A márciusi Alföldből Vörös István novelláját ajánljuk. Remek írás az átkos “őrült” művészeiről, kapcsolatokról, kapcsolódásról és leginkább egy gémről. Ízelítőnek itt a novella felütése. A teljes szöveget megtaláljátok az Olvasóteremben.
 
Ha tetszik, amit csinálunk, támogass!
 
 
Vörös István
 
A gém
 
Őrült, aki egy gémet tart a lakásában? Mi a volt férjemmel mindenesetre tartottunk egyet több éven át. A gém nagy és büszke madár. Állítólag nem barátságos az emberrel, de a miénk az volt. Legalábbis velünk. Mert máskülönben olyan volt, mint egy házőrzőkutya. Az idegeneknek nekitámadt. Széttárta a szárnyát, és ijesztő szörnyetegként, zajongva zúdult rá a nem kívánatos látogatóra. Ha valamelyik vendégünk véletlenül benyitott a szobájába, két másodpercen belül sikoltva ki is menekült onnan.
Természetesen külön szobája volt. A szüleim, mikor nyugdíjba mentek, vidékre költöztek, és nekem itt maradt ez a város központjától nem is olyan távol levő, a két háború között épült, emeletes tisztviselőház. Akkoriban sok ilyet építettek, a tőkések még adakozó kedvűek voltak, és az alkalmazottaikat megbízható házakban akarták elhelyezni. És így örök hálára kötelezni. De tévedtek, ahogy mindig tévednek az ilyesféle álszamaritánusok. Meg persze mindenki. Bárki bármit gondol a világról, és lép is emiatt az elképzelése miatt valamerre, az tévedésbe lép, mint a szórakozott sétáló a kutyaszarba. Mindig mindenki téved, amikor az életről ítél, aztán abból tévképzetéből próbál valami igazságot összerakni magának. A sok áligazságból végül valamiféle társadalmi igazság áll össze. Mi már évtizedek óta egy ilyen kitalált igazság álomképét hajtó világban éltünk akkor. A tőkések gyárait elvették, de itt maradtak a házak. Más játszotta el a jót általuk. A szüleimnek ez, a mi házunk már nem kellett, mert nem szerették a külvárost, és a várost se nagyon. Minekünk viszont volt benne elég hely, sokan jártak hozzánk, főleg művészek, mindenféle zavaros alak. Mint amilyenek mi is voltunk. Nem tudom, engem tartottak-e nagyobb őrültnek, vagy a volt férjemet. De mindegy is.
Az egyik legnagyobb őrültségünknek a gém számított. Anyámék két ágyneműtartó ládát hagytak abban a szobában, azok mellett engedtük meg neki, hogy fészket halmozzon magának. Sétáltatni nem kellett, csak kimentünk vele az udvarra nyíló teraszra, ő onnan fölröppent, elvolt egy fél órát, de mindig hazajött. Mért is ne jött volna, a szabadságát nem korlátoztuk, ugyanakkor bőségesen elláttuk élelemmel. És szerette a szeretetünket is. A közelben az egyik holtágban volt egy halgazdaság, a volt férjem, aki mindenkivel össze tudott barátkozni, mert lényegében folyamatosan részeg volt, megállapodott velük, hogy két-három naponta adnak nekünk egy vödör apróhalat. Cserébe mi színházjegyet szereztünk nekik, kiállításokra hívtuk el őket, a vezetőjüket bevittük néhány olyan koncertre, ahová nem volt könnyű bejutni. Vagy akár a két munkást is, ha akarták. És akkoriban mindenki akarta. A bunkó ember, akit ma olyan közelről ismerünk, lényegében nem létezett. Azaz mást tartottak annak. Szabados viselkedésünkért, szabálytalan életformánkért például minket. Bunkó és különc ugyanaz volt – mármint egyesek szemében. Mert az ország tele volt különcökkel, azok mind szimpatizáltak velünk. Az a nagy művészi fellendülés, az a tavasz, igazából a különcök forradalma volt. Párizsban az egyetemistáké, nálunk a középkorú különcöké, csodabogaraké, íróké, képzőművészeké, underground zenészeké, színészeké és humoristáké. Kicsit még a filozófusok is benne voltak.
A gém rendszeres kirándulásaiból, melyeket a város légterében tett, rendszerint egy-egy bottal a csőrében tért haza. Eleinte el akartuk venni tőle, de nem hagyta. Aztán, mikor megértettük a szándékát, hagytuk, hadd építkezzen. A vacka a végén már az ágyneműtartó magasságával vetekedett.
Egyik nyáron az ország másik felébe utaztunk több hétre, a madarat pedig magunkkal vittük. A legjobb kirándulásaink voltak azok, mikor ő valahol a magasban ott libegett velünk. Összetartoztunk mi hárman, őrült férjem, szárnyaló madaram és a legvadabb fiatalkori önmagam. Milyen gyönyörű is volt!
A madár egyáltalán nem valami gyerekpótlék volt a számunkra. Inkább afféle szélesebb látókörű barátot jelentett. Lehet, hogy inkább ő tekintett minket a gyerekeinek. Engem többször etetni is próbált a halából. Engedelmesen lenyeltem a félig emésztett ételt. De szinte azonnal kijött belőlem. Akkor a gyomromat megnyugtatni legalább egy korsó sörre volt szükségem.