hiszem:

„a bejárati üveg elé ülök, kifelé nézek csupán,

a vakító fénybe. hogy utána ne lássak semmit.

valószerűtlenül üres az ég. ››nemigen van isten.‹‹”