Az Alföld júniusi lapszámában a zene élménye áll a fókuszban, de más témájú írásokkal is találkozthatunk. A mostani ajánlóban két zenéhez kötődő és két egyéb témájú írást ajánlok, felvillantva néhány árnyalatot a lapszám rendkívül színes palettájából.
Vörös István Személyes zenetudomány címmel megjelent verse a lírai én zenéhez fűződő viszonyának történetét térképezi fel és tárja elénk, kezdve a gyerekkorban szeretett, de a későbbi reflexió tükrében inkább kellemetlenné váló slágerektől a későbbiekben, más-más életszakaszokban felfedezett „jobb zenék”-ig. A hetvenes évek progresszív rock zenéje mellett megjelennek a verssorokban Bartók vonósnégyesei – egy énektanár megjegyzéseiből kiindulva –, majd – egy másik énektanár ajánlása nyomán Bach és Beethoven is társul Bartókhoz, aztán Mahler és Sosztakovics is csatlakozik hozzájuk. Ám itt nem pusztán arról van szó, hogy a lírai ént milyen zenék töltik el örömmel és melyek okoznak művészeti élvezetet. Ez a személyes zenetudomány azt mutatja meg, hogy a zene hogyan tud segíteni az írásban, feltárja a vers, hogy az egyes irodalmi műfajokhoz milyen zene társul, a szövegkomponálás folyamán. A versekhez – legalábbis a lírai én számára, jelen vers megírásakor is – zongoraszonáta vagy vonósnégyes dukál, s miközben ezt olvassuk, a látszólag preskriptív leírásba önreflexió is vegyül. A drámaírást az operahallgatás segíti elő. A lényeg viszont mégis az, hogy a szöveg és a zene milyen szorosan össze tudnak kapcsolódni, milyen harmóniában vannak, és az örömön túl micsoda jelentésözön lakozik az alkotásban.
„Fúgát a versben gyakran írok,
minden továbbgondolás, variáció,
minden csak ritmus, minden hangmagasság.
Egy időből kivágott hangcsomag a kompozíció,
egy szűk térbe begyömöszölt
jelentéstömkeleg a hallhatóvá lett kép.
Vers és zene egy érem két fele.”
Kollár-Klemencz László zenéhez fűződő élményei és azok emlékei ugyancsak a gyermekkorig nyúlnak vissza. A Hogyan veszítettem el a csendet című rövidpróza először egy gyerekkori baráthoz, Kovács Jancsihoz, illetőleg az ő háztartásukba vezeti el az olvasót. Az ott töltött időhöz tapadnak a Beatles-dalok:
„[…] Jancsi, Éva, Emese, a szomszéd kislány meg én az egyik szobában játszunk, a kazettás
magnómon Beatles-dalokat hallgatunk, a földön kártyák, tarsasjáték darabjai, nyakamban egy seprű, és halandzsa nyelven énekelem: ic pin a hardéznájt, pengetve a cirokseprű száljait. A gyerekek meg néznek fel rám a padlóról, és valamelyik azt mondja: ez milyen jól megy neked!”
Felelevenedik a szövegben a kék-narancssárga lemezlejátszó emléke is, nem is csoda, hiszen nagy becsben tartott, különleges darab volt. A hegedű sem maradhatott ki, hiszen ez jelentette a hangszeren játszás ősélményét, bár valamivel több kudarc övezte a hegedülést, mint amennyi sikert és lelkesedést hozott, még több-kevesebb lendülettel sikerült felkészülni a vizsgákra – eltekintve az utolsótól. Akkor ugyanis a felkészülést egy sportközvetítés hiúsította meg.
„[…] Anyám mosolyogva jött vissza, beült és csak tovább mosolygott, hogy a szemét kellett
törölgetnie a sírástól. Na, mit mondtak? – kérdezte apám. Egyest kapott, azt mondta a tanárnő: inkább sportoljon!”
Végül a több évtizeden át tartó zenélés után a sportnak is jutott tér, a gyermekkor egy fontos, de hiányzó darabja belekerült a felnőtt életbe.
Kollár-Klemencz László prózája érzékletesen mutatja be a gyerekkori élményeket, az apró mozzanatokból kirajzolódnak az igazán lényeges élmények és események.
A részletek és az aprólékos leírás döntő jelentőségű Nagy Gerzson írásában is. Az Olimpia címet viselő novella egy kollégiumban játszódik, és a kollégiumi portás, vagy ahogy a kollégisták hívják, Delta szemszögéből mutat be egy különös, némiképp homályban maradó eseményt, amelynek főszereplője – a portás mellett – Olimpia, a csinos, fekete hajú lány. Nagy Gerzson prózáit általában az esemény-orientáltság jellemzi, vagy legalábbis egyfajta mozgalmasság. Az Olimpiában viszont a benső folyamatokra, a megélésekre, az emlékezésre, a tudati áramlásokra, vagy épp elakadásokra kerül a hangsúly. A portás szemszögéből látjuk a portásfülkét, a lépcsőházat, az étkezőt és a megszokottnál lényegesen korábban, kócosan, feszülten, sírás előtt állva érkező Olimpiát is. Azonban nem kizárólag az a bizonyos, a portás számára különös reggel képei sorakoznak fel, hanem asszociációs lánc és emlékláncolat is megjelenik, érzéki benyomásokkal, mint például az étkezőből kiáramló, szokásos kávéillat, vagy a portásfülkét betöltő „savanyú ecetszag”. A megszokás kényelmességéből fakadó idill került szembe a novellában körvonalazódó kivételes reggellel, amikor is Olimpia kissé ziláltan érkezett Deltához, és zsebkendőt kért tőle. Delta alig-alig tudja rekonstruálni a történteket, mert bár már túl volt a születési rendellenessége miatt kötelező gyógytornán, a tudata még nem jutott el az éber állapotig, s Olimpia mondatát is csak hallotta, de nem értette. Utólag úgy emlékezik vissza rá, hogy Olimpia azt mondta: „Mi van, Delta, nem láttál még leszakított virágot?”
De az is kiderült, hogy az emlékek ugyancsak csalókák, az érzékelés is attól függ, milyen állapotban van épp a tudat. Nem a történetre helyeződik a hangsúly, hanem a lehetséges történet-verziókra, valamint magára a megélésre, amelyet az emlékek, a mindennapokkal való összehasonlítás és a képzelet alakít nagyjából egységes képpé, amelyet az olvasó fantázia további mozaikokkal egészíthet ki, akár azt illetően is, hogy hol húzódik a valóság és Delta képzeletének határa, mely mozzanatok tartoznak a valósághoz, és mikor jut érvényre a képzelőerő. Mindenesetre én kíváncsian várom, hogy ez az önreflexív tudatfolyam-próza milyen újfajta utakat nyit meg és milyen hangokat hív elő Nagy Gerzson prózájában.
Terék Anna Falak című versében egy athéni utazás pillanatképei jelennek meg, a lírai én és kedvese megállt Athénban a hazafelé vezető úton, az autó hátsó ülésén az alvó és izzadó gyerekkel. Az idilli városnézés azonban nem valósult meg, és ennek akadálya nem csupán a hatalmas hőség volt. A lírai én szemét „marták” a fehér falak, mindenütt csak a hiányt, a veszteséget pillantotta meg. A hiány mozzanatából és a szeretett másik kérdéséből épül fel a vers témája, amely végső soron a világ rendjét és értelmét fürkészi:
„Bámultuk Athént, a levegő
szikrázott a tetők felett,
te meg azt kérdezted, vajon
hány mozdulatból áll
egy város?
Hány mozdulatot kell
megtenni, hány téglát kell
egymásra illeszteni? […]”
Szó esik az emberek pótolhatóságáról, arról, hogy nincs felesleges mozdulat vagy mozzanat, ahogy olyan sincsen, ami ne volna számonkérhető. A visszafordíthatatlansággal pedig számolni kell, bármilyen ijesztő is, a folytonos és folyamatos haldoklás, a vég felé vezető út is elkerülhetetlennek tűnik, a teremtés és a létrehozás is a pusztulásnak szól. Az ember egészen védtelennek tűnik ebben a menekülési útvonal nélküli világban, mégis szeretetteljes és meghitt képekkel zárul a vers, a hazaindulás és az együtt töltött idő szépsége felülírja a tehetetlenség érzését és mindazt, amivel szembe kell nézni, még ha a teljes apóriához vezet is.
