A Horánszky utca környékén volt, valahol a sarkon. Emlékezett a helyre, a hangulatára, a bejáratra, hogy hol volt az asztal, ahol ült. Nem tudta hogy kúszott be a hétköznapjaiba ez a nyugtalanító vágy, hogy valakit elvigyen oda. Nem is volt igazán biztos benne, hogy létezik. Talán olyan tájakon jár, amelyek már-vagy még nincsenek. Voltak, vagy lesznek. Belső tájakon. Félt ezektől a gondolatoktól, próbálta elfelejteni az egészet. Nem tartotta jónak belebonyolódni létezésügyi kérdésekbe. Az életét akarta megtanulni jól kezelni. De csak úgy praktikusan. Legyen lakás, csinosan berendezve, erkély virágokkal, egy kisméretű kocsi, amivel bárhová könnyen le tud parkolni, jó munkahely, kiszámítható időbeosztás, elegendő pénz, hogy minden hónapban vehessen egy kondi bérletet, és beülhessen kávézni a legjobb barátjával. Ebből csak a lakás volt meg, amit a nagymamája halála után megörökölt. Alig fért el benne, és nem volt erkély sem, de mivel ő is picike volt, ez egyáltalán nem zavarta. Tévét nem nézett, de megtartotta nagymamája nyomógombos készülékét, mert az olyan retro. Mikor hazaért, elővette a kenyérvágó kést, félbevágott egy almát, és a magas bárszéken üldögélve elrágcsálta az alma felét a csutkájával együtt. Közben, a kis kör alakú tetőtéri ablakon át végignézte ahogy beesteledik, aztán lefeküdt. Csak feküdt a hátán az egyszemélyes ágyban, a hold beszűrődő fényében, és nem tudott aludni. Lehetetlen volt megálljt parancsolni a gondolatainak. Sűrű, álomszerű fantáziákba repítették őt, különös világokba, ismeretlen tájakra. Gondolt arra is, hogy talán nyitott szemmel álmodik, hogy talán van ilyen. Sőt arra is gondolt, hogy valójában ezt is álmodja. A megoldás a pislogás volt, ha sikerült akaratlagosan pislogni, azt jelentette, hogy ébren van. Reggel korán kelt, csak úgy magától, nem kellett órát beállítania. Színpadiasan kiszámított mozdulatokkal végezte reggeli teendőit. Felpattant az ágyból, egyből ülésbe, úgy, hogy a két lába egyszerre érjen a földre. Egyenesen bement a fürdőszobába, ajtaja éppen a kis hálófülkével szemben volt. Először mindig ivott egy pohár vizet, csak aztán mosott fogat. Megmosta az arcát háromszor hideg vízzel, aztán levette a pizsamáját, ami kislány kora óta megvolt, és amin egy őzike volt látható. Hideg vízben tusolt, annyira megszokta, hogy meg sem borzongott. Törölközőjét maga köré tekerve ment a ruhásszekrényhez, hogy kiválassza az aznapi öltözetét.Volt öt darab fehér blúza, két farmernadrágja és két farmerszoknyája. Miután felöltözött, ivott még egy pohár vizet és gyalog indult el. Mindig pontosan ért be a munkahelyére. Nem emlékezett és nem is érdekelte, hogy mi történik ott, rutinosan, gépiesen végezte a munkáját, csak úgy szaladt a keze a klaviatúrán miközben diktáltak neki, hallotta, és le is írt mindent, amit mondtak neki, de ő nem volt ott. Hogy hol volt, arra nem emlékezett. A munkaidő teljesen kiesett neki. Az otthon eltöltött estékre viszont egytől egyig emlékezett, minden kis részletére, észben tartott minden naplementét, az összes felhőformát, amit valaha látott. Nem is kellett több. Nem gondolt arra, hogy egyedül van, ezt is a létezésügy kérdéskörébe sorolta, amivel ő nem foglalkozik. Úgy látta magát mindig, az ablakban ülve, a fél almáját majszolgatva, és ő tökéletesen elégedett volt ezzel a képpel.
Egyetlen zavaró tényező volt csak, az a mondat. ”El akarok valakit vezetni oda.” Az egész mondattal elégedetlen volt. Minden este zakatolt a fejében elalvás előtt. Külön-külön a szavakkal is baja volt. Azzal például, hogy akarok. Soha, semmivel kapcsolatban nem gondolkodott így. Mi az hogy akarni valamit? Ez teljesen távol állt tőle. Az erkélyt, a kicsi kocsit, meg a többit sem akarta igazán, csak elképzelte. Valakit? Az egyetlen barátnőjén kívül nem volt körülötte senki, és nem is akarta, hogy legyen. Tulajdonképpen nem gondolt arra sem, hogy neki legyen egy férfije, vagyis hogy szerelme. Ez például eszébe sem jutott, akkor sem, amikor kimondta magában azt a szót, hogy valaki. Nem gondolt alatta semmit. Különben is, az egész mondat olyan volt, mintha valaki mondatná vele, mintha nem is az övé lenne, mintha máshonnan származna. De e körül meg annyi lett volna a további kérdés, hogy itt befejezte, és nem gondolta végig. A következő szó a vezetni. Hogy ő vezessen valakit valahova, az meg aztán tényleg az elképzelhetetlen kategóriájába esett. Vezetni, bármit is jelentsen másoknak e szó, számára spirituális jelentéssel bírt, nem tudott másra gondolni, csak Jézusra, hogy talán ő volt az utolsó ember, aki vezetett embereket valahová. Tehát hogy jön ő ahhoz, hogy ilyen szó magára vonatkoztatva felmerüljön benne. Vezetni esteleg autót fog, ez volt az egyetlen, ami még erről eszébe jutott. El is érkezett az utolsó jelentéktelennek tűnő szócska, az oda. Olyan biztosan gyökerezett meg benne ez a mondat, hogy mikor belső hangján kimondta, pontosan tudta, hogy az hol van. De csak abban a pillanatban, mikor kimondta, egyébként nem tudta. Így tehát tovább nézte a naplementéket, feküdt az ágyon nyitott szemmel képzelegve, és dolgozott tovább öntudatlanul. De azt, hogy ő egy idegen mondattal kell éljen, nem tudta elviselni. A sötétedésbe is beleüvöltött, a szemhéja mögött látta szép kalligrafikusan leírva világítani a mondatot. Sőt, elkezdett színváltósan villogni, mint egy neonreklám. Ez kikezdte a tűrőképességét és életében először, változtatott a programján. Kiválasztott a mondatból egy szót, amelyik a legkönnyebben megvalósíthatónak tűnt, és elment oda. Sehol sem találta, amit meg talált, az nem az volt. Az egyik sarkon tovább időzött egy kicsivel. Elhagyatott épület volt, üvegablakos, mögötte üresség. Ez lehetett az, és múlt időben gondolkodott. Akkor minden rendben, a többi szó fölöslegessé vált, azok a félelmetes szavak, amelyekre gondolni sem mert. Örömmel masírozott haza, mint egy egyszemélyes dicsőséges hadsereg, aki végérvényesen kiiktatta az ellenséget. Mindent úgy csinált, ahogy szokott az esti készülődésnél. De mikor kezébe vette a kést, hogy félbevágja az almát, észrevette, hogy nincs alma. Elfelejtett almát venni hazafelé jövet. Dühösen az asztalra csapta a kést, már az alkonyati fényben szaladt le a lépcsőn, kiért az utcára, szaladt volna át az úton a szemközti boltba, de a bolt nem volt ott. Csak üresség az üvegtáblák mögött. Reggel ugyanakkor kelt, ugyanúgy zajlott minden, azzal az egy kivétellel, hogy nagyon éhes volt. Eszébe jutott, hogy nem vacsorázott, nem nézte végig a naplementét, nem feküdt nyitott szemmel az ágyon, mert akkor emlékezne rá, vagyis ez is kiesett. A mondatra viszont annál jobban emlékezett. Lehet, hogy az egész lényét követeli, ki akarja tölteni őt! Arra gondolt, mennyire üres lehet valaki, akit egy mondat ki tud tölteni. Egyetlen mondat. Tette a dolgát, de meg-meg állt közben, és elgondolkodott. Egy-egy pillanatra csak, mint amikor szaggat a szalag. Késve érkezett a munkába, amikor belépett, tapadós tekintetek követték az asztalig. A billentyűzet nem engedelmeskedett. Csak egyetlen mondatot hagyott leírni. Csak egyetlen egyet. Ha lettek volna könnyei, most elsírta volna magát. Helyette felállt, megigazította a blúzát, elsétált a nyomtatóig, és kinyomtatta azt a mondatot. Meleg volt a kezében a papír amikor összehajtogatta, és a tenyerébe szorította. Eddig csak a fejében létezett, de most, hogy el lehet olvasni, még valóságosabb lett. Ő tudta a legjobban milyen jelentősége van annak, ha valamit leírnak, hiszen ez volt az élete, ezt csinálta minden nap. Igaz, hogy gépiesen és lélektelenül, de ha az ember orvosi jelentéseket ír, jobb ha lekapcsolja az érzékeit. És ő akarva-akaratlanul, leírta ezt a mondatot. Az, hogy a tenyerében fogta fekete-fehéren, arra kényszerítette őt, hogy most az egyszer, létezésügyi kérdésekkel foglalkozzon. Megfelelő helyet és időpontot kellett találnia. Amíg ezen gondolkodott, hazafelé tartott, útba akarta ejteni a boltot, hogy valami harapnivalót vegyen magának, spagettit szeretett volna készíteni, fokhagymásan és friss petrezselyemmel. Megállt a bolt előtt. Nem olyan volt, mint amire emlékezett, itt csak zöldségeket és gyümölcsöket lehetett kapni. Vett egy csokor petrezselymet, hogy azzal már meglegyen. Egy másik bolt után kutatott a szemével, amiben más ételféleségeket is lehet vásárolni a növényeken kívül. Sosem látott tájakra tévedt, rácsodálkozott mindenre, hogy mi minden van körülötte, amit észre sem vett. Néztek az emberek, de főleg a férfiak, erre a bolondos jelenségre, aki úgy vonul az utcán a petrezselyemcsokrával, mintha az oltárhoz sietne. Kiért a folyópartra és majdnem futva felszaladt az egyik hídra, hogy onnan is körülnézzen. A boltról teljesen megfeledkezett. Biztos volt benne, hogy ez a híd tökéletes helyszíne lehet az első létezésügyi foglalkozásnak. A híd közepén állt meg. Egyik kezében a csokor, másik kezében az összehajtogatott papír. Kinyitotta a tenyerét, és elengedte. Ugyanebben a pillanatban, a híd másik oldalán egy férfi követ dobott a folyóba. Ez volt az a pillanat, ami mindkettőjüknek megváltoztatta az életét. Külön-külön, és aztán együtt is. A kő azonnal elmerült, a papírt még sokáig táncoltatta a szél, mire elkékülve vízbe fúlt. A férfi az egyik irányba ment, a nő a másikba. A férfi üres kézzel, a nő petrezselyemcsokrot szorongatva. Éhesen és dolgavégezetlenül került haza. Második este múlt el úgy, hogy nem ült a bárszéken almát majszolgatva és a naplementét figyelve, és nem feküdt nyitott szemmel az ágyon fantáziákba merülve. Mélyen aludt, álomtalanul, hosszan és ráérősen, mint nyáron szokás a hűvös szobában. Arra ébredt, hogy a napfény tűszúrásszerűen égeti a halántékát. Jóval elmúlt az időpont, amikor kelni szokott, ami azt jelenti, hogy nem is érdemes bemennie a munkahelyére. Nem gondolt a következményekkel, inkább attól félt, hogy mihez fog most kezdeni. Ijedten vette észre, hogy a mondat elveszett belőle. Egyetlen dolog jutott eszébe, hogy visszamegy a hídra. Amikor odaért, látta, hogy a hely foglalt, valaki állt ott. Pontosan emlékezett, hogy a híd jobb oldalán állt. Nem akart átmenni a másik felére, neki az a hely kellett. Nagyokat lépve közelített, hogy minél hamarabb odaérjen, és hogy közben ne veszítse el a bátorságát, ugyanis azt tervezte, hogy megszólítja a férfit, aki a helyén állt, és megmondja neki, hogy menjen át a másik oldalra elmélkedni, mert ez itt az övé. Amikor odaért, a férfi tett egy kis lépést oldalra és elnézést kért. Ez nagyon meglepte, erre aztán nem számított, fogalma sem volt hogy viselkedjen. Hirtelen az jutott eszébe, hogy bemutatkozik. A bemutatkozás megítélése szerint jól sikerült, még sosem mosolyogtak ilyen kedvesen rá. Elmondta, hogy tegnap is itt volt, és hogy neki mennyire fontos, és mennyire nem mindegy, hogy a jobb vagy a bal oldalán áll-e a hídnak, vagyis hogy pont ott szeretett volna lenni, ahol tegnap. Mivel látta, hogy a férfi továbbra is kedvesen mosolyog, csacsogni kezdett. Olyan lelkesen és olyan sokat, hogy a végén már picit kapkodta is a levegőt, és a szemkontaktust sem tudta végig tartani. Mire befejezte, kipirult, szomjas volt és éhes, és egy kicsit ki is melegedett. Megtudta, hogy a férfi is a hídon volt előző nap. A férfi mesélt arról, hogy ő így szokott megszabadulni mindentől, ami számára terhes, hogy beledob egy követ a folyóba. Arra gondolt, hogy ő meg attól a mondattól szabadult így meg. Pedig most milyen jó lenne ha meglenne, hiszen van valaki, akit elvihet oda. Akkor a férfi elvezette oda, valahova a Horánszky utca sarkára. Az üvegtáblák mögött, amit eddig üresnek látott, ott volt a hely, amit keresett. Az ajtaján ez a felirat állt: A hely, ahová az utad vezet. A férfi ment előre, ő utána. Annyira magas volt, ő meg olyan kicsi, hogy teljesen el tudott bújni a háta mögött, ez nagyon tetszett neki. Könyvhalmok voltak szerteszét a földön, minden asztaltársaságot könyvkupacok vettek körül. A falon sok-sok festmény, isten tudja milyen festők festették, egyik sem volt ismerős neki, de a könyvek sem. Nem is ez volt a legkülönösebb. Egy olyan asztalhoz ültek le, ami mellet a falon nem volt kép. Rendeltek két pohár vizet, aztán még további két pohárral. Aztán a férfi elővett a táskájából egy kis méretű képet, ami egy hidat ábrázolt, amin egy férfi és egy nő egymásnak háttal, éppen belehajít valamit a vízbe. Felakasztotta a falra, és mint aki jól végezte dolgát, büszkén elmosolyodott. A kép nem volt festmény a szó művészi értelmében, de a férfi nem is volt festő, és nem is ez volt benne a lényeges. Ott ült a férfival szemben, és először életében azt érezte, hogy éppen ott van, ahol lennie kell, és hogy semmi sem volt hiába, és nem is kell többé létezésügyi kérdésekkel foglalkoznia.
