Tibély Orsolya

 

 

Egyiket a másik után

 

A kövérebbeket vettük előre. Persze nekik nem mondta senki, hogy így álljanak sorba, nem mondtuk, hogy dagadtak előre. Mi állítottuk be őket, a Holdasnak jó szeme volt hozzá. Mások a melltartó méretet mondják meg ránézésre, én a zsírszázalékot, mondta mindig büszke mosollyal az arcán. A mell is zsírból van, röhögtünk, de Holdas csak legyintett, kerek fejével mindentudóan bámulta a nőket. Hagytuk, hadd végezze a dolgát, addig mi kiugrottunk elszívni egy kis dohányt, persze titokban. Feketén szereztük be a dohányt, már ritkább volt, mint az arany. A központban nem tudták, hogy van dohányunk, talán ki is csaptak volna minket ha kiderül. Már nagyon kevés maradt belőle, avart szedtünk fel a földről és mellé kevertük. A kifújt füstnek ősz szaga volt. Mire visszaértünk Holdas elkészült, nem látjuk mekkora a sor, mert az első mindent kitakar, röhögtünk. A sor gyorsan fogy majd, nyugtatott meg minket Holdas, mi pedig hozzáláttunk. Első fázis: tű be, vér ki. Második fázis: tű be, anyag be. Nem bonyolult, egy gép is megcsinálná, de mi csináltuk. Könnyen szúrtuk be a tűt a húsosabbakba, siklott beléjük a kis pontszerűen éles hegy, mint mikor régen a friss vajba merítettük a kenőkést. Egy jó nő legyen puha, mondtuk mindig. A puha nőknek még a vére is lassabban folyt, egy vörös csík, mintha iskolás gyerekek színezték volna ki a csöveket, szigorúan a vonalon belül maradva. Mire ideértek már egyiknek se volt kedve beszélni, pedig a nők szeszélyesek, mint az évszakok voltak régen: egyszer ilyen, egyszer olyan. Most már csak az ősz füstszaga maradt, a várakozás, hogy mikor kerülünk át a melegből a hidegbe. A sor tényleg gyorsan fogyott, de mi így is hamar eluntuk magunkat. Holdas ez itt biztosan kövérebb, mint az előző, mondtuk, de Holdas csak röhögött. Vakok vagytok, mondta miközben ujjai közé csippentette egy nő bőrét, csak a testet nézitek, a sziluettet, a halmazállapotot, folytatta miközben egy mozdulattal beleszúrt a nő vörösödő bőrébe, egy darts nyíl, ami a piros körbe talált. De ez több annál, ez tudomány, ez zsírszázalék, nem csak zsír. Nem minden nő kövér, aki annak látszik. Hát ránézésre te se látszol egy ótvaros parasztnak, mondtuk, miközben a vér folyt, ahogyan az áram folyt régen: abba az irányba, amerre mi mondtuk neki. Ezek az októberiek, kérdeztük, Holdas pedig bólintott, feje halkan koppant a mellkasán, kongott a csont alatt a csont. Közben megjött az ügyeletes, egy nőt rángatott a karjánál fogva, ez egy 30 százalékos, suttogta Holdas egész halkan, mintha felhők mögül beszélne. Az ügyeletes ujjai gyurmaként nyomták szét maguk alatt a nő bőrét, mint a tengerpart szélén a lábnyomok, egy-egy szintkülönbség a nő homokbarna bőrén. Lassan a kórosan soványak jöttek, itt mindig vigyáztunk, nehogy csontba szúrjunk, mert az megmarad utána, a boncoláskor szépen kirajzolódnak a karcolatok, van is belőle egy gyűjteményünk. Ez már most véres, pedig hozzá se nyúltam, mondta Holdas, úgy tolta arrébb a nőt, mint régen toltuk a kanapét, hogy kiporszívózzunk alatta. A lába véres, mondta, nézzétek. Piros lábnyomok ragadtak meg a földön, végig az egész sor mentén, mint egy őszi vörös lombszőnyeg. Melyik vérzik, kiabáltuk, végigmentünk a soron egyesével, Holdas úgy húzta végig rajtuk a botot, mint gyerekként a kerítéseken húztuk végig a kezünk. Az ott, kiáltotta valaki, előrángattuk a sorból, vékonyka volt ez is, olyan utómozgásai voltak, mintha már magát a csontvázát mozgatnánk. Régen ilyenek voltak a biológia szertárban, csak azok nem voltak bőrbe csomagolva. Szép lassan vér folyt ki a szoknyája alól, piros lett a gyapjúszövet alja, lecsorgott a combján, kanyargós utakon, amilyeneket a hangyák rágnak a fa kérgébe. Ezzel se megyünk semmire, hívtuk az ügyeletest, még egy selejt. Ezek fertőzőek, el kell őket külön zárni, vagy a többiek összehangolódnak velük. Gyorsan elvitték a nőt, a földet ma már nem takarítják fel, kétnaponta egyszer van rá elegendő víz. Csak nyugalom, mondtuk, minden megy tovább, és szúrtuk a következő nőt, de hiába beszéltünk, mert senki sem izgult. Üresen bámultak maguk elé, ezek üres nők, majd akit lehet, jól megtömnek, röhögünk, hát ezért vagyunk itt. Ezekre ráférne egy másfajta tömés is, mutatott Holdas a mostani bordáira, átütnek a bőrén, régen a hárfák húrjai voltak ilyenek, de azoknak szebb hangjuk volt. Azt melyik oldalbordát loptad Ádámtól, kérdeztük röhögve, de a nő nem röhögött, még humorérzéket se tömtek belé eddig soha. Lassan vége volt az adagnak, áttöröltük a tűket egy fehér ronggyal a következő körnek. Holdas megint gondolkozott valamin, hülye szokás volt ez, szeme messzire nézett, mintha a tenger horizontja lett volna előttünk. Dobtunk neki egy almát, rögtön elkapta. Ebből előbb ők ettek, aztán mi lett belőle, jegyezte meg Holdas, megint okosnak hitte magát. Úgy forgatta az almát, mintha egy földgömb lenne, mintha keresne rajta egy helyet, amit már régen nem látott senki. Sokasodjatok, és népesítsétek be a földet, mondta, miközben fogai átszakították az alma szűzhártyáját egyenesen a húsába jutva. Hát nem te fogod, röhögtünk, csak ha hagynak neked bárkit az októberiek közül. Holdas torkán akadt a falat alma, az ádámcsutkája fel-le járt, ahogyan régen a liftek jártak. Megütögettük a hátát kicsit, hirtelen köpte ki a falatot, bele egy kis piros tócsába a földön. Vér és nyál, elvileg folyékonyak, de mindkettő olyan sűrű, mint a nyomvonalak a csigák mögött. Kimentünk friss füstöt szívni, míg meghozták a novemberieket. Az alma is ősszel érik.

 

 

Tőled el

 

Talán el kellene mennem valahova,
ahol a párnának nincsen te illata,
ahol a véred nem csöppent rá a csempére
a reggeli borotválkozás után,
ahol részegen nem törtél le
egy darabot a párkányból,
valahova, ahol még nem voltunk,
ahol elképzelhetetlen a mi,
és nem érti senki,
ha rólad beszélek,
és nem néznek rám sajnálkozva,
a szemekből a szánalom nem miattad
égeti az arcomat,
ahol lenne okom elveszettnek lenni,
nem ismerném az utcákat,
nem kellene kerülgetnem minden sarkon
az emlékedet,
mint a járdára tapadt kutyaszart,
mert ha egyszer belelépek,
akkor egész nap követni fogsz,
mint mikor anyám szülinapját
a kávéfoltos ingedben ünnepelted,
mert nem tudtad kicserélni,
egy ilyen kicserélhetetlen ing nélküli helyre,
oda kéne mennem,
amit te sem tudsz követni, hogy hol van,
ahol el tudok bújni előled,
mert senki sem hasonlít rád,
a pénztáros nem úgy mosolyog, ahogy te szoktál,
és az emberek nem ismerik azokat a szavakat,
amiket mi használtunk,
egy halott nyelv az már, amit mi beszéltünk,
miséket sem mondanak rajta többé,
egy ilyen helyre, ahol nem
az a zokni vagyok,
akinek elvesztetted a másik felét,
ahol más kívánságokat lehet
hullatni a csillagokra,
és másokra mosolyogni,
és nem lógnál ki belőlem,
mint lehajláskor a bugyi a nadrágból,
és nem értené meg senki,
hogy miért vagyok szomorú,
nem tudnák hogy hol kell megcsikizni,
hogy ne tudjam abbahagyni a nevetést,
ahol nem követnél kondenz csíkként,
nem lennék mindenki számára átlátszó,
meztelen, mint a csigák,
te vagy a nyálkás nyom utánam,

talán el kellene mennem,
valahová, ahol nincs fizika,
ahol az illatod nem olyan súlyos,
hogy gravitációs tere alakuljon ki,
hogy ne tudjam felemelni a fejem a párnáról,
elemelni a szemem a véres csempéről,
ahol a párkányból kitört részt
nem lehet visszailleszteni a helyére,
ahol van energia, ami elvész
és nem csak átalakul,
a szemekből rám égő hő
eltűnik,
nem kell kivárni,
hogy a fájdalomból mi lesz végül,
ahol az entrópia
egy magára hagyott rendszerben
nem növekszik,
az ingre locsolt kávé foltja
nem terjed tovább,
ahol lehet nullával osztani,
és a pénztáros
nem csak a páros számokat
tudja elosztani kettővel,
ahol nincs minden szervnek
latin neve
cardiopathia, anima mea, circa pectus,
ahol a fény nem gyorsabb mindennél,
a csillagok sosem hullnak le,
a hang gyorsabb a fénynél
és ha megcsikiznek,
előbb hallom a nevetést,
mint hogy látnám,
ahol semmi sem relatív,
az idő pontosan úgy telik,
ahogyan telnie kell,
és te is kicsi vagy
az abszolút nagyságokhoz képest,
és a csiga nagyobb
mint a maga mögött hagyott nyom.